Csontok éneke [Befejezett]

19. fejezet - Molylepke a gyertyaláng körül (1/2)

Petruk halkan morgolódott.
– Egy porcikám sem kívánja, hogy szóba álljak vele, de muszáj lesz – szűrte a fogai között.
– Mi a pontos terv? – súgtam vissza.
– Odamegyünk hozzá, és köszönünk, hogy lássa, itt vagy. Aztán a közelében maradunk, szóba elegyedve másokkal is. Majd nem sokkal később el kéne válnunk egymástól egy időre, hogy legyen alkalma rajtad ütni.
– Akkor... ezek szerint hamarosan itt az idő – jegyeztem meg szorongón. Hiába nemrég még el tudtam feledkezni erről, és önfeledten mulattam, most, hogy közeledett az a perc, fejbe kólintott a helyzet komolysága. Verejték ütközött ki rajtam, még a tenyerem is izzadni kezdett. Idegesen beletöröltem a szoknyámba.

Petruk tovább magyarázott.
– Jó hangosan szólj majd oda nekem, hogy pár percre el kell menned. Vonulj félre, távol a fáklyák fényétől, mintha a szükségedet akarnád végezni. Én majd úgy teszek, mintha lefoglalna a másokkal való csevegés, de a fél szemem Levanon lesz, és amint megindul utánad, én is követem őt. És nem csak én – nézett lopva az egyik irányba.

Követtem a tekintetét, és láttam, hogy két erősítésként küldött csendőr tőlünk nem messze pogácsát falatozik. És valószínűleg az a kettő is itt van a közelben, akik Levan megfigyelésével voltak megbízva. Ez némileg megnyugtatott. Ám egy zavaró kérdés még felmerült bennem.

– De ha a sötétben leszek, hogyan fognak tudni rajtunk ütni?
– Viszünk magunkkal viharlámpást, és pokróccal lefogjuk a fényét, amíg oda nem érünk.

Még így is látszódhatott rajtam az idegesség, mert Petruk megszorította a kezemet.
– Amint támad, mi is lecsapunk, ne aggódj. És még az sem biztos, hogy kap az alkalmon, talán ekkora tömegben nem meri megtenni.

Nem tudtam, minek örülnék jobban: ha Levan nem támad rám, vagy ha igen, és legalább túlleszek rajta.
Ám akárhogy is éreztem, ez úgysem az én döntésemen múlott.

– Hát itt vagy? – lépett oda a társához Petruk. A hangja nem csengett kedélyesen, ám nem gondoltam, hogy Levan gyanút fogna emiatt. Ő is tudta, hogy haragszik rá az őrmester, az lett volna a feltűnő, ha hirtelen nyájaskodni kezd.

Levan meglepetten nézett ránk, ibolyakék szemei elkerekedtek. Szőke bajszán vörösen csillogott a kolbász zsírja. Ruhaujjába törölte, és bárgyún elvigyorodott.
– Hát tényleg elhívtad Anushát – állapította meg.
– Jól szórakozik? – kérdeztem.
– Jól – bólintott. – Idén is remek az étel, és sokan eljöttek.
– Igen, nagy a tömeg – hagyta rá Petruk. – Több környező faluból is itt vannak.
– Ezek a zenészek viszont kevésbé jók, mint a tavalyiak.
– Hát igen, de ők nem értek rá. Állítólag máshol több pénzt ígértek nekik.

Reméltem, hogy nem sokáig folytatjuk még ezt az értelmetlen, üres csevejt, mert mindig is fárasztott az efféle közhelyes beszéd.
Megkönnyebbülésemre Petruk máris búcsúzott.
– Hát akkor érezd jól magad.

Ám nem mentünk messzire. Petruk a sokaságot fürkészte, hogy kit szólíthatna meg, aminek ürügyén itt megállhatnánk.
Szerencsénkre éppen Gloria jött arra egy számomra ismeretlen lánnyal. A bátyja lecsapott rájuk.
– Gloria! Zora! Merre jártatok eddig? És Natasha hová tűnt?
Sejtettem, hogy nem különösebben érdekli őt ez a lány, csak mondani akart valamit.
– Hirtelen rosszul lett – válaszolt sajnálkozva a húga.
– Akkor leült valahová pihenni?
– Nem, azt mondta, hazamegy – közölte Gloria.
– Ez különös – ráncolta a homlokát Petruk –, azt hinném, ha igazán rosszul van, nem lenne ereje megtenni azt az utat.
– Mi sem értjük – tárták szét a kezüket a lányok.

Bűntudatosan hallgattam, mit beszélnek. Lelkifurdalásom volt, mert én magam győzködtem Natashát, hogy semmi sincs köztünk, és jöjjön el a bálba segítőnek. Ostobaság volt tőlem, hogy hamis reményeket keltettem benne. De akkor még én magam sem tudtam, milyen mélyek az érzelmeim – és azt sem, hogy talán viszonzásra is találtak.

Lopva Levanra pillantottam, aki tőlünk nem messze állt. Merőn engem bámult. Arca úgy mozgott a rágástól, akár egy hörcsögé, a homlokát pedig erősen ráncolta, mintha gondolkodna valamin.

Petrukék már a zenekarról fecsegtek, Gloria barátnője tudott az egyik zenészről valami pletykát. Lefogadtam, hogy Petrukot egyáltalán nem érdekli, de egészen jól eljátszotta a figyelmes hallgatóságot.
Még vártam egy rövid ideig, amíg Levan megeszi a kolbászt, majd jó hangosan odaszóltam a beszélgetőknek.
– Pár percre el kell mennem. Van egy kis dolgom...
A többiek értően bólogattak, majd újra egymás felé fordultak.

Szívdobogva vágtam át a tömegen, túl a sátrakon, a füves tér széle felé tartva. Nem mertem hátranézni, de reméltem, hogy Levan követ. Szándékosan lassan kerülgettem az embereket, hogy ha a nyomomban van, ne veszítsen szem elől.

Kívül kerültem a fáklyák és lámpások fényén. Itt már alig lézengett valaki, csupán néhány magányra vágyó párocska ült felfordított ládákon, földre terített kendőkön, és bizalmasan összehajolva sutyorogtak.
A letaposott, rövid füvet derékig érő gaz váltotta fel, ami a sötétbe veszett.
Vettem egy nagy levegőt, mint aki mély vízbe készül ugrani, és belegázoltam a növényzetbe.

Úgy tíz lépés után megálltam fülelni. A lélegzetemet is visszafojtottam. A rám boruló sötétség mintha a hangokat is elnyelte volna. Csak tompa, távoli zajok hallatszottak, a tánczene dallamfoszlányai, messzi nevetések, kurjantások.
Végtelenül egyedül éreztem magam. Akármennyire is biztatott Petruk, hogy szemmel tartanak majd, e pillanatban nehéz volt elhinnem. Megtapogattam a késemet a kabát alatt. Szerencsére a helyén volt.

Hirtelen zizegésre figyeltem fel – az elszáradt gazban valaki más is mozgott.
Gombócot éreztem a torkomban. Győzködtem magam, hogy lehet, csak valamelyik párocska keres itt búvóhelyet, vagy valaki tényleg a szükségét végzi.
Ám egyre közelebbről hallottam a neszezést. A sötétbe meresztettem a szemem, és mintha egy imbolygó alakot láttam volna, de nem tudtam kivenni a részleteit.
Megdermedtem, mint zsákmányállat, ha ragadozót észlel. Belém mart a kétség. Vajon a csendőrök tényleg tudtak minket követni? Nem vesztettek el a tömegben?

A következő pillanatban egy kéz tapadt a számra, míg egy másik marok a nyakamra kulcsolódott. A körmei fájóan nyomódtak a bőrömbe.
Hirtelen kiélesedtek az érzékeim, és küzdeni kezdtem. Hang nem jött ki a torkomon, csupán elfojtott nyögésekre futotta, a kezemmel viszont a támadómat csépeltem. Azonban mintha meg sem érezte volna, nem gyengült a szorítása.
Nem akartam egyből bevetni a késemet, mert ha kiveri a kezemből, nincs más fegyverem. Abban bíztam, hogy hamar jön a felmentősereg. De fogyott a levegőm, így ellenállnom is nehezebb volt.

Talán csak pár pillanat telhetett el, amikor hirtelen két lámpás éles fénye gyúlt fel.
– Megállni! Add meg magad! – harsant fel egy kiáltás.
A támadóm megtorpant, lazult a szorítása.
A sötéthez szokott szememet bántotta a fény, vaksin hunyorogtam. Amikor kezdtem újra látni, nem ért meglepetés – Levan állt előttem. Ő éppen nem rám nézett, hanem a lámpák irányába bámult döbbenten.
Akármennyire is erre számítottam, most mégis megrázott. Nehéz volt elhinni róla, hogy ilyen szörnyű énje szunnyad benne elrejtve.

– Vége a játéknak, Levan! – kiáltották a társai. – Engedd el a lányt!

A férfi kerekded arcát eltorzította a kétségbeesés. Egy töredék másodpercig tétovázott, aztán magához rántott, és karjával átfogta a nyakam. A hátam a mellkasának nyomódott.
– Ne gyertek közelebb! – ordított vissza. – Vagy fejbelövöm!

Jeges rémület szorította össze a szívem.
Talán csak blöfföl, győzködtem magam, nincs nála a fegyvere. Ám egy pillanattal később egy pisztolycső szorult a halántékomhoz.

– Vissza, fiúk! – hallottam a csendőrök ideges hangját.

A félelemtől elhomályosult a látásom, csak elmosódó foltokat érzékeltem. Képtelen voltam kivenni, hogy a gazban téblábló férfiak közül melyik lehet Petruk. Elkeserített, hogy így lát, ilyen tehetetlenül. És hogy ő is tehetetlen.

– Ne csinálj őrültséget, Levan! – mondta valaki. – Ezt már elbuktad. Add meg magad!
– Így is, úgy is akasztófa vár rám, akár megkegyelmezek ennek a lánynak, akár nem! – üvöltött vissza Levan. – Akkor meg már mindegy! – Hangja különösen elvékonyodott, mintha a sírás határán állt volna.
– Mit akarsz hát?
– Hagyjatok futni!

A csendőrök nem feleltek. Úgy sejtettem, tanácskoznak.
Ahogy húzódott a tárgyalás, és egyelőre nem esett bennem kár, kezdtem némileg visszanyerni a lélekjelenlétemet. Már tisztábban ki tudtam venni a többiek körvonalát. De ami ennél is fontosabb volt, hogy összeszedtem a bátorságomat. Amíg Levan a csendőrökre figyelt, én lassan a kabátom alá nyúltam.
Előtte már sokszor elpróbáltam, hogyan tudom minél fürgébben előhúzni a késemet. Bár a kezem remegett, sikerült kitapogatnom a markolatát, és egy ujjal kioldottam a pántot, ami a tokba zárta.

Vettem egy nagy levegőt, és behunytam a szemem. Nem tudtam, mit hoz a következő perc. Talán a támadómban marad annyi éberség, hogy ne engedjen el, vagy meghúzza a ravaszt. De ha nem teszek semmit, még annyi esélyem sem lesz a túlélésre.

Minden végtelenül gyorsan történt, mindössze pár pillanat alatt. Egy mozdulattal előrántottam a kést, és beledöftem Levan combjába. Ő felüvöltött, és azzal a kezével, amivel eddig engem tartott, a sebhez kapott. Én elvetődtem a derékig érő gazban, és annak a takarásában a többi csendőr felé kezdtem kúszni.
Pisztolylövések dördültek – nem tudtam eldönteni, hogy kitől származnak: vajon Levan céloz rám? Vagy a többiek rá? Ám nem értem rá ezen töprengeni. Abban a pillanatban nem gondoltam semmi másra, csak a menekülésre.
A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha ki akarna szakadni. Zsongott a fejem, szédültem. A tagjaimban eddig sosem tapasztalt erő áradt szét. Csak gépiesen másztam a fűben.

Nem tűnt fel egyből, hogy milyen csönd lett, mert a fülem még mindig csengett a lövésektől és a rémülettől.
A porban hasaltam, görcsösen lapulva, akár egy riadt nyúl, és próbáltam felfogni, mi történik körülöttem, ám nem sok sikerrel.
Valaki lehajolt hozzám, és felsegített. Nem Petruk volt, hanem az egyik ismeretlen csendőr.
Karon fogva odavezetett egy lefordított ládához, és leültetett rá.
Reszketve húztam magamon összébb a kabátomat. Szólni akartam, de helyette heves köhögés tört ki belőlem. Mikor végre újra kaptam levegőt, megszólítottam ezt a férfit.

– Mi... mi történt? – nyögtem kiszáradt torokkal
– Megszökött az a gazember – tárta szét a kezét.
– Megsebesült valaki? – kérdeztem meg félve.
– Egy társunkat eltalálta, de szerencsére nem komoly, csak a lábán – mutatott a földön kuporgó csendőrre, aki fájdalmasan szorította a zsebkendőjét a sebére.
Megkönnyebbültem, hogy nem Petrukot érte a golyó.
– De mi is eltaláltuk – jelentette ki büszkén az előbbi csendőr. – Meg te is sérülést okoztál neki – tette hozzá elismerően. – Így nem jut messzire.

Sehol sem láttam Petrukot. Ezek szerint ő még a sűrűben hajkurássza Levant. Elszorult a torkom. Rettegtem, nehogy súlyos sebet kapjon. Nem tudtam, vajon maradt-e még Levan tárában töltény.
Zaklatottan fúrtam a tekintetemet a sötétbe, de nem tudtam semmit kivenni, még a lámpások fénye sem derengett.

– Hol van Petruk? – kérdeztem meg végül.
– Pár társunkkal visszament a tömegbe, hogy kerítsen egy felcsert, illetve értesíti az embereket a veszélyről. Ki tudja, Levan nem támad-e még valakire. Addig is rám bízta a sebesültet... meg téged.
– Akkor nem vették üldözőbe?
– Nincs értelme. A lámpással könnyű célpontokká tennénk magunkat, ránk lőhet, míg őt elrejti a sötét. Majd nappal folytatjuk a hajtóvadászatot.

Remegve futott bennem végig a megkönnyebbülés. Petruk sértetlen, Levan pedig lebukott, hamarosan elkapják. Megoldódott az ügy.
Sóhajtva ereszkedtem vissza a ládára, és kimerülten temettem a tenyerembe az arcomat.