Csontok éneke [Befejezett]

25. fejezet - A múlt árnyai kísértenek (1/2)

Karácsony után hatalmas hóviharok csaptak le Klavatnára. Pár szakaszon kifejezetten veszélyessé váltak a hegyi utak, ezért már három hónapja halasztottuk a hazalátogatásomat. Sajnos az eljegyzési ünnepséget is nagyanyám tudta és részvétele nélkül kellett megtartanunk.

Ezt leszámítva viszont nem volt okom panaszra, a Volanko család jól bánt velem, szívesen láttak.

Megengedtem Dariának, hogy egységes hosszúságúra vágja a megnyirbált tincseimet, hogy legalább ne nézzek ki tépett varjúnak. A hajam már nőtt egy keveset, de még a vállamat sem érte el, ezért továbbra is kendőt viseltem egész nap.

Már kevésbé fájtak a sebeim, tudtam végre rendesen felöltözni és járni-kelni a házban. De még mindig nem bírtam nehezet emelni, és hamarabb kifáradtam, több alvásra volt szükségem, mint előtte. Szerencsére ez sem volt gond, most már eggyel több dolgos kéz akadt a háznál: miután Petruk kilépett a csendőrségből, nem lazsált, hanem besegített az állatok gondozásában, vagy ha bármi más feladat adódott.

Egyik nap éppen a vendégszobában üldögéltem és hímezgettem, amikor Petruk lépett be. A kucsmáját a konyhában hagyta, és a csizmájáról is leverte már a havat, de a bajuszán meg a szemöldökén még ott csillogtak az olvadó pelyhek.
– Na, megjavítottam a pajtát, most már nem fog beázni – közölte, majd fázósan megborzongott. – De kutya hideg van kint!
– Most már bent is, mert magaddal hoztad – szóltam rá megjátszott dohogással.

Petruk szája szélesre húzódott. Pár lépéssel mellettem termett, és benyúlt az ingem alá a hasamhoz.
– Sőt, most már ide is elhoztam a telet – mondta, majd nagyot nevetett, amikor felvisítottam a hideg kezétől.
– Vidd innen a mancsod! – korholtam. – Ez nem is emberi kéz, hanem egy jégcsap! Mi vagy te, fagylidérc?
Újra felnevetett.
– Talán most még igen, de itt melletted majd felolvadok, és újra ember leszek – nézett rám ellágyultan.

Én is elmosolyodtam. Félretettem a hímzést, és felálltam, hogy letörölgessem róla a havat.
– Itt is csüngenek jégcsapok, ni! – húztam végig az ujjam a bajszán és a szemöldökén.
Csiklandósan megborzongott, majd elkapta a kezem, és a hideg arcához nyomta.
– Milyen jó meleg vagy.
– Vedd le ezt az átázott holmit – kértem. – Eleget fagyoskodtál kint.
– Nem baj, legalább addig sem henyéltem – mondta, de azért levetette a vizes kabátját, és a kandalló melletti székre terítette.

Elgondolkozva vizsgáltam az arcát.
– Nagyon unalmas így neked, hogy nem kell minden nap járőröznöd? Úgy látom, nehezebben találod a helyed azóta.
Megvonta a vállát, és leült a székre.
– Csak szeretném hasznosnak érezni magam.
– De a tél mindig ilyen, hogy kevesebb a dolog – tártam szét a kezem. – Legalábbis a földműveseknek. Persze nektek vannak állataitok, velük ilyenkor is kell foglalkozni, de gondolom, te csendőrként más munkarendhez szoktál, mint a rokonaid.

Nem felelt, csak megdörzsölte az átfagyott arcát.
Mellé léptem, és átfogtam a vállát.
– Mondd... Ugye nem fogsz akkor is unatkozni, ha elkezdődik a közös életünk? – kérdeztem meg félve.

Felkapta a fejét, és elkerekedett szemekkel nézett rám.
– Hová gondolsz? Hát azt hitted, hogy... Gyere ide. – Intett, hogy üljek az ölébe.
Bár hideg volt a combja, de örömmel fészkelődtem hozzá közel, és átkaroltam a nyakát.

– Azt hiszem, éppen azért találom nehezen a helyem, mert annyira várom már, hogy elkezdhessük a közös életünket – jelentette ki csöndesen. – Félre ne érts, szeretem a családomat, de az elmúlt években megszoktam már, hogy külön lakok tőlük. Most mintha kissé... újra gyerek lennék, de nem jó értelemben. Értesz engem?

Buzgón bólogattam. Így már minden sokkal világosabb volt. És én is hasonlóan éreztem: vágytam arra, hogy ne szoruljak rá más gondoskodására. Háztartást akartam vezetni, és olyanná formálni a kis világunkat, amilyenre jólesik.

– Bár apámék marasztalnak, hogy elférnénk itt, de én külön szeretnék lakni veled... és majd a saját családunkkal – nézett rám ábrándosan.
Olyan szép volt az arca, amint felragyogott ezekre a szavakra, hogy meg kellett simítanom.
– Így lesz – duruzsoltam neki.
Ám hirtelen elkomorult.
– Azon kívül... Azért is szeretnék új házba költözni, mert itt sok minden arra az időszakra emlékeztet – jelentette ki gondterhesen.

Tudtam, mire gondol, én is átéreztem. Akármennyire is kedvesek voltak velem a házigazdáim, mégis rengeteg napot töltöttem itt betegen, elgyötörten. A vendégszoba falaiba, bútoraiba beleivódott a szenvedésem – a halott lányok emlékei, a lázasan töltött napok, Mirna merénylete, aztán amikor a felszaggatott hátam miatt hevertem hetekig...
És ahogy a testi panaszaim csökkentek, úgy kerültek egyre inkább előtérbe a lelki sebek, mintha csak a sorukra vártak volna. Ezekről viszont nem tudtam, mikor fognak begyógyulni. Ahhoz talán hozzájuk kellett volna nyúlnom, én viszont kerültem a szembesülést, mint a pestist. Nem akartam, hogy Borkim még most is az életem része legyen, akár egy gondolat erejéig is.

Petruknak szinte semmit nem meséltem el abból, ami a parókián történt. Csupán annyit árultam el neki, hogy a pap nem nyúlt hozzám férfiként. Bár Petruk nem hozta fel magától a témát, úgy éreztem, ha már egyszer el akar venni, joga van tudni, hogy biztosan nem eshettem mástól teherbe.

Petruk nem vonta kétségbe a szavam, elvégre az áldozatok sem voltak megbecstelenítve. Ő is meg volt arról győződve, hogy Borkimot nem érdekelte a testiség.
Petruk azt sem firtatta, hogy engem miért nem ölt meg az atya a többi lánnyal ellentétben. Talán azt gondolta, azért hagyott életben, hogy kínozhasson, elvégre ő már csak azt látta, amikor Borkim meggyötört. A békés időszakról, a hosszú beszélgetésekről nem vallottam neki, arról pedig végképp nem, hogy mennyire kerestem a pap kedvét és hízelegtem neki. Nagyon restelltem, még ha nekem nem is jelentett semmit.

Ha ritkán eszembe jutottak a történtek, valamiért szégyelltem, hogy két hónapon át mennyire megjátszottam magam a fogvatartóm előtt. Hiába a túlélés miatt tettem, és nem őszintén érdeklődtem Borkim személye iránt, mégis az idő alatt úgy viselkedtem, ami nem tetszett magamnak, mert annyira ellenkezett mindazzal, amilyen azelőtt voltam. Attól tartottam, talán Petruknak hatalmasat csalódna bennem, ha hallana erről az oldalamról.

Én is vágytam már más környezetbe, új házba, új életbe, mert fullasztott ez a szoba, minden sarkából a szenvedéseim emléke meredt rám. Csak akkor szorultak háttérbe, ha társaságom akadt, ezért szívesen vettem, ha Gloria vagy valaki más nőrokon bejött hozzám.

Egyszer, nagy meglepetésemre, még Natasha is meglátogatott. Kínosan indult az a beszélgetés, először alig mertünk egymás szemébe nézni.
– Tudod, amikor láttalak a bálban Petrukkal táncolni... nagyon csúnyákat kívántam magamban – vallotta be Natasha.
– Nem hibáztatlak – tördeltem zavartan az ujjaimat. – Kegyetlenség volt, aminek kitettelek, még ha nem is szándékosan. Sajnos csak túl későn jöttem rá, mit érzek Petruk iránt – ismertem be halkan.

– Nekem mégis bűntudatom volt, főleg amikor halálhíredet keltették. Ki tudja, lehet, az én átkom teljesült be, és ez nem hagyott nyugodni. Annyira nyomasztott, hogy ismét nyomozni kezdtem... csak ezután nem Nora gyilkosa után, hanem utánad.
– Mit csináltál? – meredtem rá elképedten.
– Úgy bizony – bólintott, és némi büszkeség költözött a szemébe. – Egy kisebb csapatot is sikerült toboroznom hozzá. Három fiatal férfi is csatlakozott hozzám, akiknek a húgaikat végre nem fenyegette veszély, és hálából segítettek téged keresni szabadidejükben. Együtt jártuk a határt.

Nem jutottam szóhoz a döbbenettől. Végtelenül megindított a gesztusa – nem hogy nem neheztelt rám, de még ekkora áldozatot is hozott értem!

– Bár annyira nem voltunk sikeresek – folytatta zavartan. – A te nyomodra nem akadtunk... Csak Mirnáéra.

Könnyek szöktek a szemembe.
– Nagyon is sokat köszönhetek neked – mosolyodtam el, és megfogtam a kezét. – Petrukot Mirna vezette jó nyomra.
Natashának elkerekedett a szeme, majd meglágyultak a vonásai.
– Igazán örülök, hogy ezek szerint mégis segítségedre lehettem.
– Nem is tudod, mennyire – szorult el a torkom. – Így még jobban gyötör a lelkifurdalás, hogy...
– Ne emészd magad – mosolyodott el Natasha. – Ugyanis amíg téged kerestünk, nem csak Mirnát találtuk meg... hanem a szerelem is megtalált engem – tette hozzá sejtelmesen.
– Hogyan? – lepődtem meg.
– Az egyik férfi, aki segített nyomozni, Aleknek hívják... Ahogy sok időt töltöttünk együtt, rájöttünk, mennyi közös van bennünk. Nemrég meg is kérte a kezemet – bökte ki izgatottan.

Elmondhatatlan öröm és megkönnyebbülés söpört rajtam végig. Szívből gratuláltam neki, és kérdésekkel árasztottam el.
Innentől kezdve Natasha többször is meglátogatott. Megkönnyebbülésemre tapintatosan nem faggatott a fogságom idejéről, inkább ő mesélt, főleg a leendő férjéről.

Azonban őt és Petruk családját leszámítva nem akadt társaságom.
Lassan már ez a ház is börtön volt. És jelenleg a hó tartott minket fogságban.

– Viszont, ha eljön a tavasz, akkor új lapot kezdhetünk – biztattam Petrukot és önmagamat is. – Elmegyünk Zalonicba, elmondjuk nagyanyámnak a hírt, utána pedig egybekelünk, és új otthonba kötözünk. Mit szólsz? – simogattam meg az arcát.
Végre elmosolyodott.
– Ez jól hangzik.
– És mondd, mekkora házat képzeltél el? – faggattam. – Milyen fákat ültessünk a kertbe? Milyen állataink lennének?

Petruk szívesen mesélt erről. Hosszú órákon át tervezgettük a leendő otthonunkat, míg egyre jobban megelevenedett előttünk.

– Szerinted te fogod folytatni a korábbi munkádat? – kérdezte meg Petruk tűnődőn, miután átbeszéltük a legtöbb részletet.

Hirtelen nem is értettem, mire gondol. Az utóbbi hetekben annyira kerültem a csontokat, hogy még a medálomat is alig vettem elő.
Mikor végre megértettem, mire gondol, hevesen megráztam a fejemet.
– Nem hiszem. Legalábbis... egy jó darabig biztos nem – tettem hozzá.

Nem akartam kijelenteni, hogy soha, míg világ a világ, de egyelőre nem tudtam elképzelni, hogy ismét halottak csontjait olvassam mások kedvéért.
Korábban teljesen mást jelentett nekem ez az elfoglaltság: izgalmat, utazást, elmerengést, összehangolódást... De mindaz a viszontagság, ami a nyomozással járt, bepiszkolta. Ahogy Borkim gaztettei is. Nem tudtam már ugyanúgy érezni.

– Megértem – bólintott Petruk. – Nem gond, én sokat tettem félre a fizetésemből, és valamennyivel a szüleim is tudnak támogatni. Meg mielőtt kiléptem a csendőrségtől, kaptam egy nagyobb összeget jutalomként.
– Ezt nem is mondtad! – néztem rá elképedten.
– Mert most volt rá a legmegfelelőbb alkalom. Egyből beszélhetünk is róla, hogy mire költsük el – mosolyodott el.

Aznap éjjel végre nyugodtabb álmom volt, mert kezdett kirajzolódni előttem egy jobb élet. Bár testem még ide volt zárva a négy fal közé, de a képzeletem szabadon szárnyalt.
Egyedül Borkim emléke húzott még vissza a sötétbe, mint valami rablánc, ami továbbra is ott kígyózott a bokámon.

***

Újabb két hét telt el. A napfény egyre jobban erőre kapott, és visszább szorította a havat. Az ereszen naphosszat doboltak a cseppek az olvadástól.
Még sosem örültem ennyire annak, amikor parányi, élénkzöld rügyeket pillantottam meg néhány bokron. Számomra nem csak a tavaszt, hanem egy új élet eljöttét is ígérték.

A hátam is egész jól rendbejött. Még néha fájt ugyan a mozgás, de a sebek teljesen begyógyultak – hacsak nem számítottam a vörös forradásokat, amik örökre megmaradtak a pap derékszíjának nyomán. Egyszer mertem csak megnézni őket tükörben, de elborzasztott, mintha nem is az én bőröm lett volna. Az a gondolat pedig még jobban riasztott, hogy majd egyszer a leendő férjem is látni fogja. Reméltem, nem undorodik meg tőlem.

Petruk végre elérkezettnek látta az időt, hogy Zalonicba utazzunk. Azt most már mindenki tudta, hogy nem hazamegyek, csupán látogatóba – mindenki, kivéve nagyanyámat. Hacsak nem jutott el hozzá a hír valami úton-módon.

Daria alaposan felpakolt minket élelemmel – elsősorban nem is az útra, hanem ajándékba nagyanyámnak. A szekér dereka megtelt szalonnával, lekvárral, sajttal, borosüvegekkel, azon kívül Daria megsütött egy egész libát.
– Ezt majd csak akkor egyétek meg, ha megérkeztetek – kötötte a lelkünkre. – Készítettem be nektek külön harapnivalót az útra.
– Sok ez a liba három emberre, anyám – vetette ellen Petruk. – Anusha egyébként sem eszik olyan sokat.
– Elég baj – csóválta a fejét Daria. – Erőre kell kapnia. Figyelj rá, hogy egyen rendesen. És próbáljátok rávenni a nagymamáját, hogy eljöjjön az esküvőre. Azt már igazán nem hagyhatja ki!
– Az még odébb van – intette le a fia. – Előtte még házat kell találnunk, be kell rendeznünk...
– Azért túl sokáig se halasszátok – vonta össze a szemöldökét az asszony.
– Mert mi történik, ha halasztjuk? – kérdezte bosszúsan Petruk. – Tán megbírságolnak?
– Jaj, fiam, te mindig csak ilyen szabályokban tudsz gondolkozni! – csóválta a fejét Daria. – Nem is vesztegetek rád több szót. De tudom, hogy Anusha érti, miről beszélek.

Zavartan bólintottam, viszont nem feleltem.
Tudtam, hogy őt az aggasztja, hogy „bűnben" élünk, egy fedél alatt, még ha egyelőre külön szobában is aludtunk. És bár a család elég megengedő volt velünk, hagytak minket időnként kettesben maradni, de azért éreztem a levegőben a feszültséget emiatt.
Én sem sürgettem eddig, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a vőlegényemmel, először a fájdalmaim miatt, utána pedig a sebhelyeimet szégyelltem. De néha, a szobám magányában már váltottunk lopva csókokat, és szerettem az ölében ülve, hozzábújva beszélgetni vagy fogni a kezét.
Egyelőre ez is boldoggá tett, és úgy láttam, Petrukot is. Legalábbis sosem éreztem, hogy sürgetne.

Mikor megindult velünk a szekér, azt éreztem, majd' kiugrok a bőrömből. Legszívesebben átvettem volna Petruk kezéből a gyeplőt, és vágtatásra biztattam volna a lovakat. Mintha azok elfelé vinnének mindentől, ami nyomasztott és visszahúzott.
Azon kívül repesve vártam, hogy viszontlássam fiatalkorom helyszínét. Előre tekintettem, frissen, bizakodón. Rámosolyogtam Petrukra. Örömmel láttam, hogy neki is derűs az arca. Viszonozta a mosolyt, majd fél kézzel átkarolta a derekamat.

– Amikor először mentem Zalonicba, sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd leánykérőbe térek oda vissza – jelentette ki.
Elmosolyodtam.
– Azt nem hamarabb kellett volna? Még az eljegyzés előtt?
– Így jött ki a lépés. Mindenesetre most bepótolom.
– De mi lesz, ha nagyanyám nem adja az áldását? – cukkoltam. – Nagyon válogatós ám a férfiak terén.
– Akkor megszöktetlek – ment bele a játékba. – Nem mondok le rólad ilyen könnyen.
– Ez igaz – mondtam csöndesen, és eszembe jutott, hogyan keresett két hónapon át akkor is, amikor azt sejtette, meghaltam. – Tényleg nem.

A múlt sötét egy árnya egy pillanatra meglegyintett. Azonban a levegőben friss föld nedves szaga úszott, és madárdaltól volt hangos a határ. A jelen élt, és valóságosabb volt, mint minden régi gyötrelem.
Petruk vállára hajtottam a fejemet, és arra gondoltam, hogy talán mégsem annyira sürgős Zalonicba érkeznünk, ha már maga az odaút is ilyen kellemesnek ígérkezik.