Csontok éneke [Befejezett]

5. fejezet - Tengernyi új arc (1/2)

  – Újra forró nyomon, őrmester? – kérdezte egy testes, szakállas, középkorú férfi. Aranyzsinóros kabátja és a gallérjánál előkandikáló, vakító fehér inge alapján sejtettem, hogy valami helyi uraság lehet.

Szorosan a nyomában két fiatal férfi követte őt. Az egyik valószínűleg a fia lehetett, mert mind szőke hajával, mind sok vonásával ráütött, továbbá szintén drága anyagokból készült holmit viselt. A harmadik ember kilétét – egy vékony,barna hajú férfiét – nem kellett találgatnom, a papi reverenda egyértelműen elárulta.
Sejtettem már, miért mondta Petruk, hogy Demesh atya miatt nem kell aggódnom: nagyjából olyan fiatalnak tűnt, mint az őrmester, és talán emiatt rugalmasabb gondolkozású, mint a mi idős, gyomorbeteg lelkészünk.

– Forró nyomnak nem mondanám, tekintetes úr – felelte Petruk. – De végre van valami, amivel megpróbálkozhatunk.
– Hát remélem, mielőbb kézre kerítik a gyilkost, mert amíg itt garázdálkodik köztünk, igencsak kihat a köznép hangulatára. Szavamra, alig merem elengedni a lányaimat bárhová! – bosszankodott az uraság.
– Mindent megteszünk, amit tudunk – mondta Petruk kimérten.

Mindhárom férfi végigmért engem. Tekintetükben gyanakvás és kíváncsiság keveredett.
– Szóval ő lenne a halottlátó? – szólt a pap. – Hát igazak a szóbeszédek?
– Sok igazság van bennük, igen – jelentette ki Petruk.
– Nahát! – álmélkodott az atya. – Ilyen csodát nem minden nap lát az ember, nagyon érdekelne, hogy működik ez.

– Engem is érdekel, miként működik – szólt közbe a fiatalabb uraság, aki eddig csak csöndben hallgatott minket. – Mindent látsz, amit a halottak átéltek? – fordult felém a homlokát ráncolva. – Semmi titkuk nem marad előtted?

– Elsősorban azt látom, amit mutatni akarnak – ráztam a fejem. – Sok lélek még holtában is eltitkol ezt-azt. De ha szükséges, kutakodhatok is, ám az sok erőmet elveszi. Éppen ezért még nem sok használhatót tudtam meg, lassan haladok.

– Hát pedig iparkodj, leányom – mondta a földesúr –, mert az idő ellenünk dolgozik.
– Ne legyen ilyen türelmetlen vele, tekintetes úr – kelt a védelmemre a pap. – Már az is csoda, hogy a holtakkal beszél. Biztos nem lehet az ilyesmit erőltetni.
– Meg vagyok lepve, atyám, hogy maga ennyire elnéző ezzel a lánnyal – fordult felé méltatlankodva a fiatal úrfi. – Azt hinném, inkább ki akarná átkozni.
– Én csak azt helyteleníteném, ha hazudna – csóválta a fejét a pap. – Isten néha valóban különleges képességekkel áld meg egyes embereket. Ki vagyok én,hogy megkérdőjelezzem? – Újra felém fordult. – Igazán megtisztelnél, ha majd felkeresnél a parókián, hogy elbeszélgessünk.

Első pillanatban azt éreztem, hogy nem sok kedvem van hozzá, mivel még élt bennem az emlék, hogy mennyire csalódást okozott nekem a zalonici pap. Ám felébredt bennem a remény, hogy ha ez a férfi ennyire érdeklődik a képességem iránt, vele talán végre megbeszélhetem az ezzel kapcsolatos kérdéseimet.
– Rendben – bólintottam. – De majd csak ha több szabadidőm lesz. Egyelőre a csendőröknek kell segítenem egész nap.
– Biztos egész nap? – harsant fel mögöttem egy vékony hang. – Egy kis időd sincsen?

Meglepve fordultam hátra. Egy korombeli lány állt ott, szőkésbarna hajú, zöld szemű, formás, és kérlelően nézett rám.
– Amióta hallottam a képességedről, furdalja valami az oldalam. Mindenképpen meg szeretném kérdezni, ám csak négyszemközt – folytatta.
– Ne zavarj most minket, Sofia – ráncolta a szemöldökét Petruk, majd bocsánatkérően nézett rám. – Ő a húgom barátnője. Az... elhunyt húgomé – mondta ki nehéz szívvel.

Ezt hallva máris jobban kezdett érdekelni ez a lány. Talán ő tud valamit, ami hasznos lehet a nyomozáshoz. Ha a papra még nem is, de rá megpróbálok időt szánni.
– Mikor jönnénk haza a járőrözésből? – kérdeztem a csendőrt.
– Valamikor estefelé. Miért?
Sofiához fordultam.
– Ha rövid a kérdésed, akkor keress fel, amikor visszaértünk.

Reméltem, hogy a pap nem veszi zokon, hogy míg a vele való beszélgetést elhalasztottam, a lánynak mégis beadtam a derekam. Demesh atya valóban rosszallóan nézett, ám nem rám, hanem Sofiára. Úgy látszik, neheztelt, amiért az ilyen rámenős, és kiütötte őt a nyeregből.

A lány arca felragyogott.
– Nagyon köszönöm! Akkor este! – Azzal elsietett.

Mi sem maradtunk már sokáig a templom előtt, hosszú út várt még ránk aznap.

***

Mikor már visszafelé sétáltunk az őrshöz, faggatni kezdtem Petrukot.
– Ki volt az a két férfi a pap mellett?
– Grigor Horovim, a helyi földesúr és a legidősebb fia, Dmitri – mondta rosszkedvűen.
– És ők rossz emberek? – puhatolóztam, látva az ellenérzését.
– Ellenkezőleg, Horovim úr tisztességesebb, mint a legtöbb földesúr. Nem ez a bajom, hanem hogy áthívtad Sofiát – bökte ki.
– Sajnálom – szabadkoztam –, tudom, hogy az nem az én házam, hogy csak így önkényesen vendégeket hívjak, de...
– Nem ez a gond. Sofiánál nincs olyan, hogy rövid kérdés – sóhajtott. – Félek,hogy késő estig a nyakunkon ül, és teljesen ki fog meríteni téged.
– Bizony, jól mondja – szólalt meg Levan is. – Az a lány olyan, mint egy bogáncs. Vagy inkább, mint egy pióca. Szerintem Nora is csak azért volt vele nagy barátságban, mert Sofia annyira ráakaszkodott.

– Én meg szoktam húzni a határaimat – jelentettem ki. – Ha soknak érzem, majd elküldöm. Egyébként is, hátha ez a lány tud valami hasznosat mondani, ami nyom lehet.
– Kötve hiszem. Mi már kifaggattuk őt.
– Akkor a pappal se kéne beszélnem? – kérdeztem.

Petruk eltöprengett, mielőtt válaszolt.
– Lehet róla szó. De csak ha valaki elkísér, például anyám. Ne maradj kettesben senkivel. Meg az sem jó, ha az utcán egyedül lófrálsz.
– Maga mindenkivel ilyen bizalmatlan? – vontam fel a szemöldököm.
– Majdnem mindenkivel – helyesbített.
– Nehéz lehet így élni – csóváltam meg a fejem.
Petruk vonásai megkeményedtek.
– Talán. De legalább élek – jelentette ki nyomatékkal. – A jóhiszeműség felér egy öngyilkossággal. Valószínűleg ezek a lányok is... – Nem fejezte be, rosszkedvűen hallgatott el.

Nem kezdtem el vitatkozni vele, megértettem, hogy a tapasztalatai és a munkája miatt ez a szemlélet alakult ki benne. Én mindenesetre nem bírtam volna azzal a tudattal létezni, hogy egyfolytában mindenkire gyanakodjak, mindenkiről rosszat feltételezzek. Ha ilyennek látnám a világot, inkább felkötném magam, mert minden ébren töltött perc szenvedéssel töltene el.
Egyébként is, az én tapasztalataim mást mutattak – én bele tudtam lesni a holt lelkek legmélyébe, és láttam, hogy nagy részük nem romlott, aljas. Bár nagyanyám többször mondta már, hogy szerinte engem elsősorban azok az emberek keresnek fel, akik szerették a halottjaikat, és azok is őket, így nem csoda, hogy főleg ezt látom. Ám engem ez nem csüggeszt. Talán arányaiban több a rossz ember, mintamennyit én látok, de az nem másítja meg a tényt, hogy attól még bőven akad jótétlélek a földön.
Azt kívántam, bár Petruk is láthatná, amit én. Akkor talán jobban hinne az emberekben.

Az őrsön már felnyergelve álltak a lovak, két közlegény vezette elő őket az istállóból. Petruk fellódult a nyeregbe, majd nyújtotta nekem a kezét. Bizalmatlanul méregettem őt meg a lovat. Még sosem ültem hátason, és tartottam tőle, hogy leesek.
– Én inkább gyalog megyek – mondtam.
Petruk bosszúsan felhorkantott.
– Úgy másnap reggelre sem lennénk itthon! Ne kéresd magad!

Levan is odalépett, hogy lovagiasan bakot tartson nekem. Nem akartam a terhükre lenni, ezért erőt vettem magamon, és nem húzódoztam tovább.
Petruk olyan gyorsasággal rántott fel maga mellé, hogy ha nem tart erősen, ugyanazzal a lendülettel átesek a ló másik oldalára. Egy apró kiáltás szakadt ki belőlem, mire ő kurtán felnevetett.
– Nocsak, ilyen ijedős lennél? Bezzeg a halottaktól, gyilkosoktól nem félsz,egy lótól mégis?

Ha nem rajtam mulatott volna, örülök, hogy végre kicsit jobb kedvűnek látom, ám így felbosszantott. Mégsem tudtam pofon vágni, mert félő volt, hogy lezuhanok.
– Velem ellentétben maga bezzeg semmitől sem retten – mondtam gúnyosan. – Még attól sem fél, hogy megmarkoljon egy olyan kezet, amely állandóan csontokat fogdos.

Ám szúrós szavaim nem találtak célba, erre is csak megvonta a vállát.
– Aki emiatt fél tőled, az ostoba bolond. Egyedül az lenne ijesztő, ha az élők érintéséből is tudnál olvasni. De nem tudsz, ugye? – vonta fel a szemöldökét.
– Miért, van valami titkolni valója? – vágtam vissza, mire elfelhősödött a tekintete.
– Mindenkinek van – mondta kurtán.

Erre már inkább nem feleltem. Próbáltam nem arra figyelni, hogy a mellkasa a hátamnak nyomódott. Sosem voltam olyan, aki másokhoz dörgölőzik. Legszívesebben elhúzódtam volna a csendőrtől, de lóháton ezt sem tudtam megtenni.
Inkább igyekeztem az előttem álló órákra gondolni. Ezt megkönnyítette, hogy Petruk is ezzel kapcsolatban kezdett magyarázni.

– Most elmegyünk a két másik faluba, ahol további gyilkosságok történtek. Először Doronavba, majd onnan Barevdába, végül haza, bejárva egy kört.

***

Doronav is nagyobb falu volt az otthonomnál, de kisebb, mint Klavatna. Ám miután ezt megállapítottam, többet nem volt kedvem vizsgálódni. Magamban már eldöntöttem, hogy amint elvégzem a feladatomat, végleg hazamegyek, így nem érdekelt, mi újat mutathat a szélesebb világ.

A két csendőr egy rövid időre lecövekelt velem a főtéren, a kocsmával átellenben, és figyeltük, ahogy a falu népe sétálgatott a kellemes őszi időben.
Én az emberek arcát is csupán szórakozottan szemlélem. Egyre kevésbé bíztam Petruk tervében, hogy ez majd jobban segít felismerni a gyilkost a látomásomban. Igaza volt a nagynénjének: ennyi arcot képtelen voltam megjegyezni, egyhamar összefolytak előttem, mintha csak folyóban sodródó falevelek lennének.
Ha én nem is jegyeztem meg őket, ők valószínűleg engem annál jobban. Sokan megnéztek maguknak; tekintetükben vegyesen tükröződött kíváncsiság és félelem.
Hogy tőlem tartottak-e jobban, vagy a csendőröktől, nem tudtam megállapítani.

Amikor három komótosan sétálgató öreg anyóka észrevett minket, korukat meghazudtoló fürgeséggel siettek hozzánk.
Az idő szinte teljesen egyformára gyúrta őket – ugyanolyan sűrű ráncok hálózták be beesett arcukat, átszabva egykori vonásaikat, és egyforma, fekete szoknyát és kendőt hordtak, amitől nagyra nőtt hollóknak tűntek. Csak az ingük színe tért el, de azok is mind a szürke különböző árnyalatában játszottak.

– Még mindig csak keresgél, őrmester úr? – szólította meg Petrukot az egyik anyóka. – Már megmondtam, hogy a gyilkos nem lehet más, mint az a kocsmatöltelék Pavel! Az egy igazi bajkeverő, még a szeme sem áll jól!
Mielőtt szóhoz jutottunk volna, a második öregasszony vitatkozni kezdett vele.
– Még hogy Pavel? Aztán azt mivel magyarázza, hogy egyik megölt lyányt sem húzták karóba? Talán Pavel már nem mai csirke, de vén kecske is megnyalja a sót!

Ám az első asszonyt ez nem hozta zavarba, magabiztosan felelt.
– Neki már nem működik jól a szerszáma.
– És ezt maga honnan tudja, tán kipróbálta? – kotyogott közbe a harmadik öregasszony. – Egyébként meg nem férfi a gyilkos, hanem asszony! Mégpedig a szomszéd Agata, ő állandóan szemmel veri a teheneimet, hogy alig adnak tejet!Múltkor még a kisunokámat is megátkozta, azóta egyfolytában hasfájós! Boldogtalan egy némber az, nem akar jót senkinek!

– Ennyire alapozva még nem tartóztathatok le senkit – mondta Petruk türelmetlenül.
– Mert az mennyivel jobb, ha ez az idegen lyány megálmodja? – bökött rám a bütykös kezével az egyik öregasszony. – Ha már jövendölés, mondok én is valamit: a borász Ivan lehet a gyilkos, mert múltkor öt varnyú is rászállt a háza tetejére, oszt' ott károgtak álló nap. Mindenki tudja, hogy azok a halál madarai, meg épp öten voltak, mint azok a szerencsétlen lyányok.

Nehezemre esett visszafojtani a nevetést, ahogy ennek a három vén „varnyúnak" a károgását hallgattam. Láttam, hogy mellettem Levannak is felfelé görbült a szája széle.
Viszont Petruk nem találta a helyzetet mókásnak.
– Hagyják abba az efféle okoskodást – nézett rájuk szigorúan –, különben azt fogom hinni, azért fecsegnek ennyit, mert maguk közül valaki a gyilkos, és elakarják terelni a figyelmemet.

Amikor az öregasszonyok ijedten eliszkoltak, megengedtem magamnak egy apró kacajt.
– Furfangos volt, hogy így rájuk ijesztett – dicsértem Petrukot.
– Komolyan gondoltam, amit nekik mondtam – felelte rezzenéstelen arccal.

Annyira elképedtem, hogy elszállt a nevethetnékem. Azt hittem, a vénasszonyok fecsegése majd őt is kicsit jobb kedvre deríti, ám most is csak a bizalmatlanság és keserűség sütött belőle, még jobban, mint eddig.
– Magának aztán tényleg semmi humorérzéke – szaladt ki a számon.
Rosszallóan vonta össze a szemöldökét.
– Most komoly dologról van szó, hogy is tudnék nevetni? De nem idegen tőlem a szórakozás.
– Igen, amikor másokon nevet – szúrtam oda megbántottan. – Például amikor féltem a lótól.

Meglepődve nézett rám.
– Nem rajtad nevettem.
– Hát mégis kin? Tán a lovon? – vágtam a fejéhez, mire elhallgatott, és a gondolataiba merült.
– Igazad van – szólalt meg egy idő után. – Tényleg kinevettelek, és nem volt szép tőlem. Bocsánatot kérek.
– Legalább abban jó, hogy elismerje, ha hibázott – morogtam a fogaim között.
– Sajnos van, amikor túl későn – sóhajtott.