Rám virradt a szüreti bál napja.
Még előző este eldöntöttem, hogy aznap elmegyek a reggeli misére. Vasárnap volt, de nem zavart, hogy sokan lesznek. Most már, hogy tudtam, kitől kell tartanom, könnyebben elkerülhetem a veszélyt.
Gloria megörült, amikor közöltem, hogy csatlakozni szeretnék hozzá. Ilka is velünk tartott.
Lehet, csak én láttam bele többet a viselkedésükbe, de most már mintha nem csak az eddigi hála és kedvesség sütött volna a viselkedésükből, hanem annál több. Úgy karoltak belém, mintha régóta nagy barátnők lennénk, vagy akár egyenesen rokonok.
Mindez csak tovább táplálta bennem az ábrándos reményt, hogy talán hamarosan valóban egy család lehetünk. Viaskodtam önmagammal, hogy ne éljem bele magam még jobban, de nehéz volt megállni, hiszen annyi minden abba az irányba lökött.
Örültem, amikor felharsant az orgona, mert a mise legalább némileg elterelte a figyelmemet.
Ahogy Borkim észrevett a padok között, zaklatott kifejezés ült ki az arcára.
Igazság szerint én is nyugtalanná váltam, mert olyan felemásan váltunk el legutóbb. Nem gondoltam rá rossz szívvel, de az tény, hogy csalódtam benne. Félig őt hibáztattam, félig az előítéletes világ szabályait.
Mikor mise után láttam, hogy felém tart, idegesen szorult össze a gyomrom. Ugyanakkor örültem is, hogy talán némileg rendezettebb körülmények között zárhatjuk le a rövid ismeretségünket.
– Kérdezhetek valamit négyszemközt? – szólított meg.
Bocsánatkérőn néztem Gloriára és Ilkára, akik megértően intettek.
– Megvárunk – szóltak utánam.
Borkim ismét a kis irodába vezetett. Láttam rajta, hogy ő is szorong, tett-vett az asztalán, pedig már eddig is teljesen rend volt rajta. Majd kézbe vett egy levélnehezéket, és azzal babrált.
Nekem sem akaródzott elkezdeni, főleg mivel nem tudtam, pontosan mit akar mondani.
Végül csak rászánta magát, és megtörte a csöndet.
– Csalódást okoztam neked, igaz? Ezért kerülsz azóta? Vagy netán... az őrmester beszélt ellenem?
– Petruk nem mondott semmi rosszat – ellenkeztem. – Sőt, ő jó véleménnyel van rólad.
– De te már nem? – kérdezte szomorúan.
– Még mindig kedves ismerősként gondolok rád – mondtam, mire némileg megenyhültek a vonásai. – Viszont úgy már nincs kedvem hosszan beszélgetni, ha tudom, hogy a jövőben ezt nem folytathatjuk.
– Hát ezt sajnálom – ingatta a fejét. – Annak mindenesetre örülök, ha továbbra is jó szívvel vagy irántam.
Elhallgatott, de nem mozdult. Összefonta az ujjait, és a lábával dobolt a padlón. Éreztem, hogy még mondani akar valamit.
– Igaz, hogy van valami közted és az őrmester között? – bökte ki végül.
Meglepődtem, hogy érdekli ilyesmi pletyka. Nem feleltem egyből, azon vacilláltam, hogy mennyit mondjak el neki az igazságból.
– Ezek szerint az is előfordulhat, hogy itt maradsz Klavatnában? – faggatott tovább.
Most már értettem, miért foglalkoztatta ez a kérdés. Lehet, hogy mégis merne velem szóba állni, ha itt élnék, házas asszonyként, úgy talán nem vethetnének ránk követ. Azt el tudtam képzelni.
Azonban nem akartam hazudni neki, hamis reményeket ébreszteni benne. Elvégre még én sem tudtam biztosra semmit.
– Ez csupán szóbeszéd – feleltem végül.
– Akkor az is csak pletyka, hogy elmész vele a bálba?
– Nem, az a része igaz – biccentettem, és azon tépelődtem, hogy ezt miként magyarázzam el neki. – De az csak álca, hogy szórakozunk. Igazából nyomozni akarunk ott.
– Ó, értem – derült fel. – Le akartok csapni Nora támadójára, ugye? Megfigyelitek, hogy ki erőszakoskodik?
– Azt is – bólogattam –, ám remélhetőleg a gyilkost is elkaphatjuk. Nem kizárt, hogy megpróbál ártani nekem, ahogy Mirna is. Ki akarjuk csalogatni a rejtekéből.
Borkim a szemöldökét ráncolta.
– Ez... eléggé veszélyes.
– Tudom jól. De nincs más választásunk – tártam szét a kezem. – Csak tetten érve kaphatják el a csendőrök.
– Ezt értem – hümmögött a pap. – Viszont mi van, ha ő nem lesz ott?
– Biztosan ott lesz – szaladt ki a számon.
Borkim megütközve bámult rám.
– Honnan tudod?
Szidtam magam, amiért felelőtlenül fecsegtem. Azonban már nem szívhattam vissza. És talán nem lesz belőle gond, az atya nagyon is titoktartó. Akkor már mindegy, ennél többet is elmondhatok neki.
– Onnan tudom, hogy ő maga mondta – mosolyodtam el mindentudóan.
Borkimnak leesett az álla.
– Ezek szerint... újra hallod a csontokat?
– Igen – bólintottam jelentőségteljesen. – Láttam Nora emlékeit.
A pap szomorúan elmosolyodott.
– Akkor nagyon vigyázz magadra.
Úgy nézett rám, mint aki búcsúzik.
– Még ne temessen – ellenkeztem. – A csendőrök szemmel tartanak engem a bálon. Ha minden jól megy, hamarosan lezárhatjuk ezt az ügyet.
– Remélem, jó vége lesz – felelte az atya, még mindig gyászos hangon.
Csodálkoztam rajta, nem tudtam, hogy ennyire borúlátó. Nem akartam már sokáig maradni, nehogy rám ragassza a rosszkedvét.
Kimentettem magam, és kifelé indultam.
– Érezd magad jól a bálon – szólt utánam kifelé menet. – És ha másnap van egy kis időd, szeretném, ha még egyszer benéznél hozzám.
– Hogyne, nincs akadálya – bólintottam.
Én is el akartam még rendesen búcsúzni Borkimtól, ennyi jár neki. Ha Levant sikerül ma elkapni, és Petruk nem azzal marasztal, amire vágyom, akkor valóban ezek itt az utolsó napjaim.
***
Ahogy teltek az órák, úgy lettem egyre idegesebb.
Petruk felől nem jött azóta hír, ami egyszerre lehetett jó és rossz jel is. Daria nyugtatott, hogy biztos nem történt semmi, csak sok a munkája, de majd érkezik, amikorra ígérte.
Addig is készülődni kezdtem, ahogy a családból többen is. Nem csak Gloria tervezett még menni, hanem Petruk két bátyja is, a feleségeikkel együtt. Csupán az idős szülők, Ilka és a két cseléd őrizték a házat, meg vigyáztak az unokákra.
Alaposan megmosdottam. Ha már mások szép ruháját készültem felvenni, nem akartam piszkosan magamra ölteni.
Daria segített felvenni a sok alsószoknyát, majd ígéretéhez híven megcsinálta a hajam, belefonva a bársonypántlikát is.
Mikor már teljes díszben álltam, Daria a tükör elé vezetett.
– Nagyon jól áll neked – jegyezte meg büszkén, mintha csak a saját gyermekét dicsérné.
Alig ismertem magamra. Hiába, van abban igazság, hogy a ruha teszi az embert. Gazdag kisasszonynak néztem ki. Sápadt arcom mintha nem a gyengeség jele lett volna, hanem a kényelmes, úri életé. Fekete hajam puhán, szorosan simult a fejemre, keretet adva a tisztára suvickolt arcomnak.
A kabát szabása kihangsúlyozta a derekamat, a szoknya pedig szélesen terült szét, és minden mozdulatomra megrezzent, mint egy virágkehely.
– Kár, hogy nincs kifúrva a füled – hümmögött Daria. – Adtam volna neked fülönfüggőket is.
– Nem szükséges. Folyton attól félnék, hogy elveszítem – tettem hozzá, nehogy hálátlannak hangozzak.
Aztán amíg egy pillanatra nem figyeltek, a kabátom alá rejtettem az én jó öreg késemet a bőrtokjában.
Már majdnem mindenki készen volt. A férfiak is jólfésülten, megborotválva mosolyogtak, tréfálkoztak. Tiszta, fekete nadrágot és vakító fehér inget öltöttek, arra pedig hímzett ködmönt. Bár ennek nem volt vastag az anyaga, hallottam, hogy azt tervezik, még ezt is levetik, ha már kimelegedtek a tánctól és az italtól.
A nők izgatottan nevetgéltek, toporogtak, indulásra készen, a gyerekeik pedig olyan lelkesen sivalkodva vették körül őket, mintha ők is velük mehetnének.
Már én is tűkön ültem, és minden pillanatban kifelé füleltem, hogy hallom-e csizmák koppanását.
Végül megnyikordult a bejárati ajtó.
– Hát itt vagy, fiam? – kiáltott fel Daria.
Boldog szédülés vett erőt rajtam. Legszívesebben odarohantam volna, hogy lássam, épségben van-e, de a rokonok elállták az utat, és egyébként sem akartam mások előtt hevesnek mutatkozni.
– Bocsánat, kicsit késtem – hallottam a hangját. Nem tűnt zaklatottnak. Ez engem is megnyugtatott.
Mikor végre elém lépett, meglepett bámult rám, és végigmért.
Mi tagadás, én is megbámultam őt. Most először láttam civil ruhában. Rajta is fekete nadrág volt, mint a többi férfin, de felül nem ködmönt viselt, hanem sötétszürke, zsinóros dolmányt, mintha továbbra is egyenruhában lenne. De nem bántam, mert jól állt neki. Csak a fejfedője volt egyértelműen új, a kakastollas sisak helyett széles karimájú kalapot vett fel, melynek a szalagjába apró bokrétát tűzött.
– Édesanyám adta neked ezt a ruhát, igaz? – mondta köszönés helyett.
Csalódott voltam, hogy csak ennyi megjegyzése van rám. Titkon reménykedtem benne, hogy talán megdicsér. Elvégre még én is egészen szépnek találtam magam.
Most ismét arra gyanakodtam, hogy csak én láttam bele többet a viselkedésébe.
– Ezek Gloria ruhái, nekem nincsenek ilyen szép holmijaim – tártam szét a kezem.
– Ha itt maradsz, még lehetnek – felelte.
Váratlanul ért a válasza. Mi ez, egy újabb sokat sejtető ígéret?
Nagyon reméltem, hogy nem fog hosszan titkolózni, mert nem bírtam már sokáig ezt a bizonytalanságot.
Petrukhoz odalépett az egyik bátyja, Ivan, és barátságosan vállon veregette.
– Ne késlekedjünk többet, majd a bálban lesz időtök beszélgetni.
– Beszélgetni? – nevetett fel a felesége. – Azt itthon is lehet! Na de a tánc!
– Induljunk, nehogy megigyanak előlünk mindent! – szólt közbe vidáman a másik báty, Boris.
– Előkészíttettem a szekeret – mondta az apjuk. – Menjetek, fiatalok, és érezzétek jól magatokat.
Daria még búcsúzóul megszorította a kezemet, és szélesen elmosolyodott, mint aki szerencsét kíván.
Magamban én is szerencsét kívántam magunknak. Belekaroltam Petruk felkínált karjába, és kiléptem az ajtón.
***
A szekéren még nem nagyon tudtunk bizalmasan szót váltani, Petruk rokonai túl közel ültek hozzánk.
Egyébként is nagy forgalom volt az utakon, emberek tömege áradt a bál helyszíne felé, ki a miénkhez hasonló szekéren, ki rozoga kordén, ki pedig gyalogszerrel.
Már útközben emelkedett volt a hangulat, az emberek nótáztak, tréfálkoztak egymással, és mindenki a legjobb ruhájában parádézott.
Fiatal lányok hajoltak össze kuncogva, a legények pedig évődve szólították meg őket.
Hevesen dobogott a szívem – nem csak a rám váró, veszélyes küldetés és Petruk közelsége miatt, hanem engem is elkapott az ünnepi hangulat. Most először vettem részt felnőttként ilyen mulatságon, ráadásul szép ruhában, egy befogadó társaság karéjában ülve.
Mintha új bőrt növesztettem volna, és most ismerkednék vele. Még szokatlan volt, de tetszetős.
Szerettem volna, hogy ez az élmény ne csak egy estére szóljon – de ha mégis csak ennyi lenne a jussom, már attól is boldog voltam, hogy ez végre megtörtént.
Arra lettem figyelmes, hogy Petruk óvatosan megszorítja a könyököm.
– Nem félsz? – súgta oda.
Hálás voltam a figyelméért. Biztatóan mosolyogtam rá.
– Egy kicsit. De ez a vidám forgatag némileg elfeledteti velem, hogy igazából miért is megyek.
– Akkor jó – biccentett.
– Hol volt tegnap? – kérdeztem halkan. – Miért nem jött el este? Csak nem történt valami baj?
– Nem mondanám – rázta a fejét. – Pusztán sok mindent át kellett gondolnom, amihez teljes nyugalomra volt szükségem.
– Ennyiről van szó? Hát pedig jól rám ijesztett – jegyeztem meg kissé megbántottan. – Aggasztott, hogy ott van egy fedél alatt azzal az alakkal... – utaltam Levanra.
– Sajnálom. De nem lett baj, és most már itt vagyok melletted.
Az utolsó mondatot kifejezetten lágyan mondta. Egész hátralevő úton rezegtek bennem a szavai, mint apró, dallamos csengők.
YOU ARE READING
Csontok éneke [Befejezett]
Mystery / ThrillerAnusha Reyova már kiskora óta tudja magáról, hogy képes kiolvasni a halottak emlékeit a legkisebb csontszilánkból is. Amikor pedig a falubeliek is megtudják, egyre több gyászoló keresi fel, hogy az elhunytakról kérdezzen. Egy nap viszont nagyobb fel...