Csontok éneke [Befejezett]

12. fejezet - A másik halottlátó (1/2)

Megkövülten bámultam rá, majd felkiáltottam.
– Maga?!
– Csöndesebben! – pisszegett le. – Még azt fogják hinni odakint, hogy bántalak.
– Bocsásson meg – kaptam észbe, és halkabbra fogtam. – De hogy... maga? Halottlátó? – hitetlenkedtem. Elmémben kuszán kavarogtak az emlékek, akár viharban a hópelyhek. Kezdtem egyre jobban érteni mindent. – Akkor ezért nem ítélt el a képességem miatt! És ezért akart velem beszélni!

– Valóban – bólintott. – Kíváncsi voltam, milyen életed volt így, hogy nem titkoltad.
– És mit tervez? – faggattam kíváncsian. – Ezek után maga is elárulja az embereknek?
– Attól tartok, nekem papként más a helyzetem – fonta össze az ujjait gondterhelten. – Legtöbbek szerint ez pogány dolog, félek a következményektől. Már csak emiatt sem örülök, hogy apám erre a pályára kényszerített – tette hozzá rosszkedvűen. – De most könnyebbnek érzem a lelkem attól, hogy legalább már egyvalaki tudja rajtam kívül – mosolygott rám megenyhülten.

Még mindig valósággal zubogtak bennem a további kérdések, azt sem tudtam, melyikkel kezdjem. Ám mielőtt feltehettem volna őket, megelőzött.
– Nekem sajnos lassan mennem kell a dolgomra, és Gloriát sem kéne tovább várakoztatnod. Azonban szívesen beszélgetnék veled máskor is, ha nem gond.
– Hogyne! Én is szeretnék – bólogattam buzgón. – És akár segíthetne az áldozatok csontjait is olvasni, ha már nekem nem megy.
– Azt sajnos nem tehetem – komorult el a pap. – Előtted ugyan felfedtem magam, viszont más előtt nem szeretném.
– De majd azt mondjuk, hogy én láttam azokat a dolgokat – győzködtem.
– Viszont az őrmester tudja, hogy jelenleg nem megy neked, nem igaz? És ha arra kér, hogy ott, előtte olvass? Akkor lebuksz, hogy még mindig nem sikerül. Akkor pedig mit mondasz?
– Nem fogok előtte olvasni, és kész! Majd fáradtságra hivatkozok. Kérem, segítsen!

Láttam az arcán, hogy mennyire viaskodik. Mielőtt újra megszólalt, zavartan sütötte le a szemét.
– Nem csak arról van szó, hogy nem szeretnék lebukni. Bevallom, nincs elég bátorságom ahhoz, hogy gyilkosságok emlékét nézzem meg.

Értettem, mégis csalódott voltam. Egy perccel ezelőtt annyira fellelkesültem attól, hogy nem csak sorstársam lett, akit kifaggathatok, de talán segítőm is, hogy most mellbevágott a csüggedés. Ugyanakkor tudtam, hogy nem erőltethetem tovább. Ha már ennyire őszintén feltárta előttem a gyengeségét, tartozom annyival, hogy tiszteletben tartom.

– Majd igyekszek helyette máshogy segíteni, ahogy ígértem – próbált vigasztalni. – Holnap ebéd után megfelelne, hogy találkozzunk? Hacsak nem tilt el tőlem az őrmester – tette hozzá szomorkásan.

Ez sajnos nagyon is valódi veszély volt. Estére valószínűleg Petruk fülébe fog jutni, hogy kettesben maradtam az atyával, és nem fog neki örülni. Abba pedig nem fog belemenni, hogy ez megismétlődjön. Ám támadt egy ötletem.

– És ha maga jönne hozzánk? Ahogy tegnap? Akkor talán nem féltene annyira Petruk, ha a családja is ott van a szomszéd szobában.
– Rendben. Köszönöm a meghívást – biccentett örömtelin. – Akkor holnap.

***

Annyira fejbevágott a hír, hogy Demesh atya halottlátó, hogy szinte holdkórosan lépkedtem Gloria mellett. Bár élt bennem a remény, hogy ő több választ fog tudni adni a halottlátással kapcsolatban, mint a vonakodó zalonici pap, azonban ez túlszárnyalta a legmerészebb álmaimat is. Alig vártam, hogy megkérdezzem, ő hogyan és mikor jött rá a képességére, és milyen elméletei vannak a működéséről.

Arra rezzentem össze, hogy Gloria szólongat.
– Minden rendben? – nézett rám aggódva.
– Hogyne, nagyon is – feleltem. – Mindössze nagyon érdekes dolgokat hallottam, még át kell gondolnom mindezt.
– Ezek szerint az atya tudott segíteni? – örült meg a lány.
– Volt, amiben igen – feleltem szűkszavúan.
– Ne aggódj, nem akarlak kifaggatni – mondta Gloria derűsen. – Inkább azt mondd meg: nincs kedved ma később is velem tartani? Délelőtt ugyan még dolgom van otthon, de ebéd után átmennék szomszédolni egy barátnőmhöz, Ludmillához.

Örömtelin dobbant meg a szívem, hogy viszonzásra talál a barátkozási szándékom. Csupán egy valami bátortalanított el.
– Biztosan nem zavarnék ott?
– Dehogy! – tiltakozott Gloria. – Ő örülne neked, már eddig is kíváncsi volt rád. Ne aggódj – mosolygott rám.

Nem kellett sokáig győzködnie, szívesen ráálltam. Vágytam arra, hogy végre újra kapcsolódjak másokhoz.

***

Miközben Gloriával a barátnője házához tartottunk, mesélt nekem erről a lányról.
– Ludmilla úgy másfél éve ment férjhez, szóval most igazából a férje családjához megyünk. Képzeld, még csak pár hete, hogy szült.

Ezt hallva megtorpantam.
– Biztosan nem leszünk a terhére? Talán még fáradt, és egy újszülöttel sok a dolog.
– Hát még kettővel! – nevetett fel Gloria.
– Kettővel? – néztem rá döbbenten.
– Úgy bizony! Ikrei lettek – mosolygott. – Biztos nem akarod látni a kicsiket?

Mindez valóban felkeltette a kíváncsiságomat. Lépteim újra határozottá váltak.

– Bár ilyen fiatalon még szinte minden kisded egyforma – jegyezte meg Gloria tűnődőn. – Később lesz csak látványosabb a hasonlóságuk. De ne szabadkozz folyton, hidd el, hogy Ludmilla nem bánja, ha megyünk. Azon kívül akad segítsége bőven, ott van az anyósa meg az egyik sógornője, nem kell folyton a bölcsőt őriznie.

Ám amikor beállítottunk, nem csak az említett anyós és sógornő volt jelen, hanem egy korombelinek tűnő, barna hajú lány is ott üldögélt köztük.
Gloria bemutatott engem a házigazdáknak. Ludmilla kedélyes, kerekded fiatalasszony volt, vörösesbarna, göndör hajjal, orcáján gödröcskékkel. Az anyósa és a sógornője már szótlanabb, szikárabb embereknek tűntek, de ők is jóindulatúan biccentettek felém.
Gloria a korombeli lányhoz lépett örömtelin.
– Natasha! Nem tudtam, hogy te is itt leszel. – Szívélyesen megölelte, majd felém fordult. – Ő Ludmilla unokatestvére, és nekem jó barátnőm.

Már éppen nyújtottam neki a kezem, de a tekintete megállított – barna szeme mintha valósággal villámokat szórt volna felém.
Bizonytalanul ráncoltam a homlokom. Láthatóan nem szívlelt. Úgy látszik, nem tudom elkerülni azokat, akik irtóznak tőlem, pedig azt reméltem, hogy legalább Gloria barátai elfogadóak lesznek velem.

Nem csak nekem tűnhetett ellenségesnek, mert Gloria meglepetten nézett Natashára.
– Ő az a halottlátó, akit a bátyám idehozott, tudod – mondta, mint aki emlékeztetni próbálja.
– Igen, nagyon jól tudom, ki ő – felelte a barátnője olyan hangon, ami minden maradék kétségemet eloszlatta. Ennek a lánynak vörös posztó vagyok a szemében.

Nem túlzottan vettem a szívemre, de ez elvette a kedvem attól, hogy sokáig maradjak. Minek, ha ennyire nem látnak szívesen?
Már épp elkezdtem kifogásokon törni a fejem, amikor Gloria kedvesen karon fogott, és a bölcsőhöz vezetett.
– Ők az ikrek, akikről meséltem. Andrei és Dimas.

Ahogy a szorosan egymás mellett fekvő csöppségekre tévedt a pillantáson, egy rövid időre messzire távolodott tőlem Natasha gorombasága.
Rég nem láttam már közelről csecsemőt. Utoljára még én magam is gyermek voltam, amikor néhány barátom kistestvérével eljátszottam. Azonban mióta nem hívtak vendégségbe, elkerült ez az élmény.
Ezúttal felnőtt nőként szemléltem a kisbabákat – és valami ismeretlen, melengető érzés áradt szét bennem.
A két kisded rózsaszín volt és gömbölyű. Bár még kevés hajuk volt, tincseik már most olyan loknikba göndörödtek, mint az anyjuknak. Összekapaszkodva, mély álomban szuszogtak, mint akiknek semmi másra nincs gondjuk a világon. Időnként meg-megrebbent a kezünk, egyikük pedig lerúgta magáról a fodros szélű, fehér takaróját. Kilátszott az apró, párnás lába és a még parányibb lábujjai.
Nehéz volt megállnom, hogy ne vegyem az ölembe, szinte belesajdult a szívem, hogy csupán néznem volt szabad. Még ha az anyjuk meg is engedné, hogy hozzájuk érjek, nem akartam felverni őket a békés álmukból.

Hirtelen eszembe jutott Nora, és hogy a halála előtt mennyire a születendő gyermeke volt minden gondolata. Még jobban elszorult a szívem. Az a csöppség is épp ilyen aranyos és ártatlan lenne, ha a világra jöhetett volna.

Elszakítottam a tekintetemet a csecsemőkről. Ha ez így megy tovább, még könnyezni kezdek, viszont nem árulhatom el szomorúságom okát. Nora terhességéről még Gloria sem tudhat.

Mikor újra szétnéztem a szobában, megkönnyebbülésemre Natasha már nem volt ott. Ludmilla anyósa és sógornője is magunkra hagytak minket. Úgy látszott, mégsem kell idő előtt kimentenem magam.

Ludmilla mosolyogva lépett a bölcsőhöz.
– Melyikük melyik? – kérdeztem tőle.
– Andrei a bal oldalon fekszik, Dimas pedig a jobbon – vágta rá egyből.
– Még mindig nem értem, hogyan tudod ilyen könnyen megkülönböztetni őket – csóválta a fejét Gloria.
– Mert nem láttad még őket eleget – nevetett fel a fiatal anya. – Ha annyit kellett volna nézned őket, mint nekem, minden apró vonásukat észrevennéd. Andreinek például egy parányival nagyobb az orra, Dimasnak pedig a fülei kajlábbak.

Ámultan hallgattam, és újra szemügyre vettem az ikreket. Azonban akárhogy vizsgálódtam, én továbbra sem láttam semmi eltérést a két újszülött között.

– Ne haragudj, Natashának közben sajnos sürgősen el kellett mennie – szólított meg szabadkozva Ludmilla.
Gúnyos félmosolyra húzódott a szám.
– Sejtem, mi volt neki olyan sürgős – jegyeztem meg. – De nem vettem magamra, hozzászoktam már, hogy a magamfajtákat nem mindenki szereti.
– Félreérted! – magyarázkodott Gloria. – Egyáltalán nem ez a baja veled, hanem... – Elhallgatott, és bizonytalanul nézett Ludmillára.
Az bólintott.
– Szerintem elmondhatjuk Anushának. Nem szeretném, hogy tévhitben maradjon.

Gloria felém fordult.
– Úgy sejtjük, Natasha féltékeny rád.
– Rám?! – képedtem el. – Miért?
– Mert olyan sok időt töltesz együtt a bátyámmal – tette hozzá Gloria.

Villámcsapásként vágott belém a megértés: szóval ezek szerint Natasha szerelmes Petrukba.
Mindjárt más fényben láttam az egészet. Most még annyira sem bántott a lány ellenséges viselkedése, mint előtte.

– De hát én csak együtt dolgozok Petrukkal, semmi több! – ellenkeztem, ám éreztem, hogy vér szökik az arcomba. Reméltem, a többiek nem veszik észre. Még ha nem is mondtam igazat, akartam, hogy ez legyen az igazság. És nem szándékoztam bármilyen módon kimutatni a rügyező érzéseimet.

– Mi tudjuk, de Natashát akkor is zavarja, hogy az őrmester kitüntet téged a figyelmével – legyintett Ludmilla. – Az volt a terve, hogy majd ő kinyomoz valami hasznosat, és akkor Petruk felfigyel rá. A gyilkosságok után ő is nekiállt kifaggatni mindenkit, akit csak tudott. De úgy érzi, végképp elesett ettől a lehetőségtől, mivel neked köszönhetően hamarosan megoldódik majd az ügy.

El kellett ismernem, Natasha erőfeszítései eszes lányra vallottak. Jól teszi, hogy így próbálja megfogni az őrmestert, kétlem, hogy hatna rá egy csábos mosoly vagy kacér pillantás.
Eldöntöttem, hogy ha egy mód van rá, segíteni fogok Natashának, hogy közelebb kerülhessen a férfihoz. Nem akarok közéjük állni. Ez a lány jobban illene hozzá – egyrészt helybéli és a húga barátnője, másrészt biztosan mindenben segítené a csendőri munkát, míg én nem terveztem ezt folytatni. Az pedig csak hab lenne a tortán, ha Natasha egy füst alatt még valami hasznosat is ki tudna nyomozni.

Ludmilla nagyon meglepődött, amikor megkértem, hogy valamikor hadd beszéljek kettesben az unokatestvérével.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – tétovázott. – Ha a félreértést szeretnéd tisztázni... Félek, megharagszik, amiért elárultuk neked, hogy kit szeret titkon.
– Ne aggódj, csupán nyomozással kapcsolatban lenne hozzá pár kérdésem – hazudtam, legalábbis félig. Valóban akartam vele a nyomozásról beszélni, de nemcsak arról.
Szándékomban állt nyíltan beszélni Natashával. Annyira nyíltan, amennyire még Gloriával sem. De szinte biztos voltam benne, hogy nem fogom megbánni az őszinteségemet. Ha jól kalkulálok, a végén mindenki csak jól jön ki az együttműködésből.