Csontok éneke [Befejezett]

14. fejezet - Tervek és ábrándok (1/2)

Natasha kijelentése nem ért váratlanul. Petruk már akkor említette nekem a gyanúját, hogy talán Dmitri az apja Nora gyerekének, amikor kiderült, hogy Mirna felbujtója befolyásos ember, aki sokaknak tudna ártani. Elvégre nem csak a gyilkosnak lehetett érdeke, hogy eltegyen engem láb alól, de az apának is. Ha meg ráadásul ez a két személy egy és ugyanaz, akkor még inkább.

Natasha azt is részletesen elmondta Levannak, hogy milyen jelekből következtetett erre – például, hogy a húsvéti mulatságon Dmitri sok időt töltött Norával, aki akkor még örült ennek, ám utána már kifejezetten gyűlölettel nyilatkozott a férfiről, és kerülte, mint a leprást.

A csendőr rosszkedvűen füttyentett.
– Horovim úrfi? Az ördögbe! Ez megbonyolítja a dolgokat! Viszont valóban utána kell járnunk, már csak azért is, mert könnyen lehet, hogy Dmitri maga a gyilkos – mondta komoran.
– Akkor maga szerint is van rá esély, hogy Dmitri bérelte fel Mirnát ellenem? – kérdeztem.
Levan elgondolkozott, majd bólintott.

– De Petruk azt mondta, hogy Dmitrinek van alibije a gyilkosságok idejére – vetettem ellen.
Levan rosszallóan vonta össze a szemöldökét.
– És ki állította, hogy látta őt máshol azokon az estéken? Valamelyik szolgálója? Azt hazudnak a parancsára, amit csak kíván! – dohogott. – Igazán meg vagyok lepve, hogy az őrmester ennyire naiv legyen. Nem vall rá.

– Petruk sem vetette el teljesen ezt a lehetőséget – javítottam ki. – Mindössze kisebb esélyt adott rá, és inkább más gyanúsítottakra fókuszált.
Levan nem felelt egyből. Szórakozottan kocogtatta a tollszárat az asztalhoz.
– Nos, rendben – szólalt meg végül. – Petruknak akkor egyelőre egy szót se szóljunk – nézett ránk nyomatékkal. – Utánajárok, mi a helyzet Dmitrivel, Norával meg a húsvéti mulatsággal, és szólok nektek, mire jutottam.
– Ha pedig kiderül, hogy nagyon is van alapja a gyanúnak, akkor beszélünk Petrukkal? – kérdeztem.

Levan tétovázott.
– Nem vagyok benne biztos. Nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni, hogy össze akarja verni az úrfit – mondta gondterhelten. – Ráadásul nem valószínű, hogy liliomtiprásért megbüntethetnénk Dmitrit, ez nem elég nagy bűn hozzá, és bizonyítani is nehéz. Egyedül akkor látom elkerülhetetlennek az őrmester bevonását, ha Dmitriről sejthető, hogy ő a gyilkos. De talán akkor sem kéne neki elárulni, hogy egyben ő Nora támadója is.

Natashára pillantottam, és láttam rajta, hogy csalódott. Sejtettem, miért, hisz azt ígértem neki, hogy Petruk értesülni fog róla, hogy ő segített. Így viszont sosem derül ki az érdeme.

Mikor már kiléptünk az őrs kapuján, oldalba böktem Natashát.
– Ha Levan nem is, de én majd gondoskodom arról, hogy Petruk megtudja, kinek legyen hálás.
Elvörösödött, és a csizmája orrát kezdte vizsgálni.
– Miért segítesz ennyire? – kérdezte, nem pillantva rám.
– Miért ne segítenék? – kérdeztem vissza meglepetten. – Elvégre te is...
– Akkor is különös. Ez többnek tűnik, mint egyszerű szívesség viszonzás – emelte rám a tekintetét. – Mintha kifejezetten érdeked lenne, hogy összeboronálj az őrmesterrel. De minek?

Most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek. Hát ennyire árulkodóan túlzó a viselkedésem? Már magam sem tudtam, miért teszem mindezt. Talán, hogy ezzel még jobban kigyógyuljak Petrukból? Vagy mert annyira sajnáltam ezt a férfit, hogy szeretném, ha lenne egy szerető párja? Vagy esetleg még több oka van?
Gyorsan kellett mondanom valamit, mégpedig olyat, ami legalább félig-meddig hihető.

– Mert szeretném bebizonyítani neked, hogy nem vagyok a vetélytársad – böktem ki zavartan. – Akkor legalább már eggyel kevesebben lesznek velem ellenségesek.

Amikor kimondtam, rájöttem, hogy egyáltalán nem hazudtam. Talán nem ez volt az egyetlen oka, de valóban így is éreztem.

Natasha elcsodálkozott, majd megenyhülten nézett rám.
– Miattam nem kell aggódnod. Megbántam már, hogy olyan goromba voltam veled. És ezentúl mindenkinek hangoztatni fogom, hogy mennyire rendes vagy – mosolyodott el. – Remélem, legalább ezzel én is tehetek érted valamit.

***

Miközben sétáltunk vissza Ludmilláékhoz, Natasha arról mesélt, hogy mennyire megdöbbentette, amikor Nora halálhíre a fülébe jutott.

– Már előtte is fejembe vettem, hogy segítek Petruknak, ha tudok, de akkor végképp elszántam magam – magyarázta. – Nora annyira nem érdemelte ezt a sorsot! Ráadásul, hogy még várandós is volt... Szegény poronty, ez rettenetes! – sopánkodott.
– Tényleg borzasztó – bólogattam lehangoltan. – És szívfacsaró, hogy mit kellett átélnie...
– Te láttad? – nézett rám Natasha félelemmel vegyes kíváncsisággal. – Mármint, hogy mit gondolt a halála előtt?
– Nagyjából. De ha nem haragszol, nem szívesen emlékszem vissza rá – húzódoztam.
– Hogyne, bocsáss meg.

Natasha egy darabig hallgatagon lépkedett mellettem, majd újra megszólalt.
– Akkor ezért halad ilyen lassan a nyomozás? Mármint... megterhelő az áldozatok emlékeibe belenézni?
– Így van. – Nem akartam elárulni neki, hogy jelenleg egyáltalán nem hallom a csontokat.
– Akkor már értem. De... az emberek többsége nem érti – bökte ki. – Tudom, hogy korábban azt kérted, ne hozzam szóba a többi pletykát, de kikívánkozik belőlem: egyesek azt beszélik, hogy szerintük csak humbug az egész, ez a hókuszpókusz a csontokkal, és biztos csak azért csinálod, hogy pénzt keress vele. Elvégre nem lehet nehéz, jönnek a gyászolók, te mondasz némi vigasztaló maszlagot, hogy szeretettel gondol rájuk az elhunyt, és így tovább, és mindenki boldog. De úgy sejtik, Petruk kérése feladta neked a leckét.

– Nem is tudom, mi a jobb: ha boszorkának vagy szélhámosnak bélyegeznek – nevettem fel keserűen. – Te is elhiszed rólam, hogy csak megvezetem az embereket? – sandítottam rá bizonytalanul.
– Nem tudom – jelentette ki Natasha némi tétovázás után.
Meglepett ez a válasz, ugyanakkor értékeltem az őszinteségét.

– De ha így is lenne, nem vetek rád követ érte – tette hozzá a lány. – Hallottam, hogy milyen szegény sorból jössz. Mindenki úgy keres pénzt, ahogy tud. És nem hiszem, hogy te ezzel megkárosítanál másokat. Kivéve ezt a gyilkossági ügyet, ez már túl komoly ahhoz, hogy ilyesmi játszadozások beleférjenek.
– Megértem, ez valóban komoly dolog. De amint látod, egyelőre olyan mozzanatok vitték előre a nyomozást, amik nem is az én látomásaimra hagyatkoztak.
– Ez igaz. És most már tudom, hogy a segítő szándék vezérel téged is – mosolyodott el halványan Natasha. – Azt hiszem, ez a legfontosabb, nem pedig az, hogy vajon csak szemfényvesztés-e a tudományod.

Hazudnék, ha azt mondanám, hidegen hagytak a kedves szavai. Jóleső érzés áradt szét bennem.
– Köszönöm, hogy ezt mondod – biccentettem. – Örülök, hogy tudtuk tisztázni a félreértést, és már nem gondolsz rám rossz szívvel.

Mikor visszaértünk Ludmilláékhoz, a nők kíváncsian fogadtak minket.
– Úgy látom, jól telt a séta, ha ilyen sokáig elmaradtatok – jegyezte meg Gloria.
– Merre jártatok? – kérdezte Ludmilla.
– Csak a főtéren – adott kitérő választ Natasha. – De nem is foglalkoztunk annyira a látványosságokkal, hanem inkább beszélgettünk – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Így van – helyeseltem.

Mikor már Gloriával hazafelé tartottunk, alig szóltunk egymáshoz. Engem nagyon elgondolkoztatott a Natashával való beszélgetés, azt játszottam le magamban újra és újra.
Azzal, hogy az a lány megismert engem és a hátteremet, nem voltam többé egy arctalan fenyegetés a számára, hanem emberré váltam a szemében, így megenyhült irántam. Vajon, ha a többi helybeli is közelebbről megismerne engem, ők is jobban megértenének és megszeretnének?
Egyébként is, meddig terjedhet a megértés, amit egy beszélgetés magával hozhat? Talán még a gyilkos indokait is meg lehetne érteni?
Bár amennyire hallottam, épp olyan lányokat ölt meg, akik senki szerint nem érdemelték ezt meg – nem voltak sem kevélyek, sem komiszak, sem könnyűvérűek. A legtöbben kedvelték őket. Hát akkor a gyilkos vajon féltékeny volt rájuk?
El nem tudtam képzelni, mi állhat a tettei mögött. Pedig, ha értenénk, talán könnyebben elkaphatnánk.

***

Ahogy sejtettem, aznap estére már fülébe jutott Petruknak, hogy előző nap kettesben maradtam az atyával az irodájában, és az is, hogy aznap a szülei házában találkoztam vele.

Petruk hevesen gesztikulálva járkált fel-alá, és veszekedett velem.
– Az még rendben, hogy eljársz barátkozni a többi nővel, de a pappal minek?
– Miért zavarja ennyire? Daria nem bánta, hogy eljött.
– Tényleg nem érted?! – túrt idegesen a hajába.
– Maga nem érti! Ha az atya ártani akarna nekem, már rég megtette volna, bőven volt rá alkalma! – vágtam vissza, most már én is dühösen. Borkimot jó barátomnak éreztem, és bántott, hogy ennyire igazságtalanul vádolják.

Szerencsére Petruk ettől az érvemtől elcsöndesedett.
– Ez igaz – vakarta meg bizonytalanul a tarkóját.
Én viszont még nem adtam ki minden mérgemet.
– És ha ennyire tudni akarja – folytattam –, lelki dolgokról tanácskoztam vele! A szülőfalum papjára nem számíthattam, amikor válaszokat kerestem a képességemmel kapcsolatban, viszont Demesh atya meghallgat és komolyan vesz!

Petruk elgondolkozva hallgatott, majd békítő hangon szólalt meg.
– Nem tudtam, hogy ilyesmiről van szó. Megértem, hogy jó érzés végre válaszokat kapni.

Mostanra már én is lenyugodtam némileg.
– Köszönöm. És valóban jó érzés. Maga mondta, hogy Demesh atya miatt nem kell aggódnom, nem fog elítélni. Ám ennél is több: kifejezetten megértő, azon kívül eszes is.
– Örömmel hallom – biccentett Petruk. – Nekem is jó volt róla a benyomásom, annak ellenére, hogy állítólag azért helyezték ide vagy egy évvel ezelőtt, mert a korábbi helyén bajba keveredett.

Hirtelen megfagyott a levegő.
– Hogyan? – néztem rá elképedten. – Nekem erről nem mondott semmit! Milyen bajba?