Csontok éneke [Befejezett]

26. fejezet - Titkok és válaszok (2/2)

Az alatt az egy hét alatt, amíg ott maradtunk, sok szomszéd hívott át magához. Régi ismerősök élesztették fel a barátságot, és új barátságok is szövődtek. Mintha felnőttként ismét megnyíltak volna előttem kapuk. Vagy inkább én nyitottam ki a lelkem kapuját.
Szívesen tettünk eleget minden invitálásnak. Zalonic most lett igazán az otthonom, még több ember révén kötődtem oda, mint előtte. Annak pedig különösen örültem, hogy Petrukkal is milyen kedvesen bántak. Ezzel mintha megkettőzve hullott volna rám az elfogadás fénye.

– Aztán néha látogass még el hozzánk – kötötték a lelkemre.
– Mindenképpen – ígértem.
Magamban már korábban eldöntöttem, hogy még az esküvőnk előtt is többször ide utazom, hogy nagyanyámra ránézzek. Ki tudja, meddig lesz még köztünk.

Fáradtan, de boldogan zötyögtünk hazafelé a szekéren. Most is sok holmit pakoltunk fel, csak ezek nagyanyám és a szomszédok ajándékai voltak. Néhányukat meghívtuk az esküvőre, de sokan olyanok is akartak adni valamit, akik nem jönnek majd.

– Jól érezted magad? – kérdeztem Petrukot. – Remélem, nem volt terhedre ez a rengeteg vendégeskedés.
– Dehogy, nagyon kedvesek voltak. Én inkább érted aggódtam.
– Miért? Én örültem a társaságnak.
– Féltem, hogy nem fogják-e felemlegetni a gyilkosságokat.
– Ó, értelek. Az valóban kellemetlen lett volna. De szerencsére senki nem hozott fel kellemetlen témákat.

Petruk nem felelt, de láttam rajta, hogy nagyon kikívánkozik belőle valami.
– Mi nyomja a lelked? – kérdeztem rá.
– Ami azt illeti... Eddig nem akartalak terhelni, de szeretném, ha egy kicsit beszélhetnénk a nyomozásról.
Elkomorodtam, de nem ébredt fel bennem tiltakozás.
– Ha neked fontos, én hallgatlak.
Petruk nagy levegőt vett.
– Pár dolog még mindig nem tisztázódott, és azt érzem, csak akkor tudom magamban lezárni ezt az ügyet, ha mindenre választ kapok.

Értettem, mire gondol. Azóta sem néztem meg Nora csontját, így továbbra sem tudtuk, ki a gyerek apja, és Levan miért ölte meg őt.
– Rendben – bólintottam. – Ha hazaértünk, sort kerítek rá.
Hálásan tekintett rám, és megszorította a kezem.

***

Mégis, miután hazaértünk, néhány napra ez elfelejtődött. Klavatnában közrefogott Petruk családja, mindenről be kellett számolnunk, ami Zalonicban történt.
Nagyon örültek, hogy nagyanyám hajlandó eljönni az esküvőre. Az ajándékokat is tüzetesen megnézték, mindennek kerestek helyet.

Majd Petrukot félrevonta az apja, és hosszasan értekeztek arról, hogy hol lehetne az új otthonunk. Számba vettek eladó házakat, de azt is, hogy újat építsünk. Inkább az utóbbi megoldás felé hajlottak.
Engem pedig a nők vettek közre, és az esküvő részleteit vitatták meg velem.
A végére szinte már zúgott a fejem, ugyanakkor lelkes öröm járt át. Most, hogy már nem csak kettesben terveztünk, hanem a környezetünk is be lett vonva, egyre valóságosabbnak éreztem ezt a tündérmesét.

Csak három nappal később hozakodott elő Petruk a kérésével.
Kihúzta a zsebéből azt a szütyőt, amit már jól ismertem.
– Hogy érzed? Készen állsz most rá? – kérdezte bizonytalanul.

Nem sok kedvet éreztem magamban mindehhez, de ez az este nem volt rosszabb alkalom, mint bármelyik másik. Én is le akartam zárni magamban mindent – nem csak a gyilkossági ügyet, hanem a csontok olvasását is.
Nem voltam benne biztos, hogy örökre felhagyok ezzel, de abban igen, hogy többé nem szeretném ezzel keresni a betevőt. Legfeljebb nagy ritkán, szívességből fogom újra megtenni.

Mielőtt Nora csontdarabkáját a kezembe fogtam, gyorsítva leperegtek előttem a hónapok, amit a nyomozással töltöttem. Mikor felidéződött bennem Levan és Borkim arca, idegesen szorult össze a gyomrom.
Lám, mindkettőjük mennyire megtévesztett mindenkit! Sokszor nehéz megítélni, mi rejlik a másik lelkében.
Hát mutasd magad, mondtam Norának, mi rejlik a te lelkedben.

Ezúttal nem fájt. Csupán csöndesen duruzsolt valami dallam a háttérben. Úgy éreztem, mintha Nora búcsúzna. Én is búcsúztam a múlt árnyaitól.
Valamiért sokkal könnyebben tudtam most vándorolni az emlékek között, mintha kézen fogva vezettek volna. Hamar a húsvéti mulatságon találtam magam, ahhoz hasonló sátrak között állva, amilyeneket a szüreti bálkor is felhúztak. A vidám forgatag csak elmosódottan úszott el mellettem. Egy valaki képét láttam tisztán. Ez az arc kezdetben nyájas volt és hízelgő, ám hamarosan eltorzult.
Natasha jól mondta: Dmitri volt az, aki Norára támadt.
Nem akartam sokáig időzni ennél a képnél. Elsősorban nem is azért, mert megviselt – az jobban visszatartott, hogy nem szerettem volna részletesen kilesni a gyalázatot, ami megesett vele.

Gondolatban előre szaladtam, nyár közepére, amikor tájt Levan végzett a lánnyal.
Találtam egy emléket, ahogy ők ketten ráérősen andalogtak a határ szélén az alkony leple alatt.
Úgy éreztem, Norának sem volt közömbös Levan, és ez meglepett. Petruk azt mondta, a húga más férjet szemelt ki. Vagy az is lehet, hogy mivel a bátyja nem segített neki becserkészni a szerelmét, ezért helyette az érte rajongó Levanban látta a megoldást? Erre nem felelt a csont.
De egy biztos: nem is hazudott. Ott voltam a fejében, az ő érzései akárha az enyémek lettek volna, annyira eggyé váltam vele. És Nora akkor nyitottan viszonyult a fiatal csendőrhöz.

Hirtelen átszíneződött minden, amikor Levan közeledni próbált a lányhoz. Az illetlen érintésektől eltemetett emlékek szabadultak ki, elborítva Nora elméjét. Már nem is Levant látta maga előtt, hanem Dmitrit. Mindkét férfi középmagas volt és szőke, bajszos.
Nem hallottam a hangokat, csak az indulatot éreztem, ahogy Nora rátámadt Levanra, és többször is megütötte. A férfi először csupán védekezett, de a végén ő is visszaütött. Elszorult a szívem, ahogy egyre jobban elfajult a harc köztük.
Az ezutáni kép már ismerős volt – nem először láttam, hogyan torzul el a férfi arca, miközben az ujjai Nora nyakára kulcsolódnak.

Szomorúan engedtem el a csontot, és egy darabig csöndesen bámultam a kötényem mintáit.
Petruk ott ült mellettem, de nem faggatott, türelmesen várt.
Mikor végre elbeszéltem neki a látomásokat, gondosan megválogatva a szavaimat, ő is hozzám hasonlóan gyászos némaságba burkolózott.

Végül én törtem meg a hallgatást.
– Nem bántad meg, hogy megtudtad?
– Nem – rázta a fejét. – Bár nem lett tőle sokkal jobb a kedvem. Mégis talán jobb így.
– Mit fogsz kezdeni Dmitrivel? – kérdeztem félve.
– Semmit – vonta meg a vállát lemondóan. – Nincs ellene bizonyíték, és én már amúgy sem vagyok csendőr. Na meg... Jelenleg a többség nem hiszi el, hogy megtörtént Norával ez a gyalázat. De ha ellátnám Dmitri baját, azzal alapot adnék a pletykáknak. Nem akarom újra kiszabadítani a szellemet a palackból. Egyedül annyit teszek, hogy sosem engedlek ennek a disznónak a közelébe.

Halványan elmosolyodtam, és megsimítottam a kezét. Örültem, hogy nem akar a vesztébe rohanni, és összeverni a földesúr fiát.

– Valahogy úgy érzem, mintha Nora most el tudott volna búcsúzni – tereltem másra a témát.
– Igen – felelte halkan Petruk. – Én is érzek ilyesmit.
Sóhajtva felállt, és visszatette a húga csontját a szütyőbe.
– Azt hiszem, most már megszabadulok ezektől a földi maradványoktól. – Tétován pillantott rám. – Veled mi a helyzet?
Kérdőn néztem rá. Nem értettem, mire gondol.
– Te akarsz válaszokat kapni? – tette hozzá. – Borkim kihúzott fogából.

Határozottan megráztam a fejemet.
– Nem nézem meg. Tüntesd el.
– Biztos vagy benne?
– Arra jutottam, hogy így is sokkal többet tudtam meg róla, mint amit akartam. Vannak emberek, akiktől a legjobb, ha teljesen elhatárolódunk.

Petruk elégedetten bólintott.
– Akkor most már elárulom, hogy én rég kidobtam azt a förtelmet.
Elkerekedett a szemem.
– Mit csináltál? Azt mondtad, rám bízod a döntést!
– De aztán meggondoltam magam. Ha tudni akarod, féltékeny lettem – bökte ki Petruk. Bűntudat ült ki az arcára, ugyanakkor kihívóan fonta karba a kezét.
– De hát nekem ő nem jelentett semmit! – képedtem el.
– Nem csak emiatt lehet féltékenynek lenni – vitatkozott. – Nem akartam, hogy az életed része legyen az a patkány, akármilyen formában. És nem tartottam jó ötletnek, hogy újra felkavarjon téged az emléke.

Elszállt a mérgem. Hiába, jól érezte. Borkim valóban az életem része maradt addig, amíg mindent el nem mondtam róla Petruknak.
Megcsóváltam a fejem, és elmosolyodtam.

– Igazad van. És jól tetted.
Petruknak is megenyhültek a vonásai.
– Örülök, hogy nem haragszol.
Hozzá léptem, és átkaroltam a nyakát.
– Nem vethetek rád követ, én is ugyanígy jártam el, amikor nem árultam el neked, hogy Natasha szerint Dmitri támadta meg a húgodat. Csak téged akartalak védeni.

– Igen, emlékszem. Hát most én is pont így éreztem: téged akartalak védeni – bólintott. – Talán nem volt jogom hozzá, hogy eldöntsem helyetted, de nem vagyok tökéletes, remélem, nem baj.
– Nekem tökéletes vagy tökéletlenül is – nevettem rá.
– Különös bókjaid vannak – mosolyodott el Petruk. – Most megsértődhetnék, de nem teszem. Bár... azt hiszem, inkább mégis megsértődöm, mert akkor legalább kiengesztelhetsz – nevetett fel, és játékosan megcsípte az arcomat.
Én is felkacagtam.

Felemelő érzés volt látni, hogy Petruk mennyire megtelt élettel az utóbbi időben. Szinte rá sem lehetett ismerni. Bár én a szívem mélyén régóta sejtettem, hogy ilyen lesz, ha egyszer végre elvonul a lelkét megülő köd.

És nem csak ő nyílt ki, hanem a világ is körülöttem.
Most már nem a holtak világa vett engem körbe, hanem az élőké. És én is része voltam.