Csontok éneke [Befejezett]

2. fejezet - A halott szemű férfi (1/2)

Nem is tudom, miért lepődtem meg, pedig egyértelmű volt, én eddig mégsem gondoltam bele. Csak akkor döbbentem rá, hogy valóban szükséges vele mennem, amikor az őrmester türelmetlenül magyarázni kezdett: ha sikerülne is meglátnom a gyilkos arcát, nem fogok tudni olyan tökéletes leírást adni róla, hogy más is felismerje. Egyedül az én emlékeimben lesz a kulcs, azt nem tudom másnak átadni. Fejbe kólintott, amikor ezzel szembesültem.

Korábbi elhatározásomat mintha elfújta volna a szél. Azt hittem, készen állok a változásra – de ez így túl sok, túl hirtelen! Azon kívül... nem az én szabályaim szerint történne. Idejön ez az alak, és úgy parancsolgat nekem, mintha az én felettesem lenne! Csak úgy pattanjak fel mögé a lóra, és azonnal hagyjak itt mindent?!

Nem volt szerencsés, hogy mint megtudtam, nem csak nekem makacs a természetem, hanem ennek a férfinak is. Hamar eljutottunk a kiabálásig.
– Hagynád, hogy egy ilyen vérszomjas gyilkos odakint garázdálkodjon büntetlenül?! – vágta a fejemhez.
– Akarok segíteni, de nem így! Ha füttyent egyet, vágjam magam vigyázzba, és ugorjak? Nem vagyok a kutyája, hogy ide-oda rángasson!
– Márpedig, ha nem jössz szép szóval, elintézem, hogy erővel vigyenek! – fenyegetőzött. – De akkor ne számíts olyan kedves fogadtatásra!
– Miért, maga képes lenne bárkivel is kedvesnek lenni? – Mire kimondtam, már éreztem, hogy ezzel kissé túlmentem a határon. A csendőr is úgy kapta el a fejét, mint akit arcul ütöttek, majd elvörösödött.
Azt hittem, ezután még jobban üvöltözni kezd, ám meglepetésemre csak összepréselte a száját, majd döngő léptekkel kimasírozott a házból, és bevágta maga mögött az ajtót.

Nagyanyám idegesen tördelte a kezét, majd tétovázva indult ő is az ajtó felé.
– Elment? – kérdeztem tőle, amikor kilesett.
– Nem. A kertkapunál áll.
– És mit csinál? – hökkentem meg.
– Semmit – vont vállat nagyanyám. – Illetve... mintha magában motyogna.
– Nem tudtam, hogy bolond – dünnyögtem. – De az sok mindent megmagyaráz.
– Szerintem vele kéne menned – fordult hozzám nagyanyám. – Mi van, ha tényleg bevitet erővel, mint egy gonosztevőt?

Csak megvetően szusszantottam, de ő folytatta.

– A csendőrség tudna nekünk ártani. Viszont, ha együttműködsz velük, még jól is alakulhat. Ők megvédhetnének.
– Megvédeni? – néztem rá meglepetten. – Kitől? A fojtogatós gyilkostól?
– A többi embertől – állta a tekintetemet komoran nagyanyám.
– Miért? Hallott valamit? Van, aki ártani akarna nekem? – Baljós érzés költözött belém. – Azt hittem, itt elfogadnak. Bár nem vagyok nagy cimboraságban senkivel, de...
– Elég, ha csak egy valakiben megérik a döntés – csóválta a fejét nagyanyám, majd babonásan kopogott hármat az ajtófélfán. – Főleg, ha a híred még szélesebb körben elterjed. Eddig szerencséd volt, de az idő inkább ellened, mint neked dolgozik. Jobb, ha vannak melletted olyanok, akik vigyázhatnak rád.

Le kellett ülnöm. Sok volt ez egyszerre. Még mindig nem hevertem ki a korábbi látomást, és a kiabálástól is zúgott a fejem.
Lehet, tényleg túl könnyelmű voltam eddig. Azt tudtam ugyan, hogy egyesek furcsán tekintenek rám, de nem néztem ki belőlük tettlegességet. Pedig nagyanyámnak igaza van. Az a félelem, ami eddig távol tartotta őket tőlem, egyszer átbillenhet. És elég, ha csak néhányan összefognak ellenem. Egy szál késsel pedig nem fogom tudni megvédeni magam, ha többen körbevesznek.

Felálltam, hogy a férfi után menjek, de szinte egyből elszédültem, és elhomályosult a látásom. Meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában. Visszaültem, hogy ne essek össze.
Az ajtó megnyikordult.

– Bocsánatot akarok kérni – hallottam a csendőr hangját a közvetlen közelemből. – Túl goromba voltam veled.
Odakaptam a fejem. Elmosódottan láttam a sötétkék egyenruhás, magas alakját. Tollas kalapját a hóna alá szorította. Rövidre nyírt haja neki is ugyanolyan hollófekete volt, mint nekem. Testtartásából, hangszínéből őszinte megbánást olvastam ki.
Megenyhülten mosolyodtam el. Bár én is éppen azon voltam, hogy a bocsánatát kérjem, de nem bántam, hogy megelőzött. A tiltakozás jelentősen csökkent bennem.
– Kössünk békét – feleltem. – Elvégre nem vagyunk mi egymás ellenségei.
– Valóban – mondta szelídebben.

Egy rövid időre mindketten elhallgattunk. A látásom kezdett egyre jobban kitisztulni, még a férfi rövidre nyírt bajuszát is láttam az orra alatt. Majd nagyanyámra terelődött a figyelmem, aki tőlünk nem messze izgatottan figyelte, mi sül ki ebből a beszélgetésből.
Én némán vártam. Nem akartam minden további nélkül én kimondani, hogy mégis vele megyek. Ilyen könnyen nem akartam megadni magam.

És jól tettem, mert végül ő szólalt meg.
– Tisztelettel megkérlek, hogy jöjj velem, és segítsd a munkánkat. Nem lennénk hálátlanok.
Nagyanyámnak felragyogott az arca, és közelebb lépett.
– Mire gondol, őrmester úr?
– Majd a pontos bért még megbeszéljük, de mindenképpen busás jutalomra számíthat az unokája.

Engem ez nem érdekelt, ezért másra tereltem a szót.
– Hol laknék? Csak nem valami kaszárnyában? – Majdnem felnevettem a képtelen gondolatra.
– Természetesen nem. Anyámmal már megbeszéltem, hogy ha valódiak a képességeid, akkor ő szívesen elszállásol. Nem vagyunk dúsgazdagok, de jó sorod lenne.

Nem tudtam elleplezni a meglepettségemet. Hogy a saját anyjánál? Nem valami fogadóban vagy kocsmárosnál?
Sejtés ébredt bennem.

– Maga nem egyszerű csendőr, akit erre a feladatra osztottak be – szaladt ki a számon. – Maga szerette az egyik meggyilkolt lányt.

A férfinak nem kellett válaszolnia. Ahogy összerezzent ezekre a szavakra, abból minden világos volt. Mégis felelt.
– Hát nem csak a csontokból olvasol? Belém mikor néztél?
– Nem kell ehhez semmi boszorkányság – csóváltam meg a fejem, és úgy mértem végig őt, mintha most látnám először.
Most már értettem, miért viselkedett ennyire indulatosan. Az a kevés harag, ami még maradt bennem iránta, most mind elpárolgott. Csak egy kétségbeesett embert láttam magam előtt, akit tragédia ért.

– A húgom volt – mondta fojtott hangon. Most ő rogyott le az egyik székre, és nagyanyám ismét elsietett egy pohár vízért.

***

Mikor az őrmester végre megnyugodott, elismerte, hogy forrófejűség lett volna tőlem elvárnia, hogy azon nyomban pattanjak mellé a lóra. Megbeszéltük, hogy másnapra kerít egy szekeret, úgy visz el – mert szégyen, nem szégyen, de nem tudok lovagolni –, én pedig addig összecsomagolok. Mint megtudtam, a gyilkosságok három egymáshoz közeli faluban történtek, az egyik pedig az ő szülőfaluja volt, Klavatna – tőlünk gyalog kétnapi járásra. De lovasszekérrel egy napon belül ott lehetünk.

Miután magunkra hagyott, nagyanyám késlekedés nélkül nekiállt összekészíteni a holmimat. Közben félhangosan mormogott.
– Vajon az anyjánál kapnál tiszta zsebkendőket? Nem, inkább pakolok azt is, nehogy szégyenszemre azt mondják, hogy még arra sem telik nekünk.
Ráhagytam, csomagoljon, amit akar. Én végigdőltem az ágyon, és lehunytam a szememet. Úgy akartam készülni a másnapra, hogy erőt gyűjtök.

Észre sem vettem, hogy elszenderedtem, csupán egy pillanatnak érződött.
Mikor újra kinyitottam a szemem, már sötét volt. Mégsem akartam visszafeküdni, a gyomrom ugyanis szinte fájt az éhségtől.
A küszöbnél halványan átderengett a konyhából a fény. Nagyanyám még ébren lehet.
Magamra terítettem egy kendőt, és kiléptem a szobából.

A kemence ajtaja nyitva állt, csöndesedve, kis lánggal lobogott benne a tűz. Rőt színbe vonta nagyanyám görnyedt alakját. Mozdulatlanul ült előtte egy széken, és fel se nézett, amikor bementem. Talán elszunnyadt?
Megérintettem a vállát, mire összerezzent.
– Inkább feküdjön le, babushka – mondtam neki halkan. – Nem tesz jót a maga korában, ha ülve alszik.
– Nem aludtam – rázta meg a fejét. – Csak a gondolataimba feledkeztem. Nem hallottam, hogy jössz.

Ezen meglepődtem. Ő sosem volt az a merengő fajta. Azt kívántam magamban, bárcsak az élők fejébe is úgy be tudnék pillantani, ahogy a holtakéba. Akkor talán ők is közelebb állnának hozzám.

Ám ha én nem is tudtam, mire gondol nagyanyám, ő mintha jobban belém látott volna.
– Ennél valamit, igaz? – kérdezte, majd választ sem várva, nyögdécselve feltápászkodott. Zsibbadtan hagytam, hogy készítsen nekem harapnivalót. Hallgattam az otthonos neszezését – kenyeret, sajtot szelt, almát hámozott, teát melegített –, és magam sem tudom, miért, de könnyektől kezdett viszketni a szemem. Lehet, hogy hiányozni fog nekem ez a vén boszorka? És talán... én is neki?
Igaz, hogy eddig még sosem voltam sokáig távol az otthonomtól, legfeljebb a néhány faluval odébb rendezett vásárra mentem el egy-egy napra. De hát nem megyek el örökre! Amint vége ennek a megbízatásnak, jövök vissza.

Ismét mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Aztán ha ott akarnak tartani, fontold meg – mondta csöndesen, miközben átnyújtott egy bögre teát.
– Miért akarnának? – kérdeztem vissza, bár magam is sejtettem a választ.
– Azt hiszed, csak egy gyilkos van? Ha ezt megkeríted, lesz majd sok másik. Két kézzel fognak utánad kapni a csendőrök, hogy segítsd őket a tudományoddal, talán még a fővárosba is felkerülhetsz – mondta ki, amit én is sejteni kezdtem. – És ha így lesz, én azt mondom, ne habozz, fogadd el ezt a munkát. Ki tudja, én meddig élek... Hiába a pénzre már valószínűleg nem lesz gondod, de nyugtalanít a tudat, hogy egyedül maradsz. Ott legalább megvédenének.

Nem feleltem, csak kortyolgattam a forró teát.

– A Jóisten küldte ezt a csendőrt – sóhajtott nagyanyám. – Mióta tudom, mire vagy képes, azóta rettegek, hogy mi lesz veled, nem fog-e bajod esni miatta. Főleg, ha én már nem leszek. De most már megnyugodhatok.

Azt mindig is éreztem, hogy retteg. Ám eddig azt hittem, tőlem fél.
A bögre szinte égette a kezemet, mégis azt éreztem, hogy nem az ital az, ami igazán átmelegít.