Csontok éneke [Befejezett]

13. fejezet - Új barátságok (2/2)

Még nem értek véget az izgalmak aznapra. Gloria közbenjárásával sikerült elérni, hogy Natasha szóba álljon velem.
Sejtettem, hogy ha megüzenem neki, hogy a nyomozás miatt keresem, Natasha nem fog elzárkózni, akármennyire is fúj rám. Elvégre ennek ürügyén szeretne Petrukhoz közel kerülni, nem akarhatja elszalasztani ezt a lehetőséget. És jól kalkuláltam.
Ludmillához volt megbeszélve a találkozó, késő délutánra.

Natasha ezúttal is barátságtalanul méregetett, sőt, most még gyanakvás is vegyült a tekintetébe. Ám bíztam benne, hogy ez hamarosan megszűnik.
Ludmilláék megengedték, hogy az egyik szobába félrevonuljunk.

– Hallottam, hogy te is próbáltál nyomozgatni – tértem egyből a tárgyra.
– Miért, nekem talán nem szabad, csak neked? – kérdezte ellenségesen. – Úgy tudom, nem tiltja semmi.

Erőt kellett vennem magamon, hogy ne támadjak vissza gorombán. Emlékeztettem magamat, hogy szükség lehet Natashára az ügyhöz, és bíztam benne, hogy amint rájön, hogy be akarom vonni, megváltozik a viselkedése.

– Félreértesz, ez szerintem jó dolog – bizonygattam. – Sőt, arra akartalak kérni, hogy mondd el, mit tudsz.
– Hogy aztán úgy add elő a csendőröknek, mint amire te jöttél rá, és jó pontot szerezz? Felejtsd el, nem vagyok ilyen ostoba, átlátok rajtad!

Elöntött az indulat, nem tudtam többé uralkodni magamon.
– Hát pedig elég ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy kiismertél! Távolabb nem is lehetnél az igazságtól! Nem akarok én közéd és Petruk közé állni, legyetek boldogok! – vágtam a fejéhez.

Natasha egy pillanat alatt elsápadt, és benne rekedt a szó. Csak hebegni tudott.
– Te... miről beszélsz? Honnan...? – Majd elsötétedett az arca. – Szóval Ludmilla árulkodott?
– Ez így nem lesz jó – dörzsöltem meg fáradtan a halántékomat. – Kezdjük újra, és ezúttal próbáljuk félretenni az indulatainkat. Szóval igen, Ludmilla elkotyogta, de most nem ez a lényeg, hanem hogy valóban nagyon jól jönne a segítség a nyomozáshoz. Ha sikerülne valamit kideríteni, Petruk neked lesz majd hálás. Nem akarok én más tollaival ékeskedni.

Natasha nem felelt egyből, egy darabig elgondolkozva méregetett.
– Sajnálom az előbbi kirohanásomat – mondta végül szelídebben. – Úgy látszik, félreértettelek. Csak annyi félét beszélnek rólad, hogyan dörgölőzöl a csendőrséghez, meg miegymás...

Éreztem, ahogy az arcomba szalad a vér. Ám most inkább dühös voltam, nem szemérmes.
– Nem akarom hallani a pletykák többi részét – intettem türelmetlenül.
– Megértem. Viszont sajnálom, de nem sikerült megtudnom semmi hasznosat a gyilkosról – tárta szét a kezét Natasha. – Ha lenne mit megosztanom, már rég elmondtam volna Petruknak. – Némi hallgatás után zavartan tette hozzá: – Te viszont, kérlek, ne mondd el neki, hogy... tudod...
– Dehogy mondom! – kértem ki magamnak. – Ám nem csak a gyilkos kiderítésében kéne Petruknak a segítség.
Kétkedőn nézett rám.

– Tudsz titkot tartani? – kérdeztem, mire csak némán bólintott. Közelebb hajoltam, és suttogóra fogtam a hangomat. – Norát valaki megtámadta a húsvéti mulatságon, de nem tudjuk, ki volt.
– Petruk húgát? – döbbent meg. – Csak nem...?
– Az őrmester nem csupán a gyilkos után nyomoz, hanem azután a férfi után is, aki teherbe ejtette a lányt – bólintottam jelentőségteljesen.
Natasha eltátotta a száját, és nem jött ki hang a torkán.

– Érted most már, hogy miért jönne jól a segítséged? – kérdeztem. – Ez nem olyasmi, amiről Petruk nyíltan kérdezősködhet, nagyon fontos neki, hogy ne tudódjon ki Nora várandóssága. Ám te helybeli lányként már nem keltenél annyira gyanút a kíváncsiskodásoddal.
Tűnődőn fonta össze a karját.
– Azt hiszem, nem is lesz szükség a kérdezősködésre – mondta. – Én sejtem, ki volt az a férfi.
– Valóban? – nyílt tágra a szemem. – Beszélj! – sürgettem.

– Én is ott voltam azon a bálon, és az, akire gondolok, sokat legyeskedett körülötte. Kezdetben Norának sem volt ellenére, sőt hízelgett neki a figyelme. Ám a mulatság után látványosan kerülni kezdett minden helyzetet, amiben találkozhat a férfival, és ridegen, talán már egyenesen gyűlölettel beszélt róla.
– Ez valóban gyanús – bólintottam. – És... ki volt az?

Natasha feszülten nézett rám.
– Ezt jobb' szeretném Petruknak elmondani.
– Hát még mindig nem bízol bennem? – sóhajtottam fel. – Pedig nem akarom lecsapni a kezedről. De azt sem bánom, ha nekem nem mondod el, viszont... az őrmesternek se add tovább.
Ő értetlenül bámult.
– Akkor miért kérted, hogy áruljam el?!

Kezdtem újra elveszteni a türelmemet.
– Hallgass ide! – magyaráztam feszülten. – Petruk biztosan össze akarja majd verni ezt a férfit. Talán még... meg is öli!
Natasha a szájához kapta a kezét.
– Ajjaj! Akkor tényleg bajba kerülhet!
Elégedetten bólintottam, örültem, hogy végre érti.
– Látod már?

– Akkor viszont mit tegyünk? – ejtette ölébe csüggedten a kezét Natasha.
– Ne neki mondd el. Legalábbis ne először – javasoltam. – Gyere be velem az őrsre, és majd más csendőrt értesítünk, hogy ő hallgassa ki a támadót, ne Petruk.
– De... Ha elmondjuk másnak, nem lesz Petruk dühös, hogy elkotyogtuk Nora titkát?
– Ebben van igazság. Viszont még mindig jobb, ha csak ránk dühös, és nem azon a férfin vezeti le. Ha már kifüstölögte magát, utána beszélhetsz vele is.

Natasha elgondolkozva hallgatott egy darabig. Végül bólintott.
– Rendben. Azt hiszem, igazad van, így lesz a legjobb.
– Nagyszerű. Indulhatunk az őrsre?
– Most azonnal? – döbbent meg.
– Hacsak nincs fontos dolgod, jobb lenne minél hamarabb utánajárni, nem? Ki tudja, az a férfi nem fog-e megbecsteleníteni másokat is. Ne hagyjuk szabadon garázdálkodni!

– Hát legyen – állt fel eltökélten. Ám aztán megtorpant. – És... szerinted kivel kéne beszélnünk, ha nem Petrukkal? Azért az összes csendőrnek csak nem kéne elmondani.
– Szerintem Levanban bízhatunk. Régóta ismeri Petrukot, és jóravaló. Ráadásul úgy tudom, Petruk mostanában Harstovval járőrözik, és Levanra bízta a papírmunkát, így valószínűleg bent találjuk, és tárgyalhatunk vele négyszemközt.
– Jól van, legyen így – egyezett bele Natasha.

***

Gloria – akivel együtt jöttem át – és Ludmilla nagyon meglepődtek, amikor bejelentettük, hogy sétálnánk egyet kettesben. Nekik nem akartuk elárulni, hová készültünk.
– Persze, menjetek nyugodtan – hagyták ránk, majd jelentőségteljesen összenéztek.
Mielőtt kiléptem az ajtón, Gloria megölelt, és a fülembe súgta:
– Örülök, hogy ezek szerint megbeszéltétek a problémákat. Látom, mennyire más szemmel néz rád Natasha.

Ez valóban így lehetett, mert miközben az őrs felé sétáltunk, Natasha félszegen megszólalt.
– Ne haragudj, hogy goromba voltam veled. Ludmillának igaza volt, te tényleg rendes vagy.
– Örülök, hogy legalább eggyel kevesebb ember van rólam rossz véleménnyel itt – jegyeztem meg kissé morózusan.
Még mindig bosszantott a pletyka, amit említett. Arra fel voltam készülve, hogy boszorkánynak neveznek, de arra nem, hogy a szemükben a csendőrök hízelkedő ölebe vagyok. Erről eszembe jutott valami, amit muszáj volt rákérdeznem.
– Olyat nem fecsegnek, hogy Petruk szeretője vagyok?

Láttam, hogy megrezzen az arca. Elkapta a tekintetét, de azért válaszolt.
– Vannak ilyen szóbeszédek is.
– Akkor ezért fújtál rám ennyire – jegyeztem meg sóhajtva. Nem felelt, de nem is vártam.

Az őrsig már nem szóltunk egymáshoz. Csak annak a kapujában fordultam hozzá.
– Várj itt. Először megtudakolom, hogy Petruk bent van-e, mert ha igen, akkor el kell napolnunk a tervünket.
Nem tiltakozott. Úgy láttam, most már teljesen megszelídült, és mindenben hallgat rám. Talán már túlságosan is. Kissé rossz érzésem volt emiatt, nem akartam ennyire leuralni őt.

Ahogy benyitottam, a folyosón szinte egyből az egyik csendőrbe botlottam, akit már látásból ismertem. Egy nagy köteg papírt egyensúlyozott, és meglepődött, amikor megpillantott, de aztán barátságosan biccentett.
– Ha Petrukot keresed, nincs szerencséd – mondta. – Még járőröznek Harstovval.
– Nem gond, mert én Levanhoz jöttem – feleltem. – Ő bent van?
A férfi az egyik ajtó felé intett, majd továbbsietett a folyosón.

Behívtam magam után Natashát, azután bekopogtam az azon az ajtón, ami mögött Levant találhattuk.
– Mit akarsz? – szólt ki kurtán.
Hangja rosszkedvűen csengett. Ezt nem csodáltam. Tudtam, hogy Petruk lényegében lefokozta őt, amiért futni hagyta Mirnát, és ráadásul sok idő után sem sikerült a javasasszony nyomára bukkannia. Duplán kudarcot vallott, Petruk pedig nem akarta, hogy még több baklövést kövessen el, így jobbnak látta, ha Levan kizárólag az irodában segít.

Egyfelől sajnáltam Levant, másfelől megértettem az őrmestert is. Most minden hiba végzetes lehetett. Levan nem volt elég kemény ahhoz, hogy egy veszélyes bűnözővel elbánjon.
Viszont most talán éppen erre van szükség – arra, hogy ne bánjon kemény kézzel Nora támadójával. Egyáltalán nem biztos, hogy az illető egyben a gyilkos is, akkor pedig nem lehet ilyesmiért letartóztatni. Az viszont szinte biztos, hogy ez a személy nagyon is tud ártani, ha túlzottan kellemetlenkednek neki. De Levan gömbölyded, gyermeteg arca minden volt, csak nem fenyegető. És nem volt olyan hirtelenharagú sem, mint Petruk.

Mikor benyitottunk, éppen egy tollszárat rágcsált unottan. Ám ahogy meglátott minket, letette a tollat, és meglepetten bámult ránk.
– Anusha? És... Natasha? Mi járatban? Petruk most...
– Magához jöttünk – szóltam közbe.
Erre még nagyobbra nyíltak a már amúgy is nagy, nefelejcskék szemei.
– A nyomozással kapcsolatban?
– Mondhatjuk úgy is.
– Akkor tessék csak – intett tétován az íróasztal előtt álló két székre.

Én nem kerteltem sokat, röviden előadtam Nora tragédiáját, és hogy Natashának van egy gyanúja ezzel kapcsolatban. Levan elhűlve hallgatta a történteket, és amikor megtudta, hogy a lány terhes volt, falfehérre vált, a válla pedig megroggyant.
– Bocsássatok meg... – szakított félbe. – Innom kell egy pohár vizet.
Olyan léptekkel támolygott ki, mint aki részeg.

Csodálkozva néztem utána.
– Ennek meg mi baja?
– Úgy tudom, tetszett neki Nora – jegyezte meg Natasha.
Döbbenten bámultam rá.
– És ezt miért nem mondtad hamarabb? – fakadtam ki. – Ha ez a helyzet, lehet, hogy Levan is össze akarja majd verni a támadót!
– Nem olyannak ismerem – csóválta a fejét a lány.
– Nagyon remélem, hogy igazad van – jegyeztem meg bosszúsan.

Levanra egész sokáig kellett várnunk. Mikor végre előkerült, már jobb színben volt, de az arca még mindig úgy festett, mint aki kísértetet látott.
– Ugye megérti, hogy miért nem Petruknak mondtuk ezt el? – kérdeztem.
Komoran bólintott.
– Jól ismerem, biztos, hogy valami őrültséget csinálna.
– Akkor számíthatunk magára, hogy utánajár, vajon helyes-e Natasha sejtése?
– Természetesen. Nagyon jól tettétek, hogy hozzám fordultatok. Köszönöm a bizalmat. Teszek róla, hogy ne maradjon megtorlatlanul ez a szörnyűség.

Natashára néztem.
– Akkor mondd el neki, kire gyanakszol. Akarod, hogy kimenjek?
– Nem, maradj csak – intett ő. Aztán Levanra nézett, és megfeszültek a vonásai. – Úgy hiszem, Dmitri volt az, a földesúr fia.