Csontok éneke [Befejezett]

14. fejezet - Tervek és ábrándok (2/2)

– Ne aggódj – nyugtatott Petruk –, semmi olyasmi, amit én bűnténynek neveznék, pusztán vitába bonyolódott néhány befolyásos személlyel. A nagybátyja, aki bíboros, elintézte, hogy ide kerüljön vidékre.

Ez már megnyugtatóbbnak hangzott. Ám így is bántott, hogy Borkim ezt nem említette. Vajon titkol valamit? Eldöntöttem, hogy legközelebb rá fogok kérdezni, még akkor is, ha talán ezzel véget is ér a friss barátságunk. De nem akartam, hogy ez a barátság hazugságokon alapuljon. Borkim volt az első, aki előtt ennyire megnyílhattam, és csak úgy lehettem boldog, ha ez teljesen kölcsönös.

Ám Petruk nem hagyott engem sok ideig töprengeni.
– A szüreti mulatsággal kapcsolatban tovább formálódott a terv a fejemben – folytatta. – Tudom, hogy már beszéltünk erről, de szeretném még egyszer kérdezni: továbbra is vállalod-e, hogy csapdát állítsunk a gyilkosnak, és te lennél a csali?

Idegesen szorult össze a gyomrom, de bólintottam.
– Vagyis azt akarja, hogy egyedül vegyüljek el a tömegben, maga pedig messziről figyelne? – kérdeztem.
– Nem így képzeltem. Arra gondoltam, az túl gyanús lenne, ha látványosan mellőznénk minden óvintézkedést, ahogy az is, ha én csendőri minőségemben jelennék meg, egyenruhában, és árgus szemmel fürkészném a tömeget. Ezért arra gondoltam, hogy tegyünk úgy, mintha... mintha egy párként mennénk oda – bökte ki zavartan.

Néhány pillanatra kihagyott a szívem, majd olyan veszettül kezdett kalapálni, hogy elszédültem. Nem jött ki hang a torkomon.
Mikor végre kezdenék kigyógyulni ebből a férfiból, ő olyat mond, amitől ez a bolond fejem ismét ábrándozni kezd. Hát hogy tegyem így túl magam rajta? Pedig nincs értelme reménykedni, hisz épp most fejtette ki, hogy csupán megjátszanánk!

A döbbenet egyértelműen kiülhetett az arcomra, mert Petruk nekiállt szabadkozni.
– Természetesen nem akarok visszaélni a helyzettel, ne aggódj. Nem fogok semmi illetlent művelni. Esetleg párszor táncba vinnélek az álca kedvéért, meg beléd karolnék, de ennyi.

Végre sikerült annyira összeszednem magam, hogy bólintsak és pár szót kipréseljek magamból.
– Hogyne... Jó ötletnek tűnik.

Megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy még ezt is vállalod. A terv további része az lenne, hogy az este folyamán néhányszor úgy tennénk, mintha elsodródtál volna tőlem a tömegben, és egyedül maradnál valami félreeső helyen. Abban bízok, hogy a gyilkos egy ilyen alkalmat kihasználva megpróbál majd rád támadni, akkor viszont lecsapunk rá. Merthogy én továbbra is szemmel tartalak majd.

Elgondolkozva emésztgettem a javaslatát. A szívem már kevésbé vert sebesen, és már tudtam józanabbul gondolkozni. Ám egy nagy kivetnivalót láttam ebben a tervben.
– De mi van akkor, ha valóban elkeveredem magától a tömegben? Nem akarok gyávának tűnni, de...
– Nem kell szabadkoznod – szakított félbe. – Tudom, hogy van benne valós kockázat. Viszont olyan intézkedéseket tervezek még, hogy nem csak én mennék civilben a mulatságba, hanem több csendőr is, akik igazából szintén őrködnének. A kapitány úgyis ígérte, hogy küld erősítést, elvileg holnapután érkezik négy új ember. És emellett az sem ártana, ha nálad is lenne valami fegyver.
– Van egy késem – feleltem, és az ágyamhoz mentem. – Ha kimozdulok, mindig a mellényem alá rejtem, egy bőrtokban, de most... – Benyúltam a párnám alá, és előhalásztam. – Ez az.

Egyszerű, olcsó, fanyelű kés volt, a pengéje nem érte el az egy araszt sem, de alkalmas volt arra, hogy az ember szalonnát, kenyeret szeljen vele – vagy odaszúrjon, ha veszélyben van.

Petruk elégedetten bólintott.
– Ez megteszi. Igazán bátor vagy, tudod? El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a segítségedért.
Az utolsó szavaknál egészen ellágyult az arca. El kellett fordulnom; ha így nézett rám, az én bolond szívem ismét reménykedni kezdett. Nem szabadott túlzottan beleélnem magam.

Ám erről hirtelen eszembe jutott valami, amitől kicsit jobb kedvem lett.
– Tudja, ki segíthetne még a szüreti mulatságon? Natasha! – vetettem fel.
Petruk a homlokát ráncolta.
– Gloria egyik barátnője? Honnan veszed, hogy hasznunkra lenne?
– Ma sokat beszélgettem vele, és mesélte, mennyire megrázta Nora halála. Azután ő is nekiállt a maga módján nyomozgatni, kikérdezgetni az embereket, bár nem igazán jutott semmire. De a hajlandóság továbbra is megvan benne, hogy segítsen, ahogy csak tud. Ő is lehetne egy megfigyelő, aki nyitva tartja a szemét a tömegben. Ráadásul ő még annyira sem keltene gyanút a gyilkosban, mint a civil ruhás csendőrök.

Petruk karbafonta a kezét, és töprengőn hümmögött.
– Igen, ez valóban nem jönne rosszul. Több szem többet lát. – Elszántan nézett rám. – Rendben. Majd akkor avasd be Natashát is minél hamarabb. Én pedig a csendőröket. Addig már csak négy nap van hátra.

***

Aznap éjjel ismét nehezen sikerült álomba merülnöm. Legfőképpen nem is a közelgő szüreti mulatságról ábrándoztam – bár valóban megragadta a képzeletemet, hogy ott egy párként mutatkoznánk –, hanem Petruk felderengő mosolya és meleg szavai kísértettek.

Hiába nem olyan rég még azt fejtegettem Borkimnak, hogy Petrukkal nem teljesen kölcsönösen találkoztak a lelkeink, most mégis azt éreztem, hogy ez nem számít, ettől függetlenül valamiért nagyon fontos személy lett számomra. És csak az számított, hogy minél többször mosolyogni lássam.
Szép volt az arca, amikor vonásai nem rendeződtek mérges ráncokba, hanem reménytelin nézett rám. Kigyúlt benne valami belső fény, mint egy ritka égi tünemény.
Azt akartam, hogy az a halovány sugár, amit megláttam benne, még jobban erőre kapjon. És azt is akartam, hogy amikor végre teljes erejéből süt, akkor én fürödhessek ebben a fényben.

Nem értettem, mi ez az érzés. Most már abban sem voltam biztos, hogy ez szerelem. De akármi is volt ez, feladtam, hogy küzdjek ellene. Úgy voltam vele, hogy ha a nyomozás után hazatérek Zalonicba, és nem látom többé, az idő majd úgyis megoldja.
Addig pedig, míg itt leszek, csupán igyekszem elérni, hogy ez a halovány fény erőre kapjon, és a Petruk lelkét megülő felleg tovatűnjön.

***

Másnap reggel megkértem Gloriát, magyarázza el, hol lakik Natasha. Meglepetten nézett rám, ám aztán elmosolyodott.
– Nohát, ennyire nagy barátok lettetek? Erre nem számítottam. De örülök, hogy ilyen jól sült el.

Nem akartam neki mondani, hogy miért akarok sürgősen beszélni Natashával. Minél kevesebben tudnak a tervről, annál jobb, nehogy a gyilkos fülébe jusson. És végül is valóban egész jóban lettem ezzel a lánnyal, még ha a barátság szó túlzás is.

– Kiderült, hogy egész sok közös van bennünk – hagytam rá Gloriára. – Megbeszéltük, hogy ma is felkeresem, de nem vagyok biztos, hogy jól emlékszem, melyik utcát magyarázta.

Ahogy számítottam rá, Natasha nem tudott hova lenni a meglepetéstől, amikor beállítottam hozzájuk. Mindenesetre szívélyesen beinvitált.
Szerencsére rajta kívül csak a nagyanyja volt otthon, aki tapintatosan nem kérdezett semmit, így nem kellett túl sok kíváncsi tekintettől tartanom. De a biztonság kedvéért félrevonultunk az egyik szobába.

Mikor négyszemközt elmondtam Natashának, hogy Petruk beveszi őt a titkos tervébe segítőnek, szó szerint a nyakamba ugrott.
Zavartan fejtettem le a karjait magamról, és kissé elhúzódtam tőle.

– Valamit még tudnod kell, aminek nem fogsz ennyire örülni – tettem hozzá. – Viszont hadd szögezzem le, hogy nem az én ötletem volt.
– Miről van szó? – nézett rám bizonytalanul.
– Petruk azt akarja, hogy az álca kedvéért úgy menjek vele a mulatságba, mintha... a kedvese lennék – böktem ki.

Ahogy számítottam rá, Natasha először elsápadt, majd elvörösödött.

– Azért tartja ezt fontosnak – magyaráztam szabadkozva –, mert ha csendőrként mutatkozna ott, akkor a gyilkos talán túl óvatos lenne, nem próbálna meg megtámadni engem. De így...

Natasha intett a kezével, mire elhallgattam. Nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e, vagy levert.
Elfordult tőlem, az ablakhoz ment. Egy darabig szótlanul bámult ki rajta – bár lefogadom, hogy nem látott semmit a kinti tájból. Az ő arcát pedig én nem láttam, úgy elbújt a függöny mögé.
Nem erőltettem a beszédet, hagytam, hadd eméssze meg a híreket. Tétlenül álltam egyik lábamról a másikra, és a falon lógó cserépedények mintáját nézegettem jobb híján, hogy lekössem magam valamivel.

Talán öt perc telhetett el, mire Natasha végre megszólalt. Hangja tompán csengett.
– Értem, miért van szükség erre, még ha pokolian zavar is a dolog. És nem hibáztatlak téged. Sőt, még... csodállak is – fordult végre felém. – Bátor dolog, amire vállalkozol – enyhült meg a tekintete.
– Örülök, hogy nem vagy rám dühös – feleltem.
Tartottam tőle, hogy az esetleges indulatok veszélybe sodorják majd a tervet, de most megkönnyebbültem.

– Natasha – szóltam újra –, Petruk biztosan neked is hálás lesz. És ha ez az ügy lezárul, én elmegyek. Te viszont itt maradsz, hozzá közel. Gondolj erre, amikor kétségek gyötörnek – biztattam.
– Igazad van – lépett hozzám közelebb. – Nem fogok hazudni, részben örülök, hogy majd elmész. Viszont sajnálni is fogom, mert ha maradnál, mi ketten talán jó barátokká válhatnánk – mosolygott rám félszegen.

Igazán megleptek a szavai, ugyanakkor örültem is. Úgy látszik, megtört az átok, és ha serdülőkoromban nem is sikerült megtalálnom a hangot a többi lánnyal, most már nem reménytelen a helyzetem.
És leszámítva a kezdeti, félreértésből adódó veszekedést, nekem is rokonszenves volt Natasha. Kicsit én is sajnáltam, hogy ez a barátság nem lesz hosszú életű.

Elégedetten sétáltam haza. Hiába nem tudtam továbbra sem olvasni a csontokból, a nyomozás így is jól haladt: Dmitriről Levan fog gondoskodni, és a gyilkosnak egész jó csapdát találtunk ki. Addig már csak három nap volt hátra.
Bár kissé megkörnyékezett a félelem, de legfőképpen lelkes izgalmat éreztem, hogy talán hamarosan megoldhatjuk az ügyet, és nem kell többé rettegnie senkinek.
Ráadásul a nyomozás során még barátokat is szereztem – legfőképpen Borkimot, de Natashára és Gloriára is jó szívvel gondoltam. Elképzelhetőnek tartottam, hogy ha majd haza is térek, a pappal fogok leveleket váltani. Jó, ha van valaki, akivel tanácskozhatok a képességemmel kapcsolatban.
Bár ez még függött attól, hogy mik derülnek ki róla, ha rákérdezek a múltjára.