Csontok éneke [Befejezett]

7. fejezet - Lázas álmok (1/2)

Bár másnap muszáj voltam végre pihenni, akkor is le kellett foglalnom magam valamivel, amíg erőre nem kapok annyira, hogy olvassak a csontokból. Nem merülhetek el egész napra a juhászkutya emlékeiben, annyi idő után megunnám. Azon kívül át akartam gondolni sok mindent, ehhez pedig fontos volt, hogy ne szökjek el egy másik valóságba.

Tudtam, hogy Daria nem hajlandó bevonni a házimunkába, viszont úgy sejtettem, tudok olyat kérni, amitől nem húzódozik annyira.

– Kaphatnék kötőtűt és fonalat? – kérdeztem meg reggeli után.
Az asszony meglepetten nézett rám.
– Nem szeretnél inkább pihenni?
– Ez nem fáradtság – legyintettem –, inkább kellemes elfoglaltság. Szívesen csinálnám.

Nem mondtam teljesen igazat. Alapvetően nem szerettem kötni, ugyanis sosem tudtam odafigyelni a mintára, hogy mikor milyen szem jön, sima, fordított vagy csavart. Túlzottan elkalandoztak a gondolataim, és minduntalan elrontottam. Nagyanyám inkább a hímzést szokta rám bízni, azzal nem volt hiba, mivel annak a mintája már előre fel volt rajzolva a vánkosra vagy a terítőre.
Ám most az egyszer nem lett volna gond, ha mélyen a gondolataimba merülök kötés közben. Épp erre volt szükségem, ez a kézimunka pedig megfelelő alapot biztosított hozzá.

Daria még hezitált egy rövid ideig, de aztán hozott nekem egy kosarat, amiben halomban álltak a gombolyagok, akárcsak színes, nagy bogyók. Több pár kötőtű meredt elő a kupacból.
– Válassz, amilyet csak szeretnél. Nálunk csak ritkán köt bárki, legalább végre valaki hasznát veszi.

Kivettem egy halvány barna gombolyagot. Eldöntöttem, hogy egyszerű sálat fogok kötni, csupa sima szemből, bármiféle bonyolítás nélkül. Nem az számított, hogy mit kötök, sem a minta. Csak az, hogy közben a gondolataim fonalát hogyan alakítom.

***

Csönd ülte meg a szobámat, egyedül a kötőtűk koccantak néha össze, és egy óra ketyegett a sublóton. Kintről csupán tompán hallatszott be, ahogy a Volanko család tagjai dolgoztak, beszélgettek, nevettek, énekelgettek. Nem bíztak mindent a két idős cselédre meg a bejáró szakácsnőre, ők is kivették a részüket a munkából.
Daria és Ilka befőttet készített a konyhában, Gloria és két sógornője – Lena és Veroshka –pedig a ház előtt ülve kukoricát morzsoltak, élvezve a kora őszi napsütést. A gyerekek gesztenyét gyűjtöttek az udvaron, és azzal dobáltak célba. A férfiak már pirkadatkor elmentek a dolgukra, nem tudom, merre.

Ahogy kötöttem a sorokat egymás után, számolatlanul, azon elmélkedtem, ami Petruk és köztem történt. Sosem hittem volna, hogy épp egy olyan embert fogok majd közel érezni magamhoz, aki kezdetben annyira barátságtalan volt velem.
Láttam most már, hogy akár nagy távolságokat is le lehet küzdeni azzal, ha őszintén beszélünk, és nyitott szívvel állunk egymáshoz.
Becsültem Petrukot, amiért nemcsak szembe mert nézni a démonjaival, de hajlandó volt nekem is megmutatni őket. Akkora bizalmat szavazott nekem, mint talán még soha senki – ráadásul úgy, hogy ő alig bízott bárkiben is.

Múlt éjjel már kevésbé zavart, hogy nem a saját ágyamban alszok, hogy a párna túl nagy és túl puha, a paplan is súlyosabb, mint amit megszoktam, az éjjeli neszek pedig idegenek. Volt végre valami Klavatnában, ami ismerős lett. Vagy inkább valaki.
Annyira feszített belülről ez a túláradó, melegséges érzés, hogy még jobban segíteni akartam rajta. Eldöntöttem, hogy ebéd után újra megpróbálkozok a csontokkal.

Sofián is sokat töprengtem. Minél többet gondoltam rá, annál inkább idegenkedés járt át. Nem akartam sem az ő fogát fogdosni, sem ájult emberekét. Utóbbitól még jobban viszolyogtam, és nem azért, mert részegek lennének – hanem azt éreztem, ez nem helyes.
Ez esetben a csontok nem csupán hátrahagyott maradványok, amik már nem kellenek egykori tulajdonosaiknak, hanem élő, lélegző lények része.
Míg abba még beleegyeztem volna, hogy tejfogakon vagy odvas, kihúzott fogakon próbáljam ki a képességemet, úgy éreztem, ez már túlmenne azon a határon, ami nekem erkölcsileg belefért.

Eszembe jutott, mennyire rámenős volt Sofia már a templomnál is. Petruk és Levan is óva intett tőle, mondván, hogy nehezen fogok tőle szabadulni. A papot is jobban megértettem, miért háborodott fel. Lehet, Sofia valóban olyan szavakkal követelt tőle tudnivalókat, ami átlépte a jó ízlés határait. Mégis inkább Demesh atyára kellett volna szánnom az időmet, nem erre a lányra.

Mikor végre meghánytam-vetettem magamban mindezt, könnyebbnek éreztem a lelkemet. Ritkán utasítottam vissza felkérést, de most ezt kellett tennem.

Elnéztem az ölemben heverő kötést. A szemek hullámos mintája olyannak tűnt, mint papírra vetett, kígyózó betűsorok. Mintha belekötöttem volna az anyagba a gondolataimat. Bár egyedül én voltam képes kiolvasni – ahogy a csontok üzenetét is. Talán azokba is ekként ivódtak bele az emlékek, mint a fonal hurkaiba a töprengéseim.

***

Gyorsan elszaladt a délelőtt. A kiadós ebéd után elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megpróbálkozzam az egyik áldozat csontjával. Petruk ott hagyta nekem azt a kis szütyőt, amiben ezeket tartotta.
Emlékeztem, hogy legutóbb a liszteszsák formájút néztem meg. Úgy döntöttem, most az üllő alakút kerítem sorra.
Szóltam Dariának, hogy most egy darabig ne zavarjon senki. Odakészítettem magamnak egy pohár vizet, beletöröltem izzadt tenyeremet a kötényembe, majd pár percig szemeztem a kiválasztott csontszilánkkal, mielőtt végre rászántam magam.

Ezúttal nem velőtrázó üvöltés robbant be a tudatomba – ám ez sem volt sokkal jobb. Mintha valaki rátenyerelt volna egy templomi orgona billentyűire, számtalan harsány hang zúgott, sípolt, zakatolt a fejemben, pillanatok alatt elszédítve.
Míg a lármából kijutott bőven, képből annál kevésbé. Most még elmosódott, szürke foltok sem ugráltak előttem. Teljes volt a sötétség, ami rám borult, akárhogy erőltettem a látást.

Talán a gyilkos bekötötte a szemét, gondoltam, vagy zsákot húzott a fejére. Sajnos nincs kizárva. Viszont, ha így áll a dolog, akkor egyelőre nincs esély, hogy valami hasznosat megtudjak. Ahhoz hosszabban kéne erőltetnem, amíg valahogy visszább nem tudok menni az emlékekben, és lekövethetem a találkozását a gyilkossal. De az ilyen aprólékos olvasás kemény dió volt, és nem is mindig engedelmeskedtek nekem a csontok.

Még nem adtam fel. A fulladás ezúttal csak halványan környékezett meg, a fejfájással és a hangzavarral jobban megbirkóztam. Most legalább nem töltött el olyan vérfagyasztó rémület, mint legutóbb, hogy szinte megbénított.
Nem erőltettem tovább a látást. A hangokra összpontosítottam.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után mintha kezdtem volna kihallani valamit a zúgás mögül. Emberi hangokat.

Ritkán fordul elő, hogy a csontok énekébe emberi beszéd keveredjen. Olyankor legtöbbször nem értelmes szavak, csupán neszek szoktak lenni – sóhajtás, nevetés, dúdolás, sírás...

Először halk nyögéseket, zihálást hallottam. Majd mormogást. Talán bosszús volt ez a morgás, nem tudom. De egy dologban biztos voltam – ez egy férfi hangja.

***

Alig bírtam kivárni, hogy Petruk este, járőrözés után meglátogasson, és elújságolhassam, mit fedeztem fel.

– Ez biztos? – nézett rám elkerekedett szemekkel.
– Megesküdnék rá.
– És szerinted ez az emlék a gyilkosság idejére esett?
– Éreztem most is a fulladást, szóval valószínűleg igen. A gyilkos ezek szerint nem nő, hanem férfi! – foglaltam össze lelkesen.
– Vagy legalább egy férfi is volt ott – javított ki Petruk, és töprengőn simogatta a bajszát. – Nem zárhatjuk ki teljesen, hogy nem egyedül csinálta. De ha igaz, amit hallottál, akkor ez már hasznos nyom, mert innentől koncentrálhatunk a férfiakra. Ha többen is vannak, elsőre elég, ha egy valakit elkapunk. – Ahogy rám nézett, halvány mosoly játszott a szája sarkában. – Remek munkát végeztél. Végre előrébb léptünk.

Örültem, hogy jobb kedvűnek láthatom. Annyira felvillanyozott a siker, hogy kedvem támadt megpróbálkozni aznap este a harmadik csontdarabbal is, a teknő formájúval.
Mikor ezt közöltem, Petruk felvonta a szemöldökét.
– Én csak örülnék neki, de nem tudom, mindez nem lenne-e sok neked egy napra.
– Én sem tudom – tártam szét a kezem –, de nem is fog kiderülni, ha nem teszem meg. Egyébként is, azt hiszem, egyre többet bírok már.

A hangzavart valóban jobban viseltem. A torkomat szorító érzés is enyhébb lett, azzal még megbirkóztam. Kevésbé rémített az élmény, már nem volt teljesen idegen az a sötét vizű, mocsaras folyó, amibe fejest ugrottam. Néhány helyen már kiismertem a sodrását, az örvényeket, és ellen tudtam állni a húzásnak. De ami most várt rám, arra nem voltam felkészülve.
Tökéletesen ki tudtam venni ezúttal az emberi hangot – nem csupán artikulálatlan nyögések, elhaló sóhajok voltak, hanem értelmes, kristálytiszta szavak. És ugyanaz a két szó ismétlődött vég nélkül.

A kisbabám! A kisbabám! – visszhangzott a fejemben, mint egy vészharang fülsértő zúgása.

Sosem gondoltam volna, hogy a lélek jobban tud fájni, mint a test. Mintha a kegyetlen, elfogadhatatlan valóságot próbáltam volna hiábavalóan kiöklendezni magamból, de helyette csak a saját bensőmet téptem volna ki.
Nem érdekelt a saját szenvedésem, mindennél jobban kínzott a tehetetlen düh és fájdalom, hogy kudarcot vallottam, és nem védhetem meg azt, ami a legdrágább. Képtelenségnek, elfogadhatatlannak tűnt, hogy az bűnhődjön, aki még soha semmit nem vétett senki ellen. Égetett a vágy, hogy ha tehetném, akár százszor is meghalnék, ha ezzel megválthatom a bennem növekvő életet.

Arra tértem magamhoz, hogy Petruk a kezemet fogja, és szólongat.
Nehezemre esett kinyitni a szememet, mintha régóta nem használtam volna. Most éreztem csak, hogy könnyek marták az arcomat, a nedves bőrömhöz hozzátapadt néhány hajtincsem is.
Bár már ott voltam a valóságban, a jelenben, mégis, újra és újra összerázkódtam, és halk zokogás szakadt ki belőlem. Nehezemre esett megmozdulni.

Petruk a kezembe nyomott egy zsebkendőt, de amikor látta, hogy nem fogom meg, ő maga kezdte letörölni az arcomat. Majd felállt, és elindult az ajtó felé.
– Hozok valami erősebbet – szólt még vissza. – Úgy látom, a víz most nem lesz elég.

A tömény alkohol marta a bensőmet, de legalább éreztem, hogy mindenem a helyén van, nem tépték ki.
Hevesen köhögni kezdtem. Petruk elvette tőlem a poharat, és megveregette a hátamat.
– Mi történt? – kérdezte.
– Azt hiszem, ez a húga volt – mondtam nehezen forgó nyelvvel.