Csontok éneke [Befejezett]

12. fejezet - A másik halottlátó (2/2)

Pár órát maradtunk még Ludmilláéknál. Valóban kedves fiatalasszony volt, ahogy Gloria mondta. Mesélt arról, hogy a férjével már gyerekkorukban eldöntötték, hogy ha felnőnek, összeházasodnak, illetve, hogy az anyósával sokkal jobban kijön, mint a saját anyjával, aki viszont az agyára megy, emiatt nem is bánta, hogy elköltözött otthonról.

Időközben felébredtek a kisdedek is. Mit mondjak, bájosabbak voltak, amíg aludtak, mert most vöröslő fejjel, eltorzult arccal bömböltek, szinte belerengett a ház is. Hála az égnek, hamar elhallgattak, amikor az anyjuk ölbe vette őket.
– Ha éhesek, még az utca végén is hallják. De nem baj, a bába szerint a nagy hangjuk annak a jele, hogy felnőttként erősek lesznek – magyarázta, majd szoptatni kezdte őket. – Szerencse, hogy nem hármasikreim lettek, annyi mellem nincsen – nevetett.

Vele nevettem. Rám ragadt a természetes derűje. Majdnem olyan kedélyes volt, mint Gloria, és tetszett, hogy milyen nyíltsággal beszél az életéről. Ezért szívesen ráálltam arra, hogy majd máskor is ellátogassak hozzá.

Míg hazafele sétáltunk Gloriával, elgondolkozva szóltam hozzá.
– Azt hittem, jobban ki fog faggatni a barátnőd. De végül szinte egyáltalán nem kérdezett tőlem.
– Valószínűleg azért, mert én már sok mindent meséltem rólad – vallotta be. – Például a nagymamádról, meg hogy hogyan találtad meg azt a kutyacsontvázat. Sajnálom, ha Ludmilla túl szószátyárnak tűnt.
– Nem így értettem – magyarázkodtam. – Nem untatott egyáltalán, érdekes volt mindaz, amit magáról és a családjáról mesélt – mosolyodtam el. – És nem bántam, hogy kivételesen nem rólam szólt a beszélgetés. Eddig akárki új emberrel találkoztam, mindenki a képességemről faggatott. Jó volt végre másról is beszélni.

Gloria zavarta sütötte le a pillantását.
– Sajnálom.
– Mit? – néztem rá meglepetten.
– Amikor megérkeztél, az én családom is egész este téged ostromolt kérdésekkel. Remélem, megérted, hogy Nora miatt nekünk ez...
– Persze, hogy megértem – siettem megnyugtatni. – És nem azért mondtam, mintha zavarna, hogy kérdezősködnek az emberek. A helyükben szerintem én is ugyanezt tenném. Sőt, hiába én magam látom a holtak emlékeit, ha hasonló embert sodorna utamba az élet, én is kifaggatnám. – És ki is fogom – tettem hozzá magamban, Demesh atyára gondolva.

Gloria csodálkozva nézett rám.
– Ezek szerint még soha nem ismertél más ilyen embert?
Megrántottam a vállam. Nem akartam elárulni a pap titkát.
– Eddig nem.
– Én azt hittem, a felmenőid között legalább egy-két ember akadt még.

Összeráncoltam a homlokom, és a földútra szegeztem a tekintetemet. Azonban nem láttam magam előtt a keréknyomokban meggyűlő pocsolyákat – lelki szemeim a múltat pásztázták.
Talán valóban voltak ilyen elődeim, csak nagyanyám elhallgatta? Eszembe jutott, hogy nem egyszer láttam rajta, mintha mondani akarna nekem valamit, ám aztán visszakozik. Talán erről lehetett szó.
Lelkes kíváncsiság ébredt fel bennem. Eldöntöttem, hogy ha hazamegyek, egyenesen nekiszegezem a kérdést. Bíztam benne, hogy most már nyíltabb lesz velem.
Addig pedig itt lesz az atya, akivel megvitathatom ezt a témát.
Már ha Petruk nem tilt el tőle.

***

Miután hazaértünk, még volt pár órám, mielőtt Petruk beállított volna, így jutott időm gondolkodni.
Most elsősorban nem is azon töprengtem, hogy mit érezhetek iránta. Bár reggel még ez volt a legnagyobb gondom, azóta sok minden történt, ami elvonta róla a figyelmemet, elsősorban a pap titka, és most már teljesen ez töltötte meg a fejemet. Türelmetlenül vártam, hogy másnap újra beszéljek vele négyszemközt.

Mikor Petruk este megjelent, szerencsére nem hozta szóba, hogy reggel a templomban jártam.
Úgy látszott, még nem jutott a fülébe a dolog – én pedig nem voltam olyan bolond, hogy elkotyogjam neki.
Azt viszont már nem titkoltam el, hogy Gloriával meglátogattuk Ludmillát, de emiatt nem lett mérges. Még örült is, hogy ha nőkkel barátkozom, talán meghallok valamit, ami elvezeti Nora támadójához.

Egy darabig hezitáltam, hogy eláruljam-e neki: másnap el fog ide jönni Demesh atya, de végül elvetettem az ötletet. Attól nem tartottam, hogy Petruk feldühödik, ha itt találkozunk, ám valószínűleg jelen akarna lenni. Én viszont akkor nem tudnék a pappal a képességéről beszélgetni, pedig az nagyon furdalta az oldalamat.
Ha Petruk utólag tudja meg, hogy itt járt az atya, legfeljebb hazudhatom neki, hogy a nyomozásról beszélgettünk, úgysem lehet leellenőrizni.

A Petruk iránt feltámadt vonzalmam annyira háttérbe szorult, hogy nem éreztem magam zavarban, amikor ott állt velem szemtől szembe. Újra csak egy csendőrként tekintettem rá, vagy netán közelebbi ismerősként, akinek szívemen viseltem a sorsát. És amikor ismét szóba hozta a szüreti mulatságot, lelki szemeim előtt nem jelentek meg lányos ábrándok.
Örömmel nyugtáztam, hogy ezek szerint ki is gyógyultam ebből a fellángolásból. Valóban csak átmeneti elgyöngülésről lehetett szó.

Ezen az éjszakán végre nyugodtabb volt az álmom, csupán az tartott egy darabig ébren, amíg átgondoltam, miket akarok majd kérdezni az atyától.

***

Másnap tűkön ülve vártam a kora délutánt. Ebédkor alig volt étvágyam, olyannyira görcsbe rándult a gyomrom – viszont ezúttal nem szorongás kínzott, hanem lelkes várakozás töltött el.

Amikor Demesh atya megérkezett, az ő arcára is kiült az izgalom. A család már tudta, hogy jönni fog, Daria szívélyesen kínálgatni kezdte, de a pap csak némi teát fogadott el.
– Nemrég ebédeltem, köszönöm – hárított.
Kíváncsi voltam, vajon neki is annyira elszorult-e a gyomra, mint nekem. De ennél fontosabb kérdéseim voltak.
Nehezemre esett kivárni, amíg Daria lelkiismeretes háziasszonyként kiszolgál minket, majd magunkra hagy.

Ahogy becsukódott az ajtó, a pap jelentőségteljesen rám nézett. Mégsem kezdett beszélni, és még én sem. Nem nyúltunk a bögréinkhez, kezünk nyugodtan hevert az ölünkben, és mozdulatlanul hallgattuk az óra ketyegését a sublóton.
Azonban ez a csönd nem volt kínos, inkább valamiféle ünnepélyes készülődésnek érződött. Mindketten régóta vártuk, hogy beszélhessünk egy sorstársunkkal. Most, hogy itt voltunk, vétek lett volna kapkodva viselkedni. Úgy sejtettem, ő is ugyanígy érez, és ez a tudat csak még jobban felderített.

Kezembe vettem a bögrét, és végre belekortyoltam. Jólesően áradt szét bennem a meleg. Behunytam a szemem. Hallottam, hogy a férfi is beleiszik az övébe.
Nagyot sóhajtott, ahogy lenyelte az első kortyot, majd halkan megszólalt.
– Sokan pletykálták már nekem, hogy te mikor és hogyan ébredtél rá a képességedre. De lehet, az lenne az igazi, ha a te szádból hallanám. Hátha a többiek hiányosan adták elő.

Egyetértőn bólintottam, Valóban jobban örültem, ha ezt én magam mondhatom el.
Lassan, a szavakat keresgélve kezdtem bele a történetembe. Minél jobban belemélyedtem, annál jobban elrévedtem a feltörő emlékektől. Azon kaptam magam, hogy már nem kizárólag a csontokról mesélek, hanem a nagyanyámról, arról, hogy hogyan távolodtak el tőlem a pajtásaim, hogyan nem találtam a hangot a többi lánnyal, hogyan keresett fel egy idő után egyre több gyászoló és milyen megbízásokkal láttak el.
Még azt is, hogy a zalonici pap mennyire nem segített, amikor kérdezősködni kezdtem.

Végig értőn, figyelmesen bólogatott, néha röviden közbekérdezett vagy megjegyzéseket tett.
– Igen, úgy látszik, nagymamád valóban csak érted aggódott, még ha félreérthető is volt a viselkedése – szúrta közbe egyetértőn. – Tényleg kár, hogy csak nemrég derült ki, de jobb később, mint soha.
Máskor meg: – Sajnálom, hogy a ti papotok ennyire nem tudta kezelni a helyzetet. Bár annyira nem hibáztatom, mert ezek nehéz kérdések, de neked biztosan kellemetlen élmény volt. Annak viszont örülök, hogy ez nem fordított el végleg Istentől.

Hálával töltött el az érdeklődése, és oldottnak éreztem magamat a jelenlétében. Most először történt, hogy valaki előtt ennyire kitárulkoztam. Szokatlan, de kellemes érzés volt, felüdített.

– Ha hazamegyek, mindent máshogy csinálok majd – mondtam buzgón. – Nemcsak nagyanyámmal leszek közvetlenebb, de szerintem másokkal is.
– Például hogy?
– Megpróbálom felvenni a kapcsolatot a régi barátaimmal, vagy igyekszek újakat szerezni. Eddig azt hittem, nem igénylem, de mióta itt vagyok, rájöttem, hogy félreismertem önmagamat is.

– Hogyne, az embernek szüksége van a társas kapcsolatokra – biccentett. – De fiatal vagy még, előtted az élet, és az sem csoda, hogy még keresed a helyed.
– Úgy beszél, mintha nagyapám korabeli lenne – nevettem fel –, pedig nem idős maga sem. Hány éves pontosan?
– Huszonhét. Miért, és te?
– Tizennyolc.
Meglepettnek látszott.
– Azt hittem, legfeljebb tizenhat.
– Tudom, mindenki fiatalabbnak néz – tártam szét a kezem. – De első éveimben annyit éheztem, hogy nem fejlődtem rendesen.

Azt már nem akartam neki mondani, hogy ő sem néz ki huszonhétnek. Simára borotvált, hosszúkás arcán nem láttam nyomát borostának. Rövidre nyírt, vékony szálú barna haja ápoltan simult a fejére. Nem úgy volt kölyökképű, mint Levan, de az ő vonásaiban is volt még némi kamaszság, tekintetében pedig élénk fény csillogott. Magas, csontos alakján lebernyegként lógott a papi ruha. Talán nem lett volna ilyen vékony, ha a földeken kéne dolgoznia, de lehet, nem bírta volna azt a munkát. Így talán még szerencséje is, hogy papnak állt.

Amikor a gyerekkori éhezést emlegettem, az atya szemébe szomorúság költözött.
– Nehéz életed lehetett – mondta. – De hála Isten kegyelmének, most már nem kell nélkülöznötök.
– Ez igaz. Viszont néha elgondolkoztam, hogy nemcsak ezért adhatta nekem ezt a képességet.
– Hanem szerinted miért?
– Azt nem tudom. Maga szerint? – Kíváncsian vártam a választ. Viszont csalódnom kellett.
– Én sem tudom biztosra – csóválta a fejét. – De egyébként nem is hiszem, hogy csak egy dologra lenne jó. És talán embere válogatja. Viszont abban biztos vagyok, hogy segíteni akart vele – nézett rám jelentőségteljesen.
– Mert magának miben segített? – kérdeztem kíváncsian.

Nem válaszolt egyből. Nagyon sóhajtott, majd elmerengőn a távolba révedt.