Csontok éneke [Befejezett]

25. fejezet - A múlt árnyai kísértenek (2/2)

Különös érzés volt újra látni a szülőfalumat. Hét hónap telt el azóta, hogy utoljára itt jártam, de az elmúlt időszak több évnek érződött.
Azóta csak az emlékeimben barangoltam az utcáin, és most úgy éreztem, mintha álombeli tájak elevenedtek volna meg előttem. Pedig Zalonic alig különbözött a többi, környékbeli falutól, mégis, minden kerítés íve annyira ismerős volt, hogy akár emlékezetből le tudtam volna rajzolni.

Amikor nagyanyám előjött a kocsizörgésre, meglepetten meredt ránk egy pillanatra, ám aztán kedélyesen biccentett, és kinyitotta a nagyobb kaput, hogy beférjen a lovasszekér az udvarra.
Én jobban megrökönyödtem, amikor megláttam. Úgy vettem észre, sokat fogyott az elmúlt hónapokban, és elszorult a szívem. Talán mégis beteg, csak nem mondja? Vagy éhezett, mert én nem voltam itt, hogy betevőt keressek? Belém mart a bűntudat.

Ahogy megöleltem, akkor is azt vizsgáltam, mennyire ütnek át a csontjai a húsán. Nem tévedtem, valóban rosszabb bőrben volt.
Mindenképpen velünk kell jönnie, gondoltam, nem csak az esküvőre, hanem végleg ott kell maradnia nálunk, Daria majd felhizlalja. De addig is megtömjük majd sült libával, pogácsával, kolbásszal, ami csak belé fér.

Beletelt egy időbe, amíg Petruk lehordta a szekérről a sok élelmet. Én addig félrevontam nagyanyámat, hogy a legnehezebb közlésen túlessek.
– Babushka, tudnia kell, hogy csak látogatóba jöttem, nem örökre. Itt maradok pár napot, de aztán visszamegyek Klavatnába. – Azzal még nem akartam egyből előállni, hogy jöjjön velünk, előbb meg akartam puhítani.

– No, akkor valóban felkértek a csendőrök, ahogy mondtam? – kérdezte elégedetten.
– Csak egy csendőr – feleltem, és a vér az arcomba szaladt. – De ő akkora megbízatást adott nekem, hogy egy egész élet kell hozzá.

***

Nem tudtam eldönteni, mit gondol nagyanyám a hírről. Amikor elmondtam az eljegyzést, becsukódott az arca. Kifejezéstelenül nézett, mintha egy bábu volna, de biztos voltam benne, hogy belül valamiért feldúlt.
Szerettem volna rákérdezni az okára, azonban addigra már Petruk is előkerült, sőt, néhány szomszéd is bekopogott kíváncsiskodni, és rögtönöztünk egy ünnepi ebédet. Nem kellett aggódni amiatt, hogy nem fogy el időben a sült liba, és ránk romlik.

A szomszédok sokkal vidámabbnak és élénkebbnek tűntek, mint nagyanyám.
Kifaggatták Petrukot, hogy mennyi jószága és földje van a családjának, majd elhalmoztak jókívánságokkal.

Én vegyes érzelmekkel viaskodtam. Egyfelől nagyon jólesett az ismerősök szívélyessége, és örömmel adtam volna át magam én is az ünnepi hangulatnak, másfelől közben végig nyugtalanított nagyanyám különös viselkedése. Mintha egy szálka szorult volna a körmöm alá, amit nem tudtam kipiszkálni. Még várnom kellett, hogy négyszemközt beszélhessünk.

Kora este lett, mire elmentek a vendégek. Petruk kiment, hogy ellássa a lovakat, mi pedig nagyanyámmal nekiálltunk mosogatni.
Egy darabig némán törölgettem az edényeket, amiket átnyújtott nekem elöblítve, ám aztán rászántam magam.
– Nem szereti Petrukot, babushka? – szegeztem neki a kérdést.
Megállt a keze a lavórban, majd megcsóválta a fejét.
– Honnan veszed ezt? Nagyon jóravaló fiatalembernek tűnik. De egyébként sem az én dolgom ezt eldönteni.
– Akkor meg mi a baj? – faggattam feldúltan. – Látom, hogy valami böki a csőrét, de miért nem mondja?

Nagyanyám egy darabig töprengőn bámult a koszos, ételmaradékos vízbe.
– Hát rendben. Ma elmondom, amit talán hamarabb is el kellett volna. Fejezzük be a mosogatást, aztán vonuljunk félre.

Nagyon nehezen vártam ki azt a negyedórát, amíg mindennel végeztünk. Mielőtt bezárkóztunk a kisebbik szobába, Petruknak mondtam valami kifogást, aztán szívszorongva húztam be az ajtót.

Nagyanyám nem kezdett el egyből beszélni. Meggyújtotta a petróleumlámpát, majd a sarokban álló hintaszékhez ment, és nehézkesen elhelyezkedett benne.
– Idehoznád azt a pokrócot? – kérte.
Segítettem betakarni a lábát.
Összekulcsolta a kezét, és elmerengőn bámult a messzeségbe.

– Nem tudom, felmerült-e már benned, hogy volt-e más is a családban, aki hallotta a csontokat.
Nagyot dobbant a szívem.
– Ezek szerint volt?
– Az egyik anyai nagynéném, Elena – bólintott.
– Miért nem mesélt még róla? Még csak a nevét sem hallottam eddig.
– Mert nagyon rossz véget ért – nézett rám komoran. – Az egész család jobbnak találta, ha elhallgatjuk a létét. Zalonicban pedig végképp nem ismerhette senki, nem itt történt az eset, hanem anyám szülőfalujában, innen sok mérföldnyire.

Újra hallgatásba merült egy időre, és lassan ringatózni kezdett a hintaszékben.

– Kezdetben Elena élete is jól indult. A környékbeliek csodának tartották a képességét, és sokan kérték a tanácsát, segítségét, ahogy a tiedet is. Ám aztán valami megváltozott, amitől elfajultak a dolgok.
– Mi történt? – kérdeztem szorongva.
– Elena egy idő után egyre érzékenyebb lett. Mire nővé érett, már nem csak a holtak gondolatait látta, hanem az élőkét is – nézett rám nagyanyám gondterhelten. – El tudod képzelni, hogy ez mivel járt?

Megráztam a fejem. Bár párszor én is töprengtem már rajta, hogy vajon milyen lenne az, de nem láttam át a hosszútávú következményeit.

– Ebben a képességben több a rossz, mint a haszon. Elena egy idő után irtózni kezdett attól, hogy hozzáérjenek – folytatta nagyanyám. – Csak azoktól tűrte, akiknek nem voltak ocsmány vagy gonosz gondolataik, de ilyen kevés akadt, csupán néhány közeli rokona és barátja. A férfiaktól pedig különösen viszolyogni kezdett.

Egyre inkább kezdtem érteni, miért lehetett ez kellemetlen az elődöm számára. Én is ismertem nem egy olyan embert, akinek nem szívesen láttam volna a gondolatait – például Borkiméba azóta sem akartam betekinteni, pedig még megvolt az a fog, amit nekem hagyott hátra.

– A baj azzal tetéződött, hogy az apja mindenáron férjhez akarta adni. Elenának volt egy gazdag kérője, aki igazán jó partinak számított. A nagynéném ugyan ki nem állhatta azt a férfit, de az apját ez nem érdekelte. Veréssel, büntetéssel végül hozzákényszerítette. A többit talán sejtheted, inkább nem is mondom.
– Én mégis szeretném, ha elárulná, mi lett – kértem csöndesen.

Nagyanyám sóhajtott.
– A részleteket nem tudom, csupán annyit, hogy Elena pár hónap után dulakodás közben súlyosan megsebesítette a férjét, majd megszökött. Ám hamarosan elfogták és tömlöcbe zárták. Addigra már teljesen eszelős lett, rohamok jöttek rá, tört-zúzott, magán kívül üvöltözött. És továbbra is felzaklatta, ha hozzáértek.

Elborzadva hallgattam. Bár eddig azt sem tudtam, hogy létezett egy ilyen rokonom, de volt fogalmam arról, milyen érzés összekényszerítve lenni egy olyan férfival, akit nem szeretünk. Elszorult a szívem, ha belegondoltam, hogy miken kellett keresztülmennie.

– Talán szerencsésnek mondható, hogy nem szenvedett sokáig – folytatta nagyanyám. – Pár hét után meghalt a börtönben. Azt senki nem tudta pontosan, hogy önkezével vetett-e véget az életének, vagy az egyik roham vitte-e el, de nem is vizsgálták.

Síri csönd ereszkedett a szobára. Gyászosan hallgattam, és próbáltam megemészteni a hallottakat.
Végül halkan megszólaltam.
– Amikor kitudódott a képességem... Feltűnt, hogy maga onnantól kezdve nem szívesen ér hozzám. Emiatt volt?
Nagyanyám bólintott.
– Nem tudtam biztosra, hogy nem látod-e a gondolataimat, és nem vagyok-e terhedre – felelte.
– Az élőkét nem látom. Se most, sem korábban. És hiányzott, hogy már nem ölel meg, mint kisgyerekként. Azt hittem, én vagyok a terhére, mert... megundorodott tőlem.
– Istenemre, dehogy, soha nem taszítottál.

Elérzékenyülten néztem rá, és megszorítottam a kezét. Megkönnyebbülten mosolyogtunk össze.

– És miért örült, amikor a csendőrök munkát ajánlottak? – faggattam tovább. – Csupán azért, mert ők meg tudtak volna védeni, ha bárki ártani akarna nekem?
– Az is. De még arra is gondoltam, hogy ha állandó munkát kapsz, biztosan egymagad is megkeresed a kenyeredet, és akkor talán nem muszáj férjhez menned.

Újra elhallgattam egy időre, majd tétován szólaltam meg.
– Ám én mégis férjhez fogok menni.
– Jól megfontoltad? – szegezte nekem a kérdést. – Talán most még nem hallod a gondolatait, de később...
– Nem alapozhatom a boldogságomat arra, hogy „mi lesz, ha egyszer talán..."! – emeltem fel a hangomat. – Mi lesz, ha egyszer újra pestisjárvány lesz? Vagy háború? Akkor ne legyek soha boldog?
– Nagyon jól tudod, hogy hogy értem – vált türelmetlenné a hangja. – A járvány meg a háború kiszámíthatatlanabb, de az már sokkal valószínűbb, hogy később veled is az történik, ami Elenával!
– De én nem kényszerből megyek Petrukhoz! – kiáltottam. – Én szeretem őt!
– Most még – bólogatott nagyanyám. – Viszont, ha majd egyszer hallani fogod a gondolatait, lehet, hogy kiábrándulsz belőle.
– Hogy mondhat ilyet?! – tört ki belőlem. – Nála jobb embert nem ismerek!
– Talán mert nem ismered eléggé – ellenkezett továbbra is. – De ha jobban megismernéd... Mindenkinek vannak olyan gondolatai, amiket jobb, ha nem árul el senkinek. Talán ő maga fog menekülni előled, ha megtudja, hogy belelátsz a fejébe.
– Ebből elég, ezt nem hallgatom tovább! – Feldúltan viharzottam ki.

Petruk meglepetten nézett, ahogy elrohantam mellette, majd ki a házból is.
A kert végébe siettem, és megálltam az alatt a terebélyes szilvafa alatt, aminek a tövében egykor a kutya csontvázát találtam. A lombkorona nélkül most az ágak is lecsupaszított csontvázat alkottak csupán.
Remegve fontam össze a karjaimat, és a dühös könnyeimet nyeltem.
Egyszerre szerettem volna, hogy nagyanyám kijöjjön utánam, ugyanakkor látni sem akartam.

Mikor lépteket hallottam, hátrafordultam. Petruk volt az.
– Mi a gond? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem érdekes, összevesztünk valami ostobaságon – legyintettem, és megtöröltem a szememet.
– Annál komolyabbnak tűnt a dolog – jegyezte meg.
– Meglehet, de nem érdekel, nincs igaza – dohogtam, és elfordultam.

Petruk még álldogált egy darabig némán, majd újra megszólított.
– Gyere be, még hideg az este. Egy kendőt sem vettél magadra.
– Mindjárt megyek, csak még egy kicsit hadd maradjak itt – kértem csöndesebben.
– Akkor viszont kihozok neked egy kendőt.

Hálás voltam neki. Fájó szívvel néztem, ahogy bemegy a házba. Egyszerre égtem a vágytól, hogy elmondjak neki mindent, ugyanakkor mardosó kétely fészkelte magát belém.
Azonban nem attól tartottam, hogy mi lesz, ha meglátom a gondolatait – sokkal inkább attól, ha ő megtudja, hogy milyen terhes a családi múltam, és talán egyszer rám is ez a sors vár. Vajon akkor már nem fogok neki kelleni? De ha így is van, nem lenne jobb, ha ez még előtte kiderülne?

„Mindenkinek vannak olyan gondolatai, amiket jobb, ha nem árul el senkinek" – visszhangzott bennem nagyanyám intelme.
Ökölbe szorítottam a kezem. Sajnos igaza volt, hisz én sem mertem elárulni Petruknak, mi történt pontosan az alatt a két hónap alatt a parókián. Eddig azzal áltattam magam, hogy nem is fontos. De most rájöttem, hogy ha nem lenne lényeges, akkor el merném mesélni. Épp a titkolózás ruházta fel erővel a múlt árnyait.

Abban is igazat adtam nagyanyámnak, hogy az semmiképpen nem lenne jó, ha mindenki tudná minden gondolatunkat. Viszont én nem akartam az egész világnak elmondani őket – csupán egy valakinek. Szükségem volt rá, hogy teljesen kitárulkozzak, legalább egyetlen ember előtt, akiben a legjobban bíztam.
Fanyarul elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, hogy Borkimnak is éppen ez volt a vágya.
Csak vele ellentétben én jobban meg fogom választani, hogy ki lesz ez a személy.

Legalábbis reméltem, hogy jól választok.