Csontok éneke [Befejezett]

17. fejezet - Reményteli készülődés (2/2)

Natashának hamarosan el kellett mennie – a legtöbb ember aznap és másnap is a szőlődombokon dolgozott, hogy még a mulatság előtt leszedje és feldolgozza a termést.
Petruk családja viszont nem vett részt a szüretelésben, nekik telt arra, hogy napszámosokat bízzanak meg a rájuk eső feladattal.

Mint megtudtam, Klavatnában a bál napján már nem dolgoznak, hogy pihenten szórakozhassanak.
Zalonicban ez máshogy volt szokás, mi egyből a szőlődombokról leérve kezdtük az evés-ivást, táncot. Ugyanakkor okosnak tartottam a klavatnai hagyományt, többet tudnak mulatni, ha nincsenek kimerülve.
Abban is más volt az itteni bál, hogy a földesúr szervezte, a birtokán felállítva több nagy sátrat, és zenekart is hívott. Az én falumban szabadtéren zajlott az egész.

Visszaemlékeztem ezekre a napokra a gyerekkoromból. Nagyanyámnak ugyan csupán néhány szegényes szőlőtőkéje volt, amit hamar megkopasztottunk, ám aztán ő is elment a gazdagabb földekre a puttonyos férfiak és asszonyok mellé, hogy segítsen a betakarításban. Később kapott a munkájáért cserébe némi bort.
Az emberek ilyenkor már szüret közben is elkezdtek italozni, nótáztak, tréfálkoztak. Gyerekként vidáman szaladgáltam én is a barátaimmal a tömegben, megdézsmáltuk a szőlőt meg a mustot, bemázoltuk egymás arcát a bordó lével, és bújócskáztunk a szőlősorok között.

A felnőttek második nap feldolgozták a szőlőt: daráltak, áztattak, tapostak, préseltek... Miután pedig szekereken hazavitték a termést, este elkezdődhetett az igazi szórakozás – nagy bográcsokban birkapörköltet főztek, fánkot ettek, majd néhány vándor zenész játszotta a talpalávalót hajnalig.
Önfeledt napok voltak ezek mindenkinek.

Viszont ahogy serdülni kezdtem, ebből a mókából is kimaradtam. Nem volt kivel a mulatságba mennem, így csak szedni segítettem napközben, este pedig hazamentem. Nagyanyám nem bánta, sőt, ő maga győzködött, hogy jobb is, ha nem dorbézolok. Most már tudom, hogy féltett engem.

Ezúttal viszont szívesen csatlakoztam volna a többiekhez. Már nem csak Petruk kötött Klavatnához, úgy éreztem, másokon keresztül több, kisebb gyökeret is eresztettem. Natasha és Ludmilla például biztosan örült volna, ha elmegyek a szüretre. De nem akartam olyan felelőtlen lenni, hogy a csendőrök nélkül elvegyülök a tömegben, elvégre lehet, nem csak Levan akar eltenni láb alól, hanem Nora erőszakolója is.
Némán, tehetetlenül tűrtem a sóvárgást a négy fal között kuksolva.

Meglepődve vizsgáltam magam, hogy ismét milyen új oldalam mutatkozik meg. Mióta eljöttem otthonról, egyre több szokatlan dologra vágyom.
Vagy talán ezek a vágyak mindig is bennem szunnyadtak, csupán nem volt alkalmuk megmutatkozni?

***

Mikor este beállított Petruk, izgatottan siettem elé, és amint ránk zárult az ajtó, türelmetlenül faggattam.
– Minden rendben ment? Ugye nem bántotta Levant? Nem árulta el magát valamivel előtte?
Bosszúsan felhorkantott.
– Még nem csaptam agyon, ne aggódj. Nagyrészt el tudtam kerülni azt a szarházit.
– És elkérezkedett magától a bálba, ahogy mondta?
Csodálkozva nézett rám.
– Akkor erről beszélgettetek a folyosón? Igen, megmondtam neki, hogy eljöhet. Így legalább efelől biztosak lehetünk.
– A holmiját átvizsgálta már?
– Igen, de semmi. Ha meg is őrizte a hajfonatokat, volt annyi esze, hogy ne oda rejtse. – Halványan elmosolyodott. – Épp úgy faggatsz, mint amikor a felettesemnek kell jelentést tennem.
– Remélem, nem érzi úgy, hogy nyaggatom – szabadkoztam.
– Félreértesz, nem azért mondtam. Inkább mintha te is nyomozó lennél – húzódott szélesebbre a szája. Helyet foglalt az egyik széken, összefonta az ujjait, majd egy ideig csöndben bámulta a padlót. Mikor újra megszólalt, hangja bizonytalanul csengett. – Egyébként... gondoltál már arra, hogy ha megoldjuk ezt az ügyet, továbbra is itt maradj nekünk segíteni? – Nem pillantott rám, lesütötte a szemét, mint aki fél a választól.

Úgy főbe kólintott a kérdése, hogy nekem is le kellett ülnöm.
Bár a legelején még számoltam azzal, hogy esetleg felkérnek majd erre, de aztán az első nap le is tettem róla, miután beszéltünk a kapitánnyal. Később pedig már nekem magamnak is elment a kedvem az egész nyomozói munkától.
Ugyanakkor lelkesített a gondolat, hogy Petruk mellett maradhatnék, de nem volt mindegy, hogy miként. Ha ő csupán segítőtársként gondol rám, akkor nekem az csak szenvedés lenne, hogy itt van előttem nap mint nap, mégsem érhetem el.
Nem tudtam rábólintani az ajánlatára. Addig még semmiképpen, amíg nem tudok többet az elképzeléséről.

– De a kapitány azt mondta, hogy nem alapozhat egy nyomozást a látomásaimra – ellenkeztem.
– Mégis neked köszönhető, hogy ennyit haladtunk ezzel az üggyel – tárta szét a kezét. – Ráadásul nem csak a képességed segített előre lendíteni a dolgokat, anélkül is sokat haladtunk, mióta itt vagy.
– Ez nem változtat azon, hogy hivatalosan nem csatlakozhatnék. Így fizetést sem kaphatnék.
– Az nem számít. Ahogy Zalonicban, úgy itt is megélhetnél a halottlátásból – győzködött. – Biztosan sok megbízód akadna. És mellette besegíthetnél a szabadidődben.
– Na de hol laknék? – próbálkoztam másik ellenvetéssel.
– Itt nálunk továbbra is elférsz. A családom nagyon hálás neked, biztosan belemennének.

Elsápadtam.
– Ezt nem gondolhatja komolyan.
– Miért nem?
– Maga is nagyon jól tudja, hogy milyen pletykák keringenek rólunk. Ha hosszú távra ide költöznék a családjához, az végképp olaj lenne a tűzre. Talán magát nem érdekli, de nekem hajadon lányként jobban kell ügyelnem a hírnevemre! Még az hinnék, bűnben élek magával, a szeretőjeként! Erre nem gondol?! – tört ki belőlem.

Petruk nem válaszolt egyből. Ezúttal állta a pillantásomat, egy darabig az arcomat vizsgálta feszülten. Láttam, hogy a szemében szokatlan fény csillog, és mintha ezernyi mondanivaló szorult volna bele. Végül ismét elfordította a fejét, úgy felelt.
– Dehogynem, nagyon is sokat gondolkoztam. – felelte csöndesen. – És azt hiszem, tudnék olyan megoldást, amitől nem esne csorba a becsületeden.

Meghökkenten bámultam rá. Egy felismerés bontakozott bennem, amitől bizseregni kezdett a gyomrom, és elkapott a szédülés. Csak nem arra gondol, amire én titkon gondolok? Most talán végre megtörténik, mégis képtelen voltam elhinni.

Félreérthette a hallgatásomat, mert csalódottságomra visszakozott.
– Azt hiszem, inkább a szüreti bál után beszéljük ezt meg. Addig jobb is, ha nem vonja el semmi a figyelmünket – mondta sóhajtva.
Felállt, és az ajtóhoz sétált. Ám még egyszer visszafordult.
– Addig is gondolkozz azon, amit mondtam. A mulatság után pedig elmondom majd a részleteket, hogy milyen javaslatom van a jövődre nézve.

Ha nem ültem volna, most összecsuklottak volna a lábaim. Főbe kólintva bámultam utána, még köszönni is elfelejtettem.

Nem tudom, hány perc telhetett el így, amikor egyszer csak Daria és Gloria óvakodott be az ajtón. Bocsánatkérően mosolyogtak rám.
– Ráérsz most? – kérdezte Daria. – Arra gondoltam, megbeszélgetnénk, hogy mit vegyél fel a bálra.
Nehezen fogtam fel a szavai értelmét. Mintha nem ott lettem volna vele egy szobában, hanem víz alatt lebegnék, és csak tompán jutna el hozzám az emberi beszéd.
– A bálra? – visszhangoztam kábán.
– Van másik ruhád? – lépett közelebb Gloria.

Végre kezdtem némileg magamhoz térni. Megcsóváltam a fejem.
– Ez a legjobb ruhám, ami most rajtam van. A másik váltás ennél elnyűttebb.
– Nem gond, én szívesen kölcsönadom neked pár holmimat – tüsténkedett a lány. – Ha akarod, megmutatom, mikből választhatsz.

– Nagyon köszönöm, de inkább majd holnap – hárítottam el. – Most nagyon kimerültnek érzem magam – dörzsöltem meg fáradtam a halántékomat.
Valóban elgyötört lehetett az arcom, mert házigazdáim szabadkozni kezdtek. Daria még megkérdezte, kérek-e bármit, aztán magamra hagytak.

Aznap egész korán aludni mentem, és szerencsére hamar elnyomott a jótékony álom.

***

Másnap mintha holdkóros lettem volna, valami zsibbadt köd telepedett a tudatomra. Nem mertem gondolkodni. Egyszerre vártam is, hogy teljen az idő, és derüljön már ki, hogy pontosan mit akar tőlem Petruk, ugyanakkor féltem is – ha tévedek, talán megszakad a szívem.
A remény már befészkelte magát a gondolataim közé, de nem mertem még jobban beleélni magam az ábrándba. Akkor nem fogok olyan magasról lezuhanni.
Túl akartam már lenni az egészen – mind a nyomozáson, mint azon, hogy Petruk beszéljen velem.
A jövőm jelenleg egy hatalmas kérdőjel volt, és addig moccanni se tudtam, amíg nem dőlt el néhány lényeges dolog.

Azt is szinte alvajáróként hagytam, hogy Daria és Gloria kiválasszanak nekem pár ruhadarabot a bálra. Kaptam egy hosszú, zöld szoknyát bordó szegéllyel és temérdek alsószoknyával. Az ingnek fodros volt az ujja és a gallérja, a kötényen és a gyapjúkabáton pedig annyi hímzés díszelgett, hogy alig látszott ki az anyaguk eredeti színe. És hiába tiltakoztam, rám tukmáltak egy három soros gyöngynyakéket meg zöld bársonyszalagot, amit majd ők fonnak a hajamba.
Viseltes csizmám helyett pedig megkaptam Gloria egyik kerekorrú, alacsony szárú, gombos cipőjét. Majdnem jó volt rám, csak kicsit lötyögött. Daria felajánlotta, hogy kitömhetjük az orrát ronggyal, de nem akartam.

Míg nevetve öltöztettek, úgy figyeltem az egészet, mintha nem is velem történne. Akkor éreztem magam így utoljára, amikor gyerekként három hétig nyomtam az ágyat torokgyulladással. A magas láztól kábán olyan voltam, mintha ez a test nem is az enyém lenne, csupán vendég lettem volna benne. Némán, egykedvűen tűrtem, hogy nagyanyám cserélje rajtam a borogatást, belém erőltessen ételt-italt, miközben alig éreztem mindebből bármit, és valami időtlen lebegésben léteztem.

Így telt el ez a nap. Amikor nem ruhát próbáltunk, akkor ettem-ittam, kötögettem, ha kérdeztek, válaszoltam, de utólag már nem tudtam volna megmondani, miről volt szó.
Egyedül akkor kezdtem némileg éberré válni, amikor közeledett az este, és számítani lehetett rá, hogy Petruk megjelenik.
Percről percre egyre idegesebben néztem a szobámban levő órát. Mikor végre kopogtak az ajtón, szorongással vegyes izgalommal nyitottam ki.
Ám csupán Daria állt ott.
– Petruk üzeni, hogy ma nem tud jönni – közölte sajnálkozó arccal.
– Miért? – kérdeztem meghökkenten.
– Azt nem részletezte, csak annyit említett, hogy dolga akadt. Viszont holnap úgyis találkoztok a bál miatt – tette hozzá egy biztató mosoly kíséretében.

Ez engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Zaklatottan tépelődtem, hogy vajon nem történt-e valami gond. Vagy csupán a bálig már nem akar velem találkozni, mert kínos lenne? Tegnap olyan furcsa hangulatban váltunk el, az igaz.
Küzdöttem az ingerrel, hogy felpattanjak, és elmenjek az őrsre, de az nem volt egyértelmű, hogy Petruk egyáltalán ott van-e. Lehet, hogy vészhelyzet történt, és el kellett valahova mennie. Viszont Levan ott lehet az őrsön, nem lenne jó, ha kettesben összefutnék vele.
Le kellett tennem arról, hogy ennek most utánajárjak.
Hogy lefoglaljam magam, elővettem a csontmedálomat. Az megnyugtatóan simult a kezembe, és hamarosan már lelki szemeim előtt peregtek az ismerős, békés képek. Legalább a képességem felől nyugodt lehettem. És ha valaha újra elhallgatnának a csontok, már nem fogok megijedni. Tudom, hogy ha más nem is, de ez biztosan visszatér és velem marad.