Csontok éneke [Befejezett]

21. fejezet - Félelmek (1/2)

Nem tudtam pontosan, mennyi idő telt el, de úgy számítottam, hogy talán egy órája lehettem a kamrában.
Még nem kezdtem kétségbeesni Borkim távolléte miatt. Sejtettem, hogy Daria valószínűleg nem egykönnyen engedi el a papot, és alaposan kifaggatja, hogy mi ez az egész. Illetve az is időbe telik, amíg összepakolják a holmimat.
Elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy ez a végtelenül rendes asszony most azt hiszi rólam, hogy hálátlan vagyok. Mert még ha nagyanyám valóban nagybeteg lenne, és el kéne rohannom hozzá, ez a kedves család akkor sem érdemli azt, hogy köszönés nélkül távozzak tőlük, szinte lopva, mint egy tolvaj.
Csak abban bíztam, hogy egyszer még megadatik, hogy elmagyarázzak nekik mindent.

Azért sem bántam, ha Borkim nem siet vissza, mivel látni sem akartam. Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban taszított.
Valóban önző volt, az nem kifejezés. És valóban nem tudott bánni az emberekkel sem. Ám hiába ismerte jól a hibáit, ez nem volt elég arra, hogy megpróbáljon változni. Úgy beszélt, mintha csak áldozata lenne a kényszernek, ami eluralja, és őt jobban kéne szánni, mint akiket meggyilkolt.
Felkavarodott a gyomrom, hogy ezzel az emberrel kell pajtáskodnom, alakoskodnom. De jelenleg nem volt más választásom a túlélés érdekében. Még így is nagy szerencsének számított, hogy szót tudtam vele érteni, és egyfajta alkut kötöttünk.

Hirtelen zaj ütötte meg a fülem. Valaki a zárral babrált.
Egy pillanatra feléledt bennem a remény, hogy talán a családnak túl gyanús volt a pap viselkedése, és jöttek szétnézni – azonban csalódottan hallottam, hogy csupán egy pár cipő kopog a padlón.

– Elhoztam a holmidat – szólt be Borkim a kamraajtón át.
– Mit szóltak a levélre? – kérdeztem.
– Furcsállták, de végül tudomásul vették. Nem volt más választásuk.

Csüggedten hallgattam. Akkor egyelőre nem számíthatok felmentő seregre.

– Most már engedj ki – kértem.
– Még egy darabig várnod kell – közölte szenvtelenül. – Lett egy kis elintéznivalóm.
– Hogyan? – ijedtem meg. – Eddig nem erről volt szó! – tiltakoztam.
– De azóta átgondoltam pár dolgot, és változott a terv.
– Mégis... meddig? – hebegtem.
– Talán pár óra.
– Olyan sok? – döbbentem meg. – Annyit nem bírok ki!
– Miről beszélsz? – A hangja ingerülten csengett. – Ha éhes vagy, egyél bármit, amit ott bent találsz. Ha szomjas vagy, idd meg egy kompót levét.
– Félek, hamarosan ki kell majd mennem – vallottam be szégyenlősen. – Az... árnyékszékre.
– Ó – lepődött meg, majd némi zavart csend következett. – Akkor használd az egyik üres lábast, ami a legalsó polcon van. Később kiöntöm.

Elvörösödtem. Végtelenül megalázónak éreztem a helyzetet. Mintha egy ólba zárt állat lennék.
Összeszorítottam a fogam, és megfogadtam, hogy igyekszem visszatartani, amíg csak lehet.

Visszaültem a liszteszsákra, és nyugtalanul hallgattam a beszűrődő zörejeket. Próbáltam kitalálni, mi az ördögöt művel.
Deszkák súrlódása és hangos kopácsolás verte fel a házat. Nem tudtam pontosan, min dolgozik, de az egyértelmű volt, hogy miattam teszi. Ijesztőbbnél ijesztőbb rémképek villantak fel előttem: talán kalodát készít, vagy ládát, amibe bezárhat? Vagy egyenesen koporsót? De nem, a holttesteket sosem tüntette el. Vajon miért nem? Volt benne annyi tisztesség, hogy az áldozatai így legalább rendes temetést kaphattak?

Talán újabb két óra telhetett el. Összesen három órája lehettem bezárva. Egyre inkább nehezemre esett nyugton megülni. Nemcsak a hólyagom feszített, hanem nyomasztott a bizonytalanság, hogy vajon min ügyködik Borkim. Azon kívül a nap is kezdett lemenni, percről percre kevesebb fény jutott a szűk börtönömbe. Fojtogatott a sötétség.

Már komolyan fontoltam, hogy szégyenszemre az egyik lábasba ürítek, amikor végre motozást hallottam az ajtón.
Elszokott a szemem a fénytől, fájdalmasan hunyorogtam, amint Borkim benyitott.
– A szobád előállt – jelentette ki büszkén vigyorogva.

Hitetlenkedve meredtem rá. Hogy képes ezt olyan hangon közölni, mintha valóban csak vendégségbe jöttem volna?
Kelletlenül hagytam, hogy abba a helyiségbe vezessen, amit eddig még nem láttam.
Mikor beléptem, elkerekedett a szemem. Most már értettem, min dolgozott.
A szoba egyetlen ablakára, ami hátrafelé nézett, számos deszkát szegezett keresztbe. A deszkák között hagyott hézagokat, hogy bejöhessen a fény, viszont nem akkorát, hogy kiférjek rajta, vagy akár ki tudjam törni az üveget.

Egyértelműen nem bízik bennem. Ugyanakkor... valamiért mégis megragadhatta a képzeletét az, hogy itt maradok, ha ennyire rákészült. Talán valamiféle élő trófeaként tekint rám? Ami nem hervad el, mint a halottak haja?

Vonakodva néztem körül a helyiségben. Szóval innentől ez lesz a cellám?
A keskeny, hosszúkás szoba egyáltalán nem volt apró. A méretéhez képest kevés berendezés akadt benne, ettől pedig kicsit sivárnak hatott. A fehér fal egyhangúságát nem törte meg semmilyen dísz, egyedül a hosszabbik fal felénél elhelyezkedő kormos vaskályha ütött el a környezettől. A pap már korábban megrakhatta, mert mostanra befűtötte a levegőt.

A többi szobával ellentétben itt nem fából volt a bútorok nagy része, hanem fehérre festett fémből. A rácsos, fémkeretes ágy mellett egy paraván állt. Mintha egy ispotályban lennék, már csak egy felcser hiányzott.
A sarokban szintén fémből készült lavórállványt és egy alacsony fémpolcot vettem észre, amire Borkim már odakészítette az összehajtogatott, kevéske ruhámat és néhány könyvet. Csupán egy falhoz tolt, keskeny asztal, szék és sámli volt fából. Az asztalon petróleumlámpa, egy kancsó víz, pohár és egy kendővel letakart tál várt rám.

– Mi ez, betegszoba? – kérdeztem idegenkedve.
– Az előző pap valóban annak használta – árulta el Borkim. – Szabadidejében betegeket istápolt itt. Én nem követtem ezt a szokását, de nem is rendeztem át, mert nem volt szükségem erre a szobára. Eddig.

Utolsó szavától megborzongtam. Nem mertem ránézni, nem mertem megkérdezni, mit szánt még nekem. A lelkem már kezdett végképp elfáradni.

– Nekem mindjárt el kell mennem misézni – jelentette ki. – Addig itt várj rám. Az ágy alatt találsz éjjeliedényt – tette hozzá könnyedén, mintha nem valami kínos dologról beszélne.

Elsápadtam. Hát mégsem kerülhetem el azt a megalázó helyzetet, hogy ő öntse ki a vizeletemet és egyebet? De mit is gondoltam, persze, hogy nem enged ki az árnyékszékre! Annak ürügyén elszökhetnék.
Csak egy valaminek örültem, hogy legalább nem egy lábast kell ehhez beszennyeznem.

Mikor végre magam maradtam, vártam, amíg a templomharang megkondul. Akkor már biztos lehettem benne, hogy nincs a házban. Elkezdtem a kilincset rángatni, azonban az szilárdan tartotta magát. A szobában nem akadt semmi, amivel felfeszíthettem volna, a zárfeltöréshez pedig nem értettem. Talán majd később megpróbálkozok vele, de egyelőre nem éreztem magamban erőt hozzá.

Nem bírtam tovább, előhalásztam az éjjeliedényt az ágy alól, és könnyítettem magamon. Szerencsére volt fedele, így legalább nem kellett még a szagtól is szenvednem.

Még egyszer felmértem a berendezést. Az asztalon a letakart fatálban kalácsot és egy üveg lekvárt találtam. Kést viszont nem, csupán egy kanalat készített oda. A kalácsot ő maga előre felszeletelte.

Lemondóan láttam be, hogy egyelőre nem tudok mit tenni. A legjobb lesz, ha erőt gyűjtök a folytatáshoz.
Lerúgtam a csizmámat, és végighevertem az ágyon.
Viszont amint behunytam a szemem, Petruk jutott eszembe, és az, hogy valószínűleg épp mostantájt toppan be a családjához, engem keresve.
Elfacsarodott a szívem, ahogy elképzeltem, mennyire megütközhet az eltűnésemen. Talán azt hiszi, hogy látni sem akarom! Akkor pedig lehet, hogy keresni sem fog!

Elkeseredetten temettem a tenyerembe az arcomat, és fájdalmasan felüvöltöttem. Majd újra és újra, hol elnyújtva, mint egy farkasvonyítás, hol kurtán, öblösen. Aztán indulatosan püfölni kezdtem a fekhelyet, a párnát. A tompa puffanások csak még jobban felbosszantottak. Arra vágytam, hogy törjek-zúzzak, de nem lett volna ajánlatos – Borkim még rájönne, hogy mennyire ellenemre van az egész, és magamra haragítanám.
Dühös könnyek áztatták az arcomat. Nem töröltem le őket.

Miután kitomboltam magam, végképp kifulladva, kiüresedett elmével hevertem az ágyon, és a mennyezetet bámultam.
Néhány végtelenül hosszúnak tűnő perc után nyögdécselve feltápászkodtam, és megmostam az arcomat. Borkimnak nem szabad meglátnia, hogy sírtam. Akkor végképp nem tudnám elhitetni vele, hogy nem fogom elárulni.

***

A mise végét jelző harangszó óta már vagy tíz perc eltelt, azonban Borkim még váratott magára. Valószínűleg feltartotta néhány híve beszélgetni.
Örültem ennek, mert így több időm jutott összeszedni magam és megnyugodnom. Nem volt tükröm, hogy megvizsgáljam az arcomat, így csak reménykedtem, hogy a szemem már nem annyira vörös. A biztonság kedvéért lejjebb csavartam a petróleumlámpa fényét.

Idegesen rezzentem össze, amikor léptek koppantak a folyosón. Hát visszatért. Már nem áltattam magam azzal, hogy a felmentősereg jön.
Feszengve ültem az ágy szélén, ölbe tett kézzel, egyenes derékkal, mintha csak az iskolapadban ülnék, a szigorú tanítóra várva, és idegesen piszkáltam a körmömet.
Életem legfontosabb vizsgája előtt álltam, amin a túlélésem – vagy halálom – múlott.

Zörögve fordult a kulcs a zárban. Borkim résnyire kinyitotta, majd amikor látta, hogy fegyelmezetten várom őt, megnyugodva belépett, és visszacsukta maga után.

– Bocsáss meg, én még gyorsan vacsorázok, de utána ráérek veled lenni. Te ettél azóta?
Megráztam a fejem.
– Nem voltam éhes – feleltem halkan.
– Ahogy gondolod – hagyta rám. – Elég kényelmes itt minden?

Majdnem felhorkantam mérgemben. Az igazán kényelmes az lenne, ha nem lennék ide bezárva. De csupán megvontam a vállam.
– Van mindenem.
– Jól van – biccentett.
Pár pillanatig még tétován méregetett, majd magamra hagyott. Az ajtót nem felejtette visszazárni.

Amíg odavolt, idegesen járkáltam fel-alá. Nagy léptekkel szeltem át a hosszú, keskeny szobát. Közben befelé figyeltem. Igyekeztem előkészíteni magamat egy újabb beszélgetésre. El kellett vele hitetnem, hogy őszintén segíteni akarok rajta, ehhez pedig jól kellett játszanom.

Próbáltam felidézni magamban azt az arcát, amilyennek korábban ismertem – akkor még jó benyomást keltett: érdeklődő volt, nyitott, segítőkész, és erkölcsösnek tűnt. Ráadásul a közös titok is összekötött minket. Azt éreztem, jobban megért engem, mint bárki más.
Ám azóta be kellett látnom, hogy mindez nem számított. Ő teljesen másra használta a képességét. Nem csak, hogy eltitkolta és nem segített vele másoknak, hanem kizárólag a saját önző érdekeit nézte.

Ismét felkavarodott a gyomrom. Az a szelíd, kedves, kamaszosan félszeg férfi, akinek megismertem, nem létezett többé. Csak egy tünékeny délibáb volt, ami azóta szertefoszlott. Nem jártam sikerrel, hogy életre keltsem magamban a múltbeli énjét. A jelen visszavonhatatlanul megölte.

Nem volt más választásom: hazudnom kellett, ahogy csak tudtam. Sajnos az nekem mindig nehezemre esett. Igaz, eddig nem is szorultam rá annyira a színjátszásra, mint most.

Mintegy végszóra, Borkim ismét benyitott. A reverendáját már levette, egyszerű házikabátot öltött az ingre és a nadrágra.
Tőlem nem messze tétován megállt.

– Olyan szokatlan, hogy vár engem itthon valaki – jegyezte meg bátortalan mosollyal.

Reménykeltő volt a viselkedése. Úgy láttam, jó hatást tett rá a higgadt engedelmességem, egész oldottnak éreztem a hangulatot.
Bíztam benne, hogy ha így folytatom, egy idő után elaltatom annyira a gyanúját, hogy óvatlanabb legyen, és meg tudjak szökni.

Már éppen invitáltam volna, hogy üljön le, amikor váratlanul dörömbölés hasított a csöndbe. Mindketten megrökönyödötten bámultunk egymásra. Borkim arcán nyoma sem volt a korábbi mosolynak.
– Ne mozdulj! – szólt rám, és kirohant.

Egy pillanattal később újra bedugta a fejét az ajtón. A tekintete semmi jót nem ígért.
– Az őrmester van itt. Beengedem, de ha kiabálni mersz, vagy bármi egyébbel elárulod magad, azon nyomban megölöm. Utána pedig téged is.

Nem emelte fel a hangját, de elszánt, gyilkos indulat sütött belőle, és valósággal megbénított.
Újra ráfordította a kulcsot a zárra.