Csontok éneke [Befejezett]

3. fejezet - Fogadtatás Klavatnában (2/2)

Vegyes érzésekkel léptem ki az őrsről.
Dobrov nem tűnt annyira ijesztőnek, mint beharangozták. Volt pár szigorúbb pillanata, de összességében engedékenynek találtam. Az már jobban bántott, amit minden indulat nélkül mondott: hogy nem veszi hasznomat.
Nem is tudom, miért nem gondoltam eddig bele – talán mert ezidáig csupa olyan megbízóm volt, aki maradéktalanul adott a szavamra. De ha jobban megfontolom, igaza van a kapitánynak. Túl kockázatos pusztán az én látomásom alapján ítéletet hozniuk. Főleg mivel ez az ítélet ez esetben halál lenne...

Megborzongtam, ahogy hirtelen teljes súlyával felfogtam, mekkora felelősség nyomja a vállamat. Ez még annál is több volt, mint amire eddig számítottam. És ez elbizonytalanított önmagamban is. Mi lesz, ha tényleg nem fogom tisztán látni a gyilkost? Mi lesz, ha tévedek?

Átfutott bennem, hogy talán vissza kéne lépnem a feladattól, túl nagy falat ez nekem. Ám sejtettem, hogy akkor Petruk összeomolna. Most éppen visszanyerte némileg a reményt, nem vehetem el tőle, ha már abba a hitbe ringattam, hogy segítek.
Oldalra sandítottam. Bizakodó, elszánt arccal ült mellettem a bakon, ahogy a szülei háza felé tartottunk.

Nem, semmiképpen nem húzhatom ki a lába alól a talajt. Próbálkoznom kell még.
Megnyugtatott a tudat, hogy a kapitány nem fogja készpénznek venni, amit mondok.

***

– Ő itt az édesanyám, Daria – mutatott az őrmester arra a középkorú asszonyra, akit korábban már futólag láttam, amikor Levannal beszélgetett a kertkapunál. Magas alakja sokat megőrzött a sudárságából még most is. Kedves arca viszont törődöttnek tűnt, és szőkésbarna hajába is már sok ősz szál keveredett. – Anyám, ő pedig Anusha Reyova, akiről meséltem.
– Végtelenül hálásak vagyunk neked, hogy segítesz elkapni Nora gyilkosát – fogta meg a kezem barátságosan az asszony, és beljebb invitált.

Elszorult a torkom. Ezek után még kevésbé bírtam volna visszakozni. Láttam, hogy nemcsak Petruknak, hanem ennek az egész családnak én jelentettem a reményt. Felelősségem terhe ismét súlyosabbá vált.

– Nekem vissza kell mennem az őrsre, nem maradhatok – szabadkozott az őrmester.
– Ne aggódj, gondját fogom viselni a lánynak – mondta Daria, és rám mosolygott.
Én elszégyelltem magam, mintha csak egy imposztor lennék. Úgy éreztem, nem érdemlem meg ezt a figyelmet.
– Ennyi holmit hoztál magaddal? – nézett az asszony a batyumra. – Ez gond nélkül be fog férni. Gyere a tisztaszobába, oda le tudsz pakolni.

Szinte holdkórosan követtem, de még így is láttam, hogy jóval nagyobb a házuk, mint nekünk. Míg a miénknek a konyhán kívül összesen két apró szobája volt, az övéknek legalább hat. Ráadásul a birtokon hátrébb még két kisebb házat húztak fel és egy istállót.
A falak mindenhol fehéren vakítottak, a padló deszkái nem recsegtek, és a tető is rendben volt tartva. A faragott, fényes bútorok is gazdagságról árulkodtak. Petruk korábban azt mondta, nem dúsgazdag a családja, de úgy látszik, nagyon máshogy vélekedünk a vagyonról. Az én szememben nagyon is tehetősek voltak.

A vendégszobában frissen mosott ágynemű illata csapott meg. Az asztalt és a komódot csipketerítő borította. A sarokban egy üvegajtós szekrényben porcelán csecsebecsék és értékesnek tűnő könyvek sorakoztak. A ruhás komód mellett hosszú tükör csillogott a falon. Ám nem tudtam tovább nézelődni, mert a házigazdám megszólított.
– Biztosan éhes vagy. Gyere, harapj valamit.

Bár valóban reggel óta nem ettem, és már inkább vacsora felé hajlott az idő, de a gyomrom jelenleg akkora lehetett, mint az öklöm. Mégsem akartam visszautasítani. Reméltem, hogy sikerül majd magamba erőltetni valamennyit.
Mikor beléptünk az étkezőbe, meglepődve láttam, hogy a hosszú, megterített asztalnál már mások is ülnek – úgy kilenc-tíz felnőtt, a sarokban egy kisebb asztalka mellől pedig öt-hat gyerkőc pislogott rám nagy szemekkel.

– A férjem, a legnagyobb fiúnk, neki a felesége, a középső lányunk, a nővérem... – sorolta Daria, bemutatva mindenkit, ám én teljesen elvesztem a nevek áradatában. Szégyen, nem szégyen, de elsőre egyikükét sem tudtam megjegyezni. Az arcok összefolytak előttem.

Úgy éreztem, így még nehezebb lesz ennem, ha ennyien bámulnak engem. Elszoktam a nagy társaságtól. Odahaza csupán nagyanyámmal kettesben töltöttem időt, a gyerekkori barátaim rég elmaradtak mellőlem, nem hívott magához senki vendégségbe.
Félszegen biccentettem, és hagytam, hogy az asszony az asztalfőre ültessen.

Elsőre nem is fogtam fel, mivel kínáltak. Gépiesen kanalaztam a levest, az ízét sem éreztem, csak azt, hogy forró és zsíros.
Azért sem tudtam az ételre figyelni, mert valósággal záporoztak rám a kérdések.
– Mióta tudsz olvasni a csontokból?
– Van más is a családodban, aki képes erre?
– Most először segítesz nyomozásban?
– Kik fordulnak hozzád leggyakrabban?

Először szűkszavúbban feleltem, de a kíváncsiságuk egy idő után felbátorított. Végül részletesen elmeséltem nekik, hogyan találtam meg gyerekként azt a kutyacsontvázat, és milyen kérdésekkel szoktak hozzám fordulni, akik felkeresnek. Amikor a féltékeny özvegyekről meg a kisemmizett örökösökről beszéltem, akik az eldugott kincset akarták megtalálni, nagyokat nevettek.

Én mindeközben nem győztem ámulni ezen a családon. Más körökben elképzelhetetlen lett volna, hogy evés közben csontokról és halottakról beszéljek. De az ő szemükben nem viszolygást láttam, hanem pusztán őszinte érdeklődést. Ezt még az irántam érzett hálájuk sem indokolta. Úgy tűnt, ez a család egyszerűen természetéből fakadóan barátságos. Ettől a nyílt, kedves légkörtől kezdtem én is feloldódni.

A leves után Daria húsos táskát rakott elém, annak már tudtam élvezni az ízét. Ahogy hallgattam vendéglátóimat, sikerült valamelyest átlátnom a családi viszonyokat, és néhány nevet is meg tudtam jegyezni. Ha jól értettem, Petruknak négy testvére élt még, és majdnem mindegyik idősebb volt nála. Közülük hárman már megházasodtak, az ő párjaik is ott ültek az asztalnál. Csak a legfiatalabb, Gloria volt még hajadon.
Ez a lány nagyon jó benyomást tett rám; a szeme folyton nevetett, világosbarna haján pedig időnként aranyosan csillant meg a petróleumlámpa fénye. Néha az volt a benyomásom, hogy ez a fény egyenesen belülről süt, derűs lényéből. Ő kérdezett tőlem a legtöbbet, de nem éreztem tolakodónak. Jólesett, hogy nemcsak a képességemről faggatott, hanem az otthonomról is. Szívesen meséltem Zalonicról és a nagyanyámról.

Csak akkor komorodott el a hangulat, amikor a szó a meggyilkolt lányokra terelődött.

– Feldolgozhatatlan, ami Norával történt – tördelte a kezét Daria. – Maga volt a kicsattanó élet! Vidám volt, cserfes, időnként pimasz is... Istenem, annyira bánom, hogy valaha is rászóltam! – A tenyerébe temette az arcát. – Inkább pimaszkodna velem minden nap, mint hogy...
Megrázkódott a válla. A mellette ülő férje bosszúsan felmordult.
– Megbeszéltük már, hogy nem hibáztatod magad ilyen ostobaságok miatt. Nem tesz jót az idegeidnek. És semmi értelme.
– Tudom, és igazad van – törölte meg a szemét Daria. – Szegény Petruk, neki a legnehezebb, ő még jobban hibáztatja magát, mint bármelyikünk!

Ezt nem tudtam mire vélni, de nem vontam kétségbe. Felidéztem az őrmester bánatos, szürke szemeit, amikor arról beszélt, hogy én vagyok az utolsó reménye, és egyszerre felbuzgott bennem a tettvágy. Ugyanakkor a bizonytalanság is erősebben markolt a szívembe.

***

A vacsora után Petruk legtöbb testvére és párjaik elbúcsúztak. Vitték a gyerekeiket is. Mint megtudtam, ők a birtok hátuljában álló kisebb házakban laknak, kivéve a nővérét, aki a férje családjához költözött. Ebben a nagy házban csak a szülők, Gloria és egy nagynéni, Ilka laktak – meg két idős cselédasszony, akik egyből nekiálltak leszedni az edényeket az asztalról, és eltakarítani a vacsora romjait. Sejtettem, hogy hiába ajánlkoznék segíteni, a vendéglátóim nem hagynák.

Daria kedvesen belém karolt, és a szobám felé húzott.
– Biztosan fáradt vagy már, pihenj le, ha gondolod. Ha bármire szükséged van, szólj nekem. Szeretnél megmosdani? Vitessek be nagyobb lavórt?
– Köszönöm, nem szükséges.
– Rendben, de ha bármi kérdés, kérés eszedbe jut...

Mikor már ott álltunk a vendégszobában, Ilkával és Gloriával a nyomunkban, így szűkebb körben felbátorodtam, és megkockáztattam egy kérdést.
– Petruk miért magát hibáztatja?

Éreztem, hogy Daria karja megrezzen a könyökömnél. Elhúzta a kezét, és elfelhősödött az arca.
Nem ő felelt először.

– Pedig bolondság, egyáltalán nem ő tehet róla – jelentette ki Gloria szomorúan.
– Az úgy volt, kedvesem – szólalt meg a nagynéni –, hogy aznap, amikor Norát... elkapta az a szörnyeteg, előtte nagyon összeveszett Petrukkal valamin, és elviharzott itthonról.
Mostanra Daria is érezhetett magában elég erőt, mert átvette a szót.
– A fiam úgy tartja, ha akkor nem „üldözi el", akkor Nora még ma is... – Elcsuklott a hangja, és egy zsebkendőt szorított a szájához.

Félszegen figyeltem, hogyan zokog. Nem voltak megfelelő szavaim. Csak akkor tudtam vigasztalni a gyászolókat, ha a halottak boldog emlékeiről beszélhettem. Ám most vak és süket voltam én is. Még sosem éreztem a halált ennyire kietlennek és véglegesnek.

Daria visszafojtotta a könnyeit, és újra megszólalt.
– Nora és Petruk amúgy is sokat veszekedtek, bár ettől függetlenül Nora rajongott a bátyjáért, és felnézett rá, főleg amikor a fiamból csendőr lett.
– Egyszerűen mindkettejüknek túl nehéz volt a természete – tette hozzá Ilka.
– Valószínűleg, ha Nora aznap hazajön, kibékülnek, ahogy szoktak – jegyezte meg Gloria. – Így viszont Petruknak abban a tudatban kell élnie, hogy rosszban váltak el.
– Nora még a kapuból is azt üvöltötte, hogy a bátyja képtelen lenne bárkivel is kedves lenni – mesélte Ilka. – Több részletet viszont nem tudunk a vitájukról, Petruk nem volt hajlandó elárulni.

Elsápadtam, és apró kiáltás hagyta el a számat. Ők meglepetten néztek rám.
– Ha ezt tudom... – mondtam rekedten. – Mikor az őrmester először állított be hozzám, összevesztünk. És én is épp ezt vágtam a fejéhez...
Daria megrázta a fejét.
– Nem tudhattad. Azon kívül... Sajnos van ebben valami. Petruk sosem volt kifejezetten nyájas. Ám Nora halála óta, az elmúlt két hónapban ez csak fokozódott.
– Tőlem végül bocsánatot kért – jegyeztem meg halkan.

Daria szomorúan elmosolyodott.
– Akkor van remény, hogy ezt leküzdheti.
– Talán bennem is a húgát látja viszont? – kérdeztem töprengőn. – Említette, hogy nagyjából velem egyidős lehetett.
– Nem hiszem, hogy így értette – mondta az anya. – Az életkorotok az egyetlen hasonlóság. Nora kései gyerekként született. Azt hiszem, ezért kicsit elkényeztettem. Nemrég töltötte a tizenhatot. Te is körülbelül ennyi lehetsz. Ő szőke volt, kék szemű, eleven. Te sokkal... visszafogottabbnak tűnsz. És érettebbnek. Te inkább emlékeztetsz Petrukra. Csak te kedvesebb vagy – mosolyodott el újra.

Neki nem veszett még ki minden fény a szeméből, mint a fiának. A bánatán is átragyogott valami melegség, ahogy rám nézett.