Csontok éneke [Befejezett]

Epilógus

Sosem szerettem vasalni. A vasaló nehéz és forró, a gőze még az arcomat is égeti, azon kívül az ügyetlen kezem alatt a vászon is folyton meggyűrődik. Akkor már mosogatni is jobban szeretek – bár azért sem rajongok kifejezetten.
Viszont muszáj volt kimosnom és kivasalnom ezeket az ágyneműket, mert Petruknak egy gyerekkori barátja érkezett hamarosan látogatóba a feleségével együtt, és a mosónő nem ért rá. Nem fektethettem őket koszos ágyba.

– Köszönöm, hogy segítesz – fordultam Gloriához, aki mellettem lóbálta a súlyos vasalót, hogy felizzon benne a parázs.
– Ugyan, nem tesz semmit – mosolygott rám. – Mindig szívesen jövök hozzátok.
– Még így is, hogy befogtalak munkára? – nevettem fel kétkedőn. – Micsoda háziasszony vagyok...
– Miért? Beszélgetni aközben is tudunk – bökött oldalba kedvesen. – Hogy van a kis Magda? Hány foga jött már ki?
– Még csak négy – sóhajtottam. – Sokat sír miatta, és mindenkit felkölt vele. De épp azelőtt, hogy jöttél, sikerült elaludnia. Remélem, tud pihenni eleget. Addig mi is haladhatunk.
– Plamen és Milos hol vannak?
– A szobájukban játszanak. Nem szeretem, ha a vasaló közelébe jönnek, ezért kértem őket, hogy maradjanak ott.

Hirtelen csörömpölésre és kiáltásra rezzentem össze. A zaj a mi hálószobánkból jött. Aztán éktelen gyereksírás hangzott fel.
Dühösen tettem félre a vasalót, és az ajtóhoz rohantam.
– Mi az ördögöt műveltek itt? – dugtam be a fejem. – Felébresztettétek Magdát! És mit törtetek össze?

A két fiam megszeppenten állt az ágy mellett, és hol a földön heverő agyagpipa cserepeire bámultak, hol rám.
– Milos volt – mutatott a nagyobbik fiú az öccsére.
Gloria közben beóvakodott mögöttem, és ölbe vette a bömbölő Magdát, hogy megpróbálja csitítani.

– Meg a kutya füle! – dohogtam az elsőszülöttemnek. – Ne akard bemesélni, hogy Milos eléri azt polcot!
– De tényleg ő volt! – kötötte az ebet a karóhoz Plamen. – Felmászott az ágyra is, és...
– Milos még onnan sem érné el! – Lehajoltam hozzá, és az orrához nyomtam az ujjam.
– Puha az orrod, vagyis hazudsz – jelentettem ki. – Valld be, hogy te törted össze apád pipáját!

Plamen elkerekedett szemekkel bámult rám.
– Ezek szerint igaz, hogy édesanyám olvas az emberek gondolataiban?
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy elképedjek.
– Ezt mégis ki mondta neked?
– Senki – fordult el Plamen zavartan.
– Most még rosszabbul hazudsz, mint az előbb – sóhajtottam. Megfogtam a vállát, és szelídebben kérleltem. – Ne haragudj, hogy az előbb kiabáltam veled. De szeretném tudni, ki állított ilyet.

Plamen annyira halkan motyogott, hogy elsőre nem értettem.
– Ki? – ráncoltam a homlokom.
– Ilka néne – mondta hangosabban.

Elfojtottam magamban egy káromkodást, és Gloriára néztem. A karjában ringatta Magdát – aki mostanra megnyugodott –, és az ő arcáról is leolvastam a bosszúságot.
Haragudtam Ilkára, már sokadjára nem tudta tartani a száját. Pedig még hat éve, Plamen születésekor megegyeztünk a családdal, hogy a gyerekeknek senki nem mesél erről. Persze azt nem tudjuk elkerülni, ha idegentől hallják, de Ilka jól tudhatta, hogy erről ne fecsegjen.
Beszélnem kell majd Petrukkal. Ám egyelőre Plament kell még jobban kifaggatnom.

– Értem – bólintottam, és igyekeztem uralkodni a hangomon. – És miket mondott még a nénéd?
– Hogy édesapám egykor csendőr volt, édesanya pedig gondolatot olvasott és a szellemekkel beszélt. És maguk ketten együtt nyomoztak, hogy elkapják a gonosztevőket. – Most végre rám mert nézni. A tekintetéből csodálatot olvastam ki. – Igaz ez?

Milos is közelebb húzódott. Kerek arcán láttam, hogy ő is kíváncsi.
Kétségek közt viaskodtam. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy a gyerekeimből nem viszolygást vált ki a titkom – ugyanakkor mi már ezt alaposan végiggondoltuk Petrukkal, és mindig arra jutottunk, hogy jobb, ha nem terheljük őket a múlt árnyaival.

Megráztam a fejem.
– Ilka mindig csuda meséket tudott kiötleni. Bár nem minden hazugság, apátok valóban csendőr volt egykor. – Úgy éreztem, ezt a részletet elárulhatom.
– És miért hagyta abba? – kérdezte csalódottan Plamen.
– Igen, miért nem segít többé gaztevőket elfogni? – faggatott Milos.
Megsimogattam a fejüket.
– Ezt majd kérdezzétek meg tőle, ha hazajön.

***

Petruk aznap elég későn ért haza, a nap jócskán lement már.
– Valami baj történt? – nyitottam neki ajtót nyugtalanul.
– Hát, akadt némi gondunk – lépett be fáradtan. – Úgy kétharmadát csináltuk meg a mai adag vetésnek, amikor Szellő lesántult. Ivan bátyámtól kellett kölcsönkérnem egy másik lovat, hogy be tudjuk fejezni, de ezzel alaposan megcsúsztunk.
– Te jó ég, és a mi lovunkkal mi lesz? – ijedtem meg.
– Ivan szerint csak megrándult a lába, és némi pihentetés után majd rendbejön. De azért holnap megnézetem majd valakivel, aki jobban ért hozzá.

Levette a kalapját, kabátját, majd benyitott a gyerekszobába.
– Na, mi újság, rosszcsontok? Remélem, boldogítottátok anyátokat, amíg nem voltam itt – nevetett rájuk.
Azok ketten viháncolva rohantak ki hozzá. Milos szokás szerint a nyakába kéredzkedett. Lassan túl nagy lesz ehhez, de Petruk azért felnyalábolta. Plamen már túl idősnek érezhette magát ilyesmihez, de ő is lelkesen kapaszkodott az apja kezébe.
– Megmutatom, milyen erődöt építettem ma gallyakból!
– Vannak benne katonák is? – kérdezte Petruk. – Anélkül nem ér semmit az erőd.
– Hogyne! Egész seregem van babszemekből. A barna babok az enyéim, a fehérek meg az ellenség.
– Helyes. Megmutatom, hogyan készíthetsz katapultot. Az ágyúgolyó pedig lehet makkokból.

Már a nyelvem hegyén volt, hogy eláruljam Petruknak, mi történt délután, de nem volt szívem egyből elrontani a kedvét. Sőt, igazság szerint a saját kedvemet sem. Mindig megmelegedett a szívem, ha elnéztem, ahogy játszanak.

Nyöszörgő sírdogálást hallottam a bölcső felől. Ölbe vettem Magdát, és megvizsgáltam. Nem tűnt éhesnek, inkább megint a foga kínozta. Adtam neki egy darab répát, attól mindig megnyugodott kicsit, ha azt rágcsálhatta az ínyével.

Miután a fiúk megbeszélték, hogyan kell legyőzni az ellenséges babsereget, enni hívtam őket.
– Ti megvártatok a vacsorával? – csodálkozott Petruk. – Nem kellett volna. Biztosan nagyon megéheztetek.
– De jobban esik nekünk az étel, ha te is itt vagy – jegyeztem meg. – A fiúk sem voltak éhesek, lefoglalta őket a babok háborúja. Én meg amúgy is nyugtalan voltam, amíg nem jöttél, szerintem nem is tudtam volna legyűrni semmit.
– Ó, te – mosolyodott el Petruk, és megsimította a derekam, amikor elmentem mellette a tányérokkal.

Úgy látszott, a fiúk szándékosan kerülik a kényes témát, mert a vacsora alatt nem hozták szóba. Talán abban bíztak, hogy falazok nekik, és nem buktatom le őket. Én viszont nem akartam teljesen elfelejteni, ami történt – nem is elsősorban a pipa miatt. Az fontosabb volt, hogy ne maradjanak kibeszéletlen kérdések.

Megvártam a vacsora végét, amikor teli hassal mindenki jobb kedélyű lett, csak akkor kezdtem bele.
– Kedvesem, a fiúk mondani szeretnének valamit – néztem a gyerekekre jelentőségteljesen.
Érthettek a célzásból, mert egyből lehervadt a mosolyuk, és bűntudatosan lehajtották a fejüket.
Petruk is nyugtalan lett.
– Mi történt, amíg nem voltam itt? – ráncolta a homlokát.
– Sajnálom, édesapa – mondta halkan Plamen. – Eltörtem a kedvenc pipáját.

Petruk méregette őt egy darabig, mielőtt megszólalt.
– Megvágtad magad a cserepekkel?
– Nem.
– Akkor nem történt nagy baj – fonta karba a kezét Petruk, és megenyhültek a vonásai. – De mit akartál te a pipával? Csak nem rá akartál gyújtani? – csóválta meg a fejét. Hangjában nevetés keveredett rosszallással.
Plamen nem felelt, csak elvörösödött, és lesütötte a szemét.
Petruk viszont elmosolyodott.
– Ráérsz még pöfékelni, ha nagyobb leszel – mondta jóindulatúan.
– Nem haragszik a pipa miatt? – nézett rá Plamen csodálkozva.
– Nem mondom, hogy örülök neki. De azt hittem, nagyobb baj történt, és megnyugodtam, hogy mégsem.
– Ami azt illeti – szóltam közbe –, Ilka nénéd nagyobb bajt kavart.

Petruk azonnal elkomorult.
– Már megint mit pletykált?
– Elárulta a fiúknak, hogy te csendőr voltál.
– Az még nem gond.
– Na meg... azt állította rólam, hogy a halottakkal beszélek, úgy segítettem neked.
Petruknak megfeszültek az arcizmai. Sejtettem, hogy legszívesebben káromkodna egyet.
– Mondtam nekik, hogy ez nem igaz – folytattam. – De sok kérdés maradt bennük, főleg a csendőr múltad miatt. Azt hiszem, jobb, ha mesélsz nekik, különben maguktól fognak mindenfélét hozzákölteni.

Petruk felsóhajtott, majd közelebb intette a fiúkat. Milos az ölébe kérezkedett, hát ráültette a térdére. Plamen is mellé húzta a székét, és figyelmesen függesztette rá a tekintetét.
– Ebben igazat mondott Ilka – bólintott Petruk. – De nincs sok mondanivalóm erről. Már nyolc éve, hogy kiléptem a csendőrségből.
– Miért hagyta ott? – kérdezte Milos.
– Hát, egyrészt csendőrnek csak nőtlen férfiakat alkalmaznak. Ha ott maradtam volna, akkor ti meg sem születtek – mosolyodott el halványan Petruk.
– És ha egy csendőr lehetne házas? – kotyogott közbe Plamen. – Akkor nem lépett volna ki?
– De, akkor is. Gondolom, ti sem örülnétek, ha apátokra folyton veszély leselkedne odakint. Minden nap kétséges lenne, hogy hazajövök-e ép bőrrel.

A fiúk arcát eltorzította a szorongás.
– Ne ijesztgesd őket – szóltam rá Petrukra.
– Ők kérdezték. Jobb, ha tudják az igazat – vonta meg a vállát.
– Olyan sok a gaztevő? – kérdezte Plamen feldúltan. – De akkor nekünk is veszélyes kitenni a lábunkat, nem?
Petruk megnyugtatóan a fejére tette a kezét.
– Ne aggódj, többnyire csak apróságokban kellett igazságot tennünk, tyúklopások, ilyesmik. Az igazán gonoszokból kevés van. És persze mi mindig vigyázni fogunk rátok – mondta szelíden.

Örömmel láttam, hogy a fiúk arca felderült. Petruk kedves szavai az én szívemet is megmelengették. És igaza volt – a gyerekeimért még jobban tűzbe mennék, mint eddig bárkiért. Pedig már Petrukért is sokat tettem.

– Az igaz, hogy édesanya is segített régen a nyomozásban? – faggatózott tovább Plamen.
Petruk egy pillanatig farkasszemet nézett velem. Nem tudtam kiolvasni, mi van a tekintetében.
– Így volt – biccentett végül.
Közbe akartam szólni, de Magda váratlanul felsírt a hálóban. Bosszúsan siettem hozzá. Kifelé menet fél füllel még elcsíptem Petruk következő mondatát.
– De nem úgy, hogy mindenféle szellemekkel diskurált. Az eszével volt segítségemre. Édesanyátok nagyon okos ám.

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Igaz, nem tartott engem butának még a tanító sem, de hogy én, mint leleményes nyomozó? Talán a férjem álmaiban. Viszont nem akartam kijavítani, inkább így éljek a gyerekeim képzeletében, mint boszorkaként.

***

Mikor a fiúk már aludtak, és én is rendbe raktam a konyhát, bevonultam a hálóba. Magda békésen szuszogott a bölcsőben, Petruk viszont az egyik ládában turkált.

– Mit keresel? – kérdeztem.
– Rémlik, hogy volt egy másik pipám is. Hiányzik, hogy ma este nem tudtam rágyújtani.
– Sajnálom, de nem lehetne ezt inkább holnap? Félek, felkelted Magdát a zörgéssel.
– Hát jó – sóhajtott Petruk. – Viszont a másik esti szokásomról semmiképpen nem akarok lemondani – sandított rám.
Tudtam, hogy mire gondol. Mosolyogva ültem az ölébe, és átkaroltam a nyakát. Ő is átölelt, és a vállamnak döntötte az arcát.

Szokásunk lett a nap végén így összebújva üldögélni, beszélgetni. Szükségünk volt erre, mert a gyerekek miatt kevesebb időt tudtunk egymással tölteni. És még ilyenkor is néha elkezdett valamelyikük sírni, vagy felkelt, és bejött kérni egy pohár vizet. De amikor lehetett, loptunk magunknak némi időt kettesben.
Nem mindig beszéltünk ilyenkor. Néha jó volt egyszerűen érezni a másik boldogító jelenlétét. Úgy felfrissített és ellazított, mint egy forró fürdő.

Most sem törtük meg egyből a csöndet. Szórakozottan simogattam Petruk haját, ő pedig a hátamat.
Mintha megállt volna az idő, megszűnt volna a külvilág. Csak mi léteztünk, a kis, békés szigetünk, a négyszobás házzal, benne a három gyerkőccel, ahol semmi baj nem érhet minket.

Végül Petruk szólalt meg halkan.
– Nem gondoltál rá, hogy máshová tedd nagyanyád hamvait, ne az ágyunk fölötti polcra? Ha Plamen elérte a pipámat, hamarosan azt is el fogja.
– Lehet, igazad van – mondtam elmerengőn. – Az tényleg sokkal jobban felzaklatott volna, ha az urnát töri össze.
– Ha már úgysem veszed elő a csontjait, akkor szerintem nyugodtan elsüllyesztheted valahová.
– Nem azért tartom itt.
– Hát miért? – csodálkozott Petruk.
Zavartan hajtottam le a fejem.
– Szoktam hozzá beszélni elalvás előtt.
– De ahhoz nem kell, hogy itt legyen a közeledben.
– Nekem kell – jelentettem ki makacsul. – Kérlek, ne vitatkozz velem, ez nem olyasmi, amit meg tudok magyarázni. Pusztán érzem.

Petruk elhallgatott egy időre. Majd engesztelően simította meg a karomat.
– Ne haragudj. Ez valóban nem olyasmi, amibe más beleszólhat. Maradjon, ha szeretnéd, elvégre tudom, milyen fontos neked. Egyedül ő jelentette számodra a családot.
Hálából még szorosabban öleltem át.
– Köszönöm. De egyébként most már van nekem más családom is – néztem rá boldogan.
Petruk nem felelt, csak megcsókolta a homlokomat.

Egy időre újra elhallgattunk.
Ezúttal én törtem meg a csöndet.

– Eszedbe jutott már, mi lesz, ha valamelyik gyerek örökli tőlem a... tudod...?
– Persze – bólintott Petruk –, de nem sok töprengenivaló van ezen. Ha így alakul, hát így alakul.
– Nem úgy értem, hanem hogy akkor... elmondanánk neki, hogy én is, nem?
Petruk most nem felelt egyből. Láttam rajta, hogy gondolkozik.
– Azt hiszem, annyit mindenképpen jó, ha megosztunk vele, hogy a családban már volt erre példa. És esetleg ismertethetnéd vele a fontos tudnivalókat. De te értesz ehhez.
– Szerintem is el kéne akkor árulni – lélegeztem fel. – Nem szeretném, hogy azt higgye, baj van vele. Tudjon róla, hogy ha ez ritka is, de nem rendellenes, és nem rossz dolog. Mert bizony sok jóra lehet használni.

Eszembe jutott Borkim, és elszorult a szívem. Meg voltam arról győződve, hogy abból semmi jó nem sül ki, ha az embernek magában kell tartania az ilyesmit. Akkor válik igazán teherré és átokká. Az én életemben viszont szerencsére áldás volt – ennek köszönhetően találtam meg az otthonomat.

– Egyébként szerintem egyik gyerekünk sem lesz halottlátó – jelentettem ki tűnődőn.
– Miért mondod ezt? – csodálkozott Petruk.
– Mert nincsen rá szükségük. Nekik enélkül is teljes az életük. Legalábbis igyekszem azzá tenni.
– Akkor ezek szerint azért nem hallod már a csontokat, mert én teljessé tettem az életed? – mosolyodott el Petruk, és szorosabban átölelt. – Ez ám az elismerés!
– Azért a fejedbe ne szálljon a dicsőség – évődtem vele.

Viszont igaza volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy Isten már nem látta szükségesnek, hogy a holtak enyhítsenek a magányomon. Mindig akkor gyengült a képességem, amikor a gyerekek sorban megszülettek. Plamen és Milos után még valamennyire hallottam őket, ideig-óráig, de Magda után teljesen elnémultak.
Azonban nem bántam, mert akik igazán számítottak, azoknak a lelkébe így is betekintést nyertem.

Érdekesmód mióta eltávolodtak tőlem a halottak, annál többet gondoltam a túlvilágra. Talán mert foglalkoztatott, hogy halálom után vajon újra találkozhatok-e azokkal, akiket az életben szerettem.

– Szerinted mi van a halál után? – kérdeztem csöndesen Petrukot, és a vállára hajtottam a fejem.
Furcsán felnevetett – mintha egyszerre bosszantaná, mégis mulattatná a kérdésem.
– Miért gondolod, hogy én okosabb vagyok a papoknál? – Hangjában tréfálkozás és komolyság keveredett.
– És te miért gondolod, hogy nem vagy okosabb náluk? – dobtam vissza a kérdést. – Egyikük sem járta meg a halált, és jött vissza. Csak azt mondják, amit nekik is mondtak.
– Akkor viszont értelmetlen ez a beszélgetés, mert én sem jártam még meg a halált – mondta Petruk, és nagyot ásított. – Bocsáss meg, túl hosszú volt ez a nap az efféle bonyolult eszmecserékhez – tette hozzá szabadkozva.

Felsóhajtottam, és felkeltem az öléből. Míg levetkőzött egy szál ingre és megmosta a kezét, arcát, én a bölcső mellé ültem, és az alvó Magdát szemléltem gyönyörködve. Már most látszott, hogy ugyanolyan az orra és a szemöldöke, mint Petruknak. A fiúk inkább az arca alsó formáját örökölték – az állát és a száját.
Ami pedig a viselkedést illeti, Plamen ugyanúgy ráncolta a homlokát, mint az apja, amikor összpontosított valamire, Milos viszont inkább kidugta a nyelvét, épp, mint én, amikor kiskölyök voltam.
Azon elmélkedtem, vajon mi mindenben fognak még ránk ütni. Lenyűgöző volt napról napra ezt figyelni. Soha nem untam meg.

– Gyere aludni – ölelt át Petruk hátulról. – Vagy ha még nem vagy álmos, nem muszáj egyből aludnunk – tette hozzá sokat sejtetően, és belecsókolt a nyakamba.
Halkan felkacagtam.
– Nicsak, ki beszél! Az előbb majdnem elszundítottál a széken.
– De ehhez lenne még erőm.
– Én ugyan nem bánom – mosolyodtam el. – De csak halkan, hogy Magda fel ne ébredjen.

Mikor már Petruk is békésen szunnyadt mellettem, én valamiért teljesen éber lettem.
Hallgattam a csöndet, és képzeletben körbejártam a házat. Gondolatban megsimogattam az alvó gyerekeimet, Petruk arcát pedig a valóságban is. Megrezzent a szemöldöke, de nem ébredt fel.

Ismét a túlvilágon gondolkodtam.
Talán a csontok azért mesélnek annyi jót, mert halálunk után ez vár ránk: újra és újra átéljük életünk szép perceit, színesebben, fényesebben, mint mikor a test börtönében éltünk, és azokkal vagyunk, akik a legfontosabbak nekünk. Mert csak ezek a percek számítanak, és túlragyogják mindazt a fájdalmat, amit Borkim okozott, vagy a magányos, elszigetelt éveket, amikor azt hittem, nincs helyem a világban, nincs igazi otthonom.

Ha valóban ez vár rám odaát, akkor nem fogom bánni, amikor majd az én lelkem is kiszabadul, és a tisztító lángok által fénnyé válik. Akkor majd önfeledten, korlátok nélkül élhetek az idők végezetéig abban a boldog lebegésben, amelyet mindig érzek a családom mellett. És ha egy halottlátó valaha kézbe veszi egy darabomat, a hátramaradt szilánkok zsibbasztó látomásai ezekről a békebeli időkről fognak mesélni.
Ez lesz az én lelkem zenéje.

VÉGE

*************************

Kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy ennyien követtétek végig a regényemet. :) Nekem nagyon a szívemhez nőtt ez a történet, és örülök, hogy titeket is elszórakoztatott. Remélem, a végső lezárás is tetszett, hogy hogyan alakult a főszereplők élete. :)
Köszönök minden kattintást, csillagot, visszajelzést. <3