Csontok éneke [Befejezett]

8. fejezet - Egy lépést előre, egy lépést hátra (2/2)

Fejbe kólintva elemeztem, amit hallottam. Sajnos nagyon is logikus volt minden, amit mondott.
– Szóval... a gyilkos köröz körülöttem, mint molylepke a gyertyaláng körül? – foglaltam össze. – És akkor maga a légycsapó?

Nem számítottam rá, hogy felnevet, nem tréfának szántam. Viszont amikor hallottam a nevetését, jó érzés töltött el, hogy még a komor hangulat ellenére is sikerült derűs pillanatot szereznem neki.

– Mondhatjuk úgy is – mosolyodott el. – Azonban ő nem egy molylepke, hanem inkább egy rusnya bőregér.
Én is elmosolyodtam.
– Viszont az nem a fényre megy, hanem a rovarokra. És egy légycsapó is édeskevés ellene.
– De a kard és a pisztoly már annál hatásosabb – nyúlt Petruk a fegyvereihez magabiztosan.

Valamennyivel bizakodóbb lett a hangulat. A sok izgalom után üdítően hatott ez, szomjasan itta a lelkem. Félszeg mosollyal tártam szét a kezem.
– Hát... legalább addig is hasznos lehetek, amíg túl kimerült vagyok a csontok olvasásához.
Petruk vonásai ellágyultak.
– Ne ostorozd magad, amiért lebetegedtél. Az pedig valóban öröm az ürömben, hogy így is folytatódhat a nyomozás. Ráadásul az ilyen módon szerzett bizonyítékot valószínűleg még a kapitány is jobban el fogja fogadni.

Igazat kellett adnom Petruknak, ahogy abban is, hogy amint jobban leszek, fontos, hogy minél többet kimozduljak – akármennyire is húzódoztam ellene. A tettest csak úgy tudjuk elkapni, ha lehetőséget adunk neki arra, hogy a közelembe férkőzhessen.
Persze ez ijesztő gondolat volt, mintha a tűzzel játszanék. De most már nem fordulhattam vissza. Valószínűleg a gyilkos sem hagyna futni engem, akkor viszont már jobban járok, ha a csendőrök mellett maradok.

Ám nem csupán ez a veszély nyugtalanított, egyéb dolgok is zavartak.
– Attól tartok, ha Sofia meglát majd az utcán, ismét megkörnyékez az ostoba kérésével! – bosszankodtam.
– Nocsak, mert mit akart? – húzta fel Petruk a szemöldökét.

Ezúttal nem dilemmáztam, hogy eláruljam-e. Annyira ellenérzést keltett bennem az a lány, hogy már nem igyekeztem megőrizni a titkát. Röviden beszámoltam a szerelmi problémáiról, és hogy miként tervezte leitatni a három udvarlóját, majd pedig tőlem azt várta, hogy a szájukba nyúljak.

Azt hittem, Petruk ezúttal is nevetni fog, azonban elkomorodott. Ismét olyan felhős volt a tekintete, mint legtöbbször. Szorongva vizsgáltam az arcát.
– Valami rosszat mondtam?
– Nem, nem erről van szó.
– Hát miről?

Láttam, hogy tétovázik, elárulja-e. De végül bólintott.
– Csak megint Nora jutott eszembe.
– Hogyhogy? – csodálkoztam. Nem értettem, hogy jön ez Sofiához.

Petruk nehézkesen, lassan beszélt, mint aki szavanként öklendez ki magából valami rágós, fullasztó falatot.
– Említettem, hogy a húgom tőlem kért segítséget, amikor... amikor elmondta a titkát.
– Igen, erre emlékszem.
– Nos hát... Az lett volna a „megoldása", hogy gyorsan férjhez megy ahhoz, akit már kiszemelt magának. Csak az volt a bökkenő, hogy az a legény nem érdeklődött iránta. Ezért engem kért meg, hogy itassam le.

Döbbenten néztem rá.
– És mit ért volna el ezzel? Hogy talán részegen mégis megkéri?
– Tervei szerint úgy intézte volna, hogy rajtakapják őket kettesben, félreérthetetlen helyzetben. Amíg persze a férfi ájultan hevert volna – mondta kelletlenül.
– És akkor az illem úgy kívánta volna, hogy elvegye, igaz? – értettem meg.

Úgy látszik, Sofia és Nora tényleg nagy barátnők lehettek, ha ennyire egy rugóra járt az agyuk. Bár azt sajnálatosnak tartottam, hogy Sofia láthatóan rossz hatással volt a fiatalabb lányra. Most már el tudtam képzelni, Petruk miért veszett össze gyakran a húgával.

– De én megtagadtam a kérését – legyintett az őrmester rosszkedvűen.
– Megértem – mondtam nyomatékkal. – Én sem fogok segíteni Sofiának. Nem érzem helyesnek, még akkor sem, ha ezek a férfiak állítólag udvarolnak neki.

– Nora helyzete más. Ő valóban bajban volt – ingatta a fejét Petruk.
– De gondolom, nem azt vágta a húga fejéhez, hogy úgy kell neki, menjen a pokolba! – tártam szét a kezem.
– Azt valóban nem. Nem akartam cserbenhagyni. Csak nem akartam ebben segédkezni.
– Na látja! Lefogadom, hogy ha lett volna idő rendesen megbeszélni, akkor előállt volna más megoldással.
– Minden bizonnyal – hümmögött. – De már késő bánat – temette a tenyerébe az arcát.
– Most viszont nem! – mondtam gyorsan, mielőtt ismét belesüllyedt volna a búskomorságba. – Ezúttal idejében megakadályozta a bajt.
– Igazad van – nézett fel, és megenyhültek a vonásai.
– Ahogy Mirnára lecsapott, az bámulatos volt! – lelkendeztem.

Örömmel láttam, hogy halványan elmosolyodik.
– Igen, azt hiszem, kicsit ezzel is közelebb kerültünk a rejtély megoldásához – biccentett, majd szedelőzködni kezdett. – Megyek is vissza az őrsre, hogy megkezdjem a kivallatását. Csak először veled akartam beszélni.
– Ne aggódjon, én megleszek. Amíg nem egy egész fegyveres csapattal támadnak rám, addig szerintem biztonságban vagyok itt.
– Én is úgy gondolom, hogy a családom meg tud védeni – felelte. Megnyugtatott, hogy még ez a bizalmatlan ember is így vélekedik. Akkor nagy baj nem lehet.

Ám a következő pillanatban ijedten rezzentem össze. Odakintről éktelen kiabálás, lábdobogás hallatszott be, és egyre jobban közeledett.
Csak nem a falra festettem az ördögöt, és most valóban egy fegyveres csapat támad?! Le kellett volna kopognom, ahogy nagyanyám teszi...
Önkéntelenül nyakig húztam a paplant, mintha az megállíthatná a golyókat vagy a pengéket.

Petruk a pisztolytáskához nyúlt, és idegesen fülelt.
Amikor valaki nagy robajjal berontott, ő előhúzta a fegyverét, és rászegezte.

Azonban nem haramia tört be hozzánk, csupán az egyik csendőr, akit látásból már ismertem.
A férfi megkapaszkodott az ajtófélfában, és kifulladva lihegett.
– Mirna... Levan... az őrsön... az istálló...

Petruk leengedte a pisztolyt, és türelmetlenül ráförmedt.
– Beszéljen érthetőbben, Harstov, mi az ördög történt?!

A beosztottja nagyot nyelt, majd újra nekiveselkedett.
– Mirna... Mirna megszökött! Leütötte Levant, és... Mi Svetlannal az istállóban voltunk, csak most vettük észre...

Petruk egy pillanatig kővé meredten bámult rá, majd mint akit darázs csípett meg, megugrott, és kiviharzott az ajtón.

Olyan gyorsan történt mindez, hogy fel sem tudtam fogni. Akkor is csak meredtem a tárva-nyitva hagyott ajtóra, amikor a két csendőr már árkon-bokron túl járt.
A konyhából behallatszott, ahogy Petruk anyja, nagynénje és húga hüledezve tárgyalják a történteket, találgatva, hogy vajon Mirna valóban csak a mérgezésben volt-e bűnös, vagy ő fojtotta-e meg a lányokat is.

Nem tudtam többé figyelni a beszélgetésükre. Mintha egy ködön keresztül érzékeltem volna a külvilágot. Egyre hangosabbá váltak a saját gondolataim.
Tehetetlen keserűség járt át, amiért újra kicsúszott a kezünkből minden. Legfőképpen a testemre voltam dühös, amiért annyira erőtlen, hogy csak rövid ideig bírok olvasni az áldozatok csontjából. Ki tudja, mikor csap le újra a gyilkos? Nem bírnám elviselni, hogy bárki az én gyengeségem miatt haljon meg!
Szinte önkívületben kotortam elő a párnám alól a kis szütyőt, amiben az áldozatok csontszilánkjait tartottam. Kioldottam a száját, és a markomba szórtam őket. Egyszerre mind a hármat.

Mintha megállt volna az idő. Vártam, mikor robban be a tudatomba az elviselhetetlen lárma, mikor rándulnak görcsbe az izmaim. Ám helyette csak fehérséget láttam, és valami tompán morajlott, mintha víz alól hallanék hangokat.

Amikor kisgyerek voltam, mesélték, hogy a szomszéd Milosnak kaszálás közben megcsúszott a keze, és úgy beleszaladt a lábába a penge, hogy majdnem lemetszette az egészet. Akik látták, rémülten kiáltottak fel, azonban Milos néma maradt. Szinte csodálkozva meredt a lábszárába állt kaszára, mint aki el sem hiszi. Csak végtelenül hosszúnak tűnő pillanatok után tört ki belőle egy állati üvöltés.

Most már értettem, min ment keresztül Milos.
Nem tudom, én felüvöltöttem-e, amikor a három halott emlékei egyszerre kezdtek záporozni az elmémbe. Férfiak, nők, gyermekek arcai peregtek előttem szélsebesen. Nevetés, kiáltás, sírás folyt össze egy leírhatatlan hangzavarrá.
Mintha egy hajtásra akartam volna meginni egy vödör vizet – pattanásig feszített. Azt hittem, a szemeim kiugranak a helyükről, és kiszakad a dobhártyám. Reszkettem, és öklendezni akartam, de elszorult a torkom.

Szerencsére néhány pillanat múlva jótékony sötétség borult a szememre.