Csontok éneke [Befejezett]

5. fejezet - Tengernyi új arc (2/2)

Sejtettem, hogy ismét a húgára gondol, és elszomorított, hogy még mindig magát ostorozza. Attól tartottam, ha ez így megy tovább, olyan mélyre süllyed, hogy ki nem húzza onnan semmi.
– Mondja, ha végre kézre kerül a gyilkos, attól jobb kedve lesz? Vagy legalább megkönnyebbül? – faggattam reménykedőn.
– Olyan szempontból mindenképpen meg fogok könnyebbülni, hogy legalább több lány már nem jut a húgom sorsára – felelte. – Ám ami Norát illeti... Őt az nem hozza vissza. Így ezt a keresztet életem végéig hordozni fogom.

Most döbbentem rá valamire. Nem a gyilkos ölte meg Petruk lelkét, hanem saját maga. Legalábbis jó úton jár afelé, napról napra mélyebbre taszítva magát ebbe a megsemmisítő mocsárba. Időnként már azt éreztem, énrám is kiterjed az a búskomor reménytelenség, ami áradt belőle. Mint sötét, fojtogató füst, ami beveszi magát a ruhámba, orrlikaimba, és megüli a mellkasomat.

Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy mit gondol, a húga vajon örülne, hogy miatta ennyire emészti magát? Vajon ezt akarta volna?
Ám mielőtt nyelvemre tolultak a tapintatlan szavak, szerencsére jobb ötletem támadt. Ennek én magam is utána tudok járni: belenézek Nora lelkének legmélyébe, aztán majd elmondom Petruknak, hogy a húga soha nem is neheztelt rá komolyan.
Hiába tiltotta meg, hogy ezzel foglalkozzak, nem fogja tudni megakadályozni.

***

Mielőtt Barevdába értünk, megálltunk egy útszéli tisztáson ebédelni. Daria abból a húsostáskából csomagolt nekünk, amivel előző nap is megvendégelt, és mellé tett mézédes körtét is, ami puha volt, mint a vaj.

Bár továbbra is a gyilkosságokról beszélgettünk, az étel-ital valamelyest javított mindannyiunk hangulatán. Petruk önmagához képest derűsnek tűnt, és most már ő is elmosolyodott párszor, amikor Levan felidézte az öregasszonyok fecsegését.

Kihasználva az oldottabb hangulatot, arról kezdtem faggatni a csendőröket, hogy ők vagy az orvos találtak-e bármi hasonlóságot az öt áldozat között, de láttam Petrukon, hogy nem szívesen beszél erről, csak a vállát vonogatja.
Levan felelt helyette. Mint megtudtam, egyedül annyi egybeesést lehetett megállapítani, hogy mindegyik lány hajadon volt, de még a hajszínük, magasságuk, családi hátterük sem egyezett. Ezen kívül a gyilkosság módja volt még egyforma, és az, hogy mindegyik lánynak levágták a haját, utána pedig a holttestüket az adott falu és az erdő határán találták meg. Ezt sem értették, hogy a gyilkos miért nem tüntette el a holtakat. Azzal még jobban megnehezítette volna a nyomozást.

– Mindegyik lányt úgy terítette ki, mintha a ravatalon lennének – magyarázta Levan. – A szemük lehunyva, a kezük összekulcsolva a mellkasukon, a ruhájuk ráncai elsimítva... A fojtogatás nyomain kívül nem látszott erőszakra utaló jel, a vizsgáló orvos sem talált semmit.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Petruk korábbi derűjét mintha elfújta volna a szél. Kifejezetten zordan bámult maga elé. Biztosan megint az elhunyt húgára gondolt.
Továbbra is megvolt bennem az elhatározás, hogy utánajárok a testvérek közötti civódásnak, még ha nem is azonnal. Nem tudtam, melyik csont Noráé, de ha ki is derítem, a bővebb kutakodás egész biztosan hosszabb időt vesz majd igénybe. A legfontosabb most, hogy a gyilkosra koncentráljunk, minden más csak azután jön.

Levannak nem maradt több mondanivalója a holttestekről, ezért inkább engem kezdett faggatni, hogy én hogy haladok. Elmeséltem neki, hogy sajnos lassan, mert nehéz olvasnom az áldozatok emlékeit. Megértően bólogatott, de Petrukkal ellentétben ő nem lelombozódott le ettől. Örültem, hogy legalább ő bizakodó, nem hiányzott, hogy még az ő kedve is megülje a hangulatot.

Amikor Barevdában megálltunk, leginkább azon töprengtem, vajon hogy fogom bírni erővel a gyötrelmes emlékekben való elmerülést.
Mostanra már valósággal szédültem a rám zúduló ingerektől. Eddig azt hittem, nem zavar különösebben a tömeg, a félévenként megrendezett nagyvásárban szívesen elvegyültem, nézelődtem, fel tudtam oldódni, mintha csak egy parányi vízcsepp lennék a tóban.
Ám valószínűleg ott is jobban kimerültem volna, ha valaki rám parancsol, hogy álljak meg egy sarkon, és árgus szemekkel figyeljem az emberáradatot. Egy idő után már képtelen voltam azt vizsgálni, vajon ki tűnik gyanúsnak. Semmi más nem maradt meg bennem, csak szőke, barna, fekete, ősz fejek és a különféle kalapok, kendők sokasága. Mintha különös, őszi lombokat szemléltem volna, amiket táncoltat a szél.
Nem értettem, Petruk hogy képes nap mint nap éberen járőrözni. Ráadásul neki még akkor sem lankadt a figyelme, amikor két falu között, a földúton haladtunk, olyankor is az erdő sűrűjét fürkészte.
Ha ő bírja ezt, akkor én is bírni fogom, gondoltam. Addig faggatom a halott leányok csontjait, amíg minden fontosat megtudok.

Barevdába a templom előtti téren cövekeltünk le. Bár a miséig még hátra volt pár óra, már sok ember csevegett ott kisebb csoportokban. Amikor megláttak, körénk is koszorúba gyűltek asszonyok, férfiak, kifaggatni a csendőröket.

Az egyik idős asszony sopánkodó hangja túlharsogta a többieket.
– Én mondom, szegény Olga nem érdemelte ezt a sorsot! A legjámborabb, jószívűbb leány volt mind közül, és sosem kacérkodott senkivel.
– Jól mondja, néném – csatlakozott be egy másik asszony. – El nem tudom képzelni, hogy Olgának ellensége lett volna. Ahogy a többi szerencsétlen lánynak sem. Mind olyan jó lélek volt.
– Ugyan! – legyintett egy harmadik nő. – Vannak olyan megátalkodott gonoszok, akik senkit és semmit nem tisztelnek, nem szeretnek! Lefogadom, hogy akárki is volt, bántotta a szemét az a jóság, ami ezekből a lányokból áradt.

Szótlanul hallgattam ezeket a spekulációkat. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is feleljek. Petruk és Levan is eleresztették a fülük mellett. Elnéztek az asszonyok feje fölött, mintha keresnének valakit.

Egy papi reverendás, idős férfi vágott át a téren, felénk se pillantva. Ám Petruk utána szólt.
– Menkov atya! Csak egy szóra.
A pap megtorpant. Hezitálva fordult meg, és ahogy közelebb jött, ráncos arca kelletlen vonásokba rendeződött.
– Mit akar, őrmester? Bocsásson meg, de sietős a dolgom, még a mise előtt valamit...
– Nem akarom hosszú időre feltartani. Csak annyit áruljon el, látott-e a hívek közül bárkit gyanúsan viselkedni? Illetve lekötelezne, ha összefoglalná, milyen azóta a közhangulat.

– Milyen lenne? – tárta szét a kezét a pap. – Az emberek félnek és elégedetlenkednek. Ha valóban tudni akarja, a csendőrséget szidják, hogy miért nem jutottak még semmire – ráncolta a szemöldökét, és idegesen körbenézett. – Az meg, hogy ki gyanús... Kérem, ne várja el tőlem, hogy nekem erre legyen szemem. Nem én vagyok a nyomozó.
– Olyan információ is hasznos lehet, ha bárki a szokásostól elértően viselkedik – magyarázta Levan, ám Menkov atya hevesen megrázta a fejét.
– Ki a megmondója, mi számít szokásosnak? – szusszantott bosszúsan. – Nem, ez nem az én tisztem, hogy bármiről is nyilatkozzak. A végén még miattam fognak perbe valaki ártatlant! Ne kérjék, hogy Júdást játsszak. És ha megbocsátanak, most már igazán mennem kell. – Választ sem várva sarkon fordult, és elsietett.

– Ostoba, vén bolond! – morogta a fogai között Petruk. – Ahelyett, hogy azt hazudná, nincs semmi különös. Ezzel a viselkedésével csak még gyanúsabbá teszi magát és a környezetét!
– Ebből úgy sejti, a gyilkos Barevdában lehet? – kérdeztem.
– A gond az, hogy Menkov atya nem csak itt pap, hanem Doronavban is. Mindkét faluból megöltek egy-egy lányt, szóval ezzel sajnos nem szűkült a kör. – Fáradtan nyomkodta meg a halántékát, majd mikor rám nézett, feszült vonásai némileg megenyhültek. – De bízok benne, hogy te sokkal többet mondasz majd, mint ez a félnótás. Akkor ma este, ha Sofia elment, megpróbálkozol még egy csonttal?

Bár a kimerültség kezdett úrrá lenni rajtam, elszántan bólintottam.

***

Az árnyékok már megnyúltak, amikor hazafelé poroszkált velünk a ló. Már én is úgy éreztem, hogy nem volt jó ötlet beadni a derekamat Sofiának. Ha nem tartott volna Petruk szorosan, talán leszédülök az út porába.
Egy valamiben biztos voltam: mindenképpen igyekszem rövidre zárni majd ezt a beszélgetést.

Amikor az őrsön leszálltam a lóról, alig tudtam talpon maradni, annyira elgémberedtem, és az ülepem is erősen sajgott. Reméltem, hogy a csendőr megelégszik annyival, hogy ezegyszer körbelátogattam a falvakat, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy újfent megtegyem.
Petruk elkísért a szülei házához, ahol Sofia már várt rám. Izgatottan pattant fel, amikor meglátott, és a szoknyája redőit simítgatta.
Intettem neki, hogy jöjjön velem a vendégszobába, de Daria megállított.
– Viszek be nektek valami harapnivalót. Mit kívánnál?

Bár a gyomrom már szúrt az éhségtől, nem akartam, hogy Sofiát is megvendégelje, mert akkor nem tudnám hamar elküldeni. Így akármennyire is nehezemre esett, visszautasítottam. Azzal vigasztaltam magam, hogy utána annál felszabadultabban ehetek. A bendőm is könnyebben emészt majd, ha már nem szorongok amiatt, vajon mit akar tőlem ez a lány.

A vendégszobában állt egy kisebb, lakkozott asztal a falhoz tolva, körülötte három székkel. Ott kínáltam hellyel Sofiát. Leültem vele szemben, összefontam az ujjaimat, és kimerültségtől kissé türelmetlenül szegeztem rá a tekintetemet.
– Te is azt szeretnéd, hogy olvassak valaki csontjaiból?
Reméltem, hogy csak boldog, nyugodt lelkek emlékeibe kell betekintenem, többre nem lettem volna képes.
Sofia tétován tett az asztalra egy gombot és egy zsebkendőt.
– Mondd csak, nem tudsz esetleg tárgyakból is olvasni? – kérdezte reménykedőn.

Megcsóváltam a fejem.
– Nem. Kizárólag csontok. Semmi más. – Fellélegeztem. Így valóban gyorsan elbúcsúzhatok tőle, hiszen nincs miről beszélnünk.
– De ez csontból készült – bökött az asztalon heverő gombra.
Majdnem felnevettem ezen a félreértésen. Megenyhültebben mosolyogtam rá.
– Akkor valóban tudnék belőle olvasni, ám legfeljebb annak az állatnak az emlékeit, amiből ezt kifaragták.

Sofia arcán csalódás ömlött szét. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, viszont segíteni sem tudtam rajta.

– Értem – bólogatott, majd töprengőn ráncolta a homlokát. – És ha... élők csontjához érsz hozzá?
Megütközve bámultam rá. Csak nem akar valakit megcsonkítani, hogy elhozza nekem egy darabját?! Legszívesebben rákiáltottam volna, de uralkodtam magamon.
– Mire gondolsz? – Rekedten törtek elő a hangok a torkomból. Ha ételt nem is, de némi vizet magamhoz vehettem volna. Most már bántam, hogy visszautasítottam Dariát.
– Például kihullott tejfogra. Az is csont, vagy nem?

Erre az ártatlan válaszra nem számítottam, sokkal borzalmasabbat feltételeztem róla. A megkönnyebbülésen kívül az érdeklődés is feltámadt bennem. Ez a lány nem is olyan ostoba, mint elsőre gondoltam. Ez eddig még nem jutott eszembe.
– Jó kérdés – bólintottam elismerően. – Ám sajnos nem tudom. Sosem próbáltam.
– De tennél egy kísérletet a kedvemért?

Hezitáltam. Egyfelől furdalta az oldalamat, hogy vajon erre kiterjed-e a képességem. Ha igen, akkor egy tejfog esetén vajon csak a gyermekkori emlékeket látom? Vagy az összeköttetésben maradt a tulajdonosával, és a később történteket is megmutatja?
Ám erkölcsileg nem voltam biztos a dolgomban. Úgy éreztem, egy élő ember esetében nagyobb tolakodás betekinteni a fejébe.

– Mit akarsz ennyire megtudni? – szegeztem neki a kérdést.