Csontok éneke [Befejezett]

3. fejezet - Fogadtatás Klavatnában (1/2)

Annyira mélynek tűnt az a szomorúság, ami rátelepedett, hogy azt hittem, már nem fog hozzám szólni, amíg meg nem érkezünk. Ám úgy látszott, hogy ha a nyomozásról van szó, beszédesebb lesz.

– Arra gyanakszunk, hogy nő a tettes – jelentette ki. Ezúttal nem nézett rám, mereven az utat figyelte. – Úgy sejtjük, ha férfi lenne az elkövető, akkor nem hagyta volna ott érintetlenül a lányokat. Még a ruhájuk sem volt megbolygatva. Rablógyilkosság sem lehet, mert egyikükről sem hiányoztak az ékszereik.
– Miért mondja el ezt nekem? – csodálkoztam. – Most nem akarja megvárni, hogy vajon én magamtól mit látok?
– Már nem érzem szükségét, hogy próba elé állítsalak – rázta a fejét. – És úgy gondolom, jobb, ha minél több részletet tudsz, akkor a csontok olvasásakor a női arcokra tudsz koncentrálni.
– Értem. Rendben, majd így teszek.

Az út hátralevő részében már nem szóltunk egymáshoz.
Én egyáltalán nem bántam, sosem kedveltem a felesleges fecsegést, jobb szerettem csak akkor beszélni, ha volt fontos mondanivalóm. És úgy láttam, ezzel ő is így van. Bár az is lehet, hogy csak a gyász vette el a kedvét a csevejtől. Akárhogy is, nem feszélyezett a némasága, inkább megnyugtatott.

Gondolataim már nem a hátrahagyott otthonom felé kalandoztak, hanem a jövőbe. Eltöprengtem ezeken a gyilkosságokon. Az eddigiek alapján valóban logikusnak hangzott, hogy egy nő legyen a tettes. De vajon mi vihette rá? Féltékenység? Akkor lehet, idősebb nő volt, aki irigyelte a fiatal lányok szépségét, ezért is vágta le a hajukat. Idős, mégis maradt benne annyi erő, hogy ha puszta kézzel nem is, de zsinórral képes volt kiszorítani belőlük a lelket. Akkor nem lehet rozoga vénasszony, hanem aki még bírja a munkát.
No lám, már én is valódi nyomozóvá kezdek válni ezzel az okoskodással. Pedig még csak nemrég csöppentem bele ebbe az egészbe, de úgy látom, már hangolódok a feladatra. Habár nem is biztos, hogy szükség van az ilyesféle okfejtésre. Ha sikerül meglátnom az emlékeket, akkor mindenre egy csapásra választ kapok.
De vajon miért nem láttam szinte semmit? Az átélt kín és rémület torzította ennyire a képet? Vagy sötétben történt a támadás? Ha az utóbbi, akkor nehéz dolgom lesz.
Pedig nem akarom futni hagyni én sem. Elborzasztott a gondolat, hogy tétlenül hagyjam, hogy mások is átéljék ezt a gyötrelmes halált.
Az is dühített, hogy rádöbbentem: a gyilkos nemcsak a lányokat ölte meg, hanem valamennyire a rokonaikat is. A bánat miatt ennek a férfinak egy része is meghalt. És ez az élő-holt állapot bizonyos szempontból még szomorúbb volt, mint a teljes halál.

Ilyen merengések közepette érkeztünk meg Klavatnába.
Nem éreztem, hogy messzi földre léptem volna – ugyanolyan égbetörő, sötét, sziklás hegyek vettek körbe, mint szülőfalumban. A meredek lejtőkön csak a szívósabb fenyők tapadtak meg. Sokan valószínűleg barátságtalannak és zordnak bélyegezték volna ezt a tájat, ám nekem az otthont jelentette, ezért megnyugtatott a látvány.
Ha a természet nem is, a falu maga már jobban különbözött a szülőhelyemtől, nagyobb volt és virágzóbb. Nem csoda, hogy ide helyezték az egyik csendőrőrsöt. A házak többsége jó állapotban volt, legtöbbnek frissen meszelve fehérlett a fala, a kerteket, kerítéseket is rendben tartották. Egyedül a település határában láttam néhány düledezőbb, berogyottabb tetejű kunyhót.

Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy valószínűleg megelőzött a hírem. Amikor az emberek megláttak a férfi mellett ülve, elkomorult az arcuk. Éppen hogy csak biccentettek, majd elsiettek. Csupán néhány gyerek és fiatalasszony állt meg az út szélén kíváncsian bámészkodni utánunk, az ő tekintetükben nem láttam félelmet vagy megvetést.

– Az ördög vigye el! – szitkozódott az altiszt az orra alatt. – Lefogadom, hogy Ilka néném kotyogta el valakinek! Soha nem bír lakatot tenni a szájára. Mostanra pedig már biztosan mindenki tudja, hogy miért vagy itt. Így nehezebb lesz a nyomozás.

Egyetértettem vele.
– Ha a gyilkos fülébe jut, hogy van valaki, aki megtudhatja az arcát, valószínűleg kereket old, mielőtt még a szemem elé kerülhetne – bólogattam.
– Nem feltétlenül – legyintett, majd nagy levegőt vett, mielőtt folytatta. – Számolnunk kell azzal, hogy szökés helyett inkább téged próbál eltenni láb alól.
Feszülten sandított felém, hogy vajon mit szólok ehhez.

Szavai nyomán összeszorult a gyomrom, és egy hang azt duruzsolta bennem, hogy jobban tenném, ha visszafordulnék. Ám úgy éreztem, ha gyáván megfutamodnék, a további áldozatok halála az én lelkemen is száradna.
Megfeszítettem az izmaimat, és igyekeztem határozottnak mutatni magam.

– Számoltam ezzel a kockázattal is – húztam ki magam ültömben. – De bízom benne, hogy ha nem viselkedem vakmerően, akkor a csendőrség meg tud védeni.

A férfi elégedetten bólintott.
– Természetesen vigyázunk majd rád, vagy mi, vagy a családom. Örülök, hogy nem akarsz ezek után sem visszafordulni. Viszont nem csak a gyilkos miatt nem szerencsés, hogy kiszivárgott a híred. Valószínűleg a felettesem sem fog örülni.

Ezen meglepődtem.
– Nem szólt neki? Azt hittem...
– Ahogy őt ismerem, nem egyezett volna bele. Ez az egész az én ötletem volt. Titokban akartam tartani, amíg nem tudok felmutatni valami eredményt.

A csalódottság hulláma söpört végig rajtam. Most ébredtem csak rá, hogy mennyire befészkelte magát a tudatomba az a lehetőség, hogy hosszútávon a csendőröknek dolgozzak. Ám úgy látszik, ez hamvában elhalt. De talán jobb is így, hogy még az elején kiderült, legalább nem fogom még jobban beleélni magam.

– Ne aggódj, ettől függetlenül ki leszel fizetve – jegyezte meg. Észrevehette rajtam, hogy elkedvetlenedtem.
– Maga se aggódjon, mert attól még állom a szavam, akármit mond a felettese. Én magának tettem ígéretet. – Ha a jövőbeli ábrándnak búcsút is mondhatok, ez a megbízatást akkor is végigcsinálom, ez nem volt kérdés.

Komor arca meglágyult a szavaimra, engem pedig jó érzés járt át, hogy lelket önthetek egy gyászolóba.
Ám csak rövid ideig tartott az emelkedettebb hangulat. Ahogy közeledtünk a szülei házához, már messziről feltűnt nekem az utcán egy férfi, aki ugyanolyan sötétkék csendőri egyenruhát és sisakot viselt, mint az útitársam. Az egyik kertkapunak támaszkodott, és egy középkorú asszonnyal beszélgetett. Amikor észrevett minket, sietős léptekkel felénk indult.

– Ez a társam, Levan Kasprov – mondta mellettem fojtott hangon az őrmester, és megállította a lovakat. – Attól tartok, nagyon rossz jel, hogy itt van. Neki ugyan elárultam a tervem, hogy fedezzen, amíg oda vagyok, de rendes esetben neki most járőröznie kéne, nem itt várnia rám.

Levan addigra oda is ért hozzánk. Kerekded arca volt, gyermeki vonásokkal és pelyhes, szőke bajsza. Nem volt egy tekintélyt parancsoló jelenség, csodálkoztam, hogy akad ilyen ember is a csendőrök között. Ám ha ő nem is tűnt ijesztőnek, a hír, amit hozott, annál inkább.

– Petruk, azonnal az őrsre kell jönnöd – szólította meg az útitársamat köszönés nélkül. – Dobrov kapitány beszélni akar veled.
– Képes volt ideutazni a parancsnokságról? – morogta az a fogai között. – Akkor igazán fontos lehet. De annyi még csak belefér, hogy a vendégemet letegyem anyámnál.
– A parancs úgy szól, ha eljött veled, akkor őt is vidd magaddal.

Petruk bizonytalanul nézett rám, mint aki fél, hogy esetleg nem fogok együttműködni.
– Nem gond, szívesen megyek– siettem megnyugtatni. – Ha már kiderült, jobb nyíltan megbeszélni a dolgot.
– Rendben – bólintott. – Talán csak velem lesz goromba, veled nem.

***

Bár nem mutattam, de ez a fogadtatás engem is idegessé tett. Így nem tudtam gyönyörködni Klavatna takaros főterében, ahol az őrs állt. Az is zavart, hogy mikor a sárszínű, egyszintes téglaépület elé gördült a szekerünk, sok arra járó egyből körénk gyűlt. Ha ez nem történt volna, nem sietek be a kapun olyan buzgón, csak hogy szabaduljak a tekintetektől.
Talán ez a Dobrov kapitány is ijesztő lesz, de odabent mégis csupán egyetlen szempár vár rám.

A folyosó végén levő szobához mentünk, ahová Levan nyitott be elsőként. Összecsapta a bokáját, tisztelgett, és kieresztette a hangját.
– Kapitány úr, jelentem, hogy Volanko őrmester megérkezett! A halottlátót is hozta magával, ahogy parancsolta.
Csak egy morgolódás volt a válasz.
– Ez úgy hangzik, mintha én parancsoltam volna neki, hogy keresse fel azt a nőszemélyt... No, mindegy, vezesse be őket, Kasprov közlegény! Hadd lássam, miféle szerzet!

Idősebbnek gondoltam ezt a kapitányt, de ránézésre csupán a harmincas évei közepén járhatott. Tömött pofaszakálla mindenesetre régimódibbnak mutatta, mint Petrukot és Levant az apró bajsza. Tollas kalapja a széles íróasztalon nyugodott, így láttam, hogy enyhén már ritkul a barnás haja. Ő is szúrós szemmel méregetett engem, és úgy látszott, őt is meglepte az életkorom, mert így szólt:
– Valami vénebb boszorkát vártam. De nem számít – csóválta meg a fejét, majd az őrmesterhez fordult. – Az viszont számít, hogy mégis mit gondolt, Volanko, amikor hátrahagyta a posztját, hogy ilyen felelőtlen magánakcióba kezdjen?! Háromszor is elment egészen Zalonicig! Levannak egyedül kellett járőröznie!

Petruk lehajtott fejjel, makacsul bámulta a padlót.
– Elismerem, hogy hibáztam – szólalt meg végül. – Nyugodtan szabjon ki rám büntetést. De úgy sejtettem, nem kaptam volna engedélyt, hogy megvalósítsam a tervem. A nyomozás viszont megrekedt, én pedig nem akarom, hogy még többen Nora sorsára jussanak.

Dobrov felsóhajtott.
– Tudom, nem kell emlékeztetnie. – Egy darabig gondterhelten ráncolta a homlokát. – És mire jutott? Ez a lány segíthet?

Petruk rám nézett, majd a kapitányra.
– Azt hiszem, igen. Bár a gyilkos arcát még nem sikerült látnia, mert még csak egy csontot nézett meg. Túl kimerítő neki ahhoz, hogy egy füst alatt sikerüljön mindet. Ám nem adjuk fel a próbálkozást.

Dobrov felhúzta a szemöldökét, és még egyszer megnézett magának.
– Hát igaz a szóbeszéd erről a látóról? – hümmögött. Ám aztán újra elkomorult az arca. – Ettől függetlenül... kétséges, hogy fel fogjuk tudni használni a nyomozáshoz. Úgy értem, ha látna is valakit, ez még nem olyan terhelő bizonyíték, amit elfogadhatunk.

Petrukra sandítottam. Láttam, hogy ökölbe szorul a keze.
A kapitány folytatta.
– Ezt magának is be kell látnia, őrmester. Hatalmas felháborodás kerekedne abból, ha felkötnénk valakit, pusztán az alapján, hogy egy boszorka rábökött a tömegben.
– Akkor maga szerint mégis mi az ördögöt tegyünk?! – fakadt ki Petruk ingerülten. – Ez a gonosztevő bolondot csinál belőlünk! Jelenleg Anusha az egyetlen esélyünk, hogy...

Dobrov akkorát csapott az asztalra, hogy mindannyian összerezzentünk.
– Velem szemben ne merészeljen ilyen hangnemet megütni! – dörrent rá az őrmesterre.
Petruk dacosan elhallgatott, vonásai indulatosan megfeszültek.

A kapitány felsóhajtott.
– Ez egyszer eltekintek ettől a tiszteletlenségtől. Csak a posztja elhagyásáért fogom megbüntetni. Bár eddig gyorsan ívelt fel a karrierje, az már biztos, hogy jó darabig búcsút mondhat bármiféle előléptetésnek! Írásos megrovásban fog részesülni, és egyedül azért nem fokozom le, mert eddig kifogástalan volt a szorgalma és magatartása. A látóval kapcsolatban pedig ismételten elmondom, hogy akármire is jut majd vele, az nem fog bizonyító erővel bírni. Attól tartok, hiába kereste fel. És ezt jó, ha te is az eszedbe vésed – fordult felém. – Ne hidd, hogy a csendőrség úgy ugrál majd, ahogy te fütyülsz. Viszont kétlem, hogy ezt az őrmester elárulná neked, ezért jobb, ha tőlem hallod.

Petruk hiába is figyelmeztetett, hogy a felettese nem fog nekem örülni, így nyíltan kimondva mégis szíven ütöttek a szavai – legfőképpen az, hogy nem lehetek hasznos.
Nem jöttek a nyelvemre ellenérvek, ám Petruk még nem adta fel.

– Még tanácsként sem fontolhatjuk meg, amit mond? – vetette fel. A hangja kérlelőre váltott.
Dobrov egy hosszú pillanatig idegesen méregetett minket, majd biccentett.
– Az még megeshet. Ha van gyanúsított, megvizsgálhatjuk, mennyire tűnik megalapozottnak. De többet nem ígérek.

Petruk végre nyugodtabbnak látszott.
– Igenis, értettem – húzta ki magát. – Ezennel engedélyt kérek, hogy Anushát elkísérjem édesanyámhoz, és az ő gondjaira bízzam.
A kapitány bosszúsan legyintett.
– Menjen. Az a néhány perc már mindegy, ahhoz képest, hogy mennyit ellógott. De utána ne késlekedjen többet! Térjen vissza mihamarabb, és részletes beszámolót akarok a kis kiruccanásáról! – emelte fel a végén a hangját.