Csontok éneke [Befejezett]

9. fejezet - Síri csönd (2/2)

– Levan meg van arról győződve, hogy Mirna a gyilkos – mesélte. – Bár szerintem csak elvakítja őt a harag és a szégyen, amiért az a nő leütötte, és megszökött előle. Mindenesetre, ha már ez a helyzet, Levanra bíztam, hogy kutasson Mirna után. Ő akarja közülünk a legjobban elkapni. Adtam mellé még egy embert. Én Harstovval Mirna megbízója után nyomozok, így csak két ember maradt a járőri feladatra. A kapitány viszont megígérte, hogy hamarosan küld erősítést. De aggaszt, hogy a gyilkos addig még könnyebben lecsaphat bárkire, annyira le vagyunk foglalva.

– És sikerült megtudnia valami hasznosat? – faggattam reménykedőn.
– Mirnának aznap délután csak egy látogatója volt: az az asszony, aki minden héten tojásokat visz neki. Viszont a szomszédok látták, hogy Mirna nem sokkal utána sietősen távozott a házából. Talán a tojások közé lehetett rejtve egy üzenet, de azt nem sikerült kideríteni, hogy ki tehette oda, mert a tojásos asszonynál annyian megfordultak aznap, hogy nem emlékezett mindenkire. Mindenesetre utánanézek azoknak, akiket felsorolt. Ami biztatóbb hír, hogy az egyik juhászbojtár tanúja volt, amint Mirna aznap délután beszélt valakivel az erdő szélén. De nem tudta kivenni az alak vonásait, csak abban biztos, hogy férfi volt az illető.
– Akkor valóban egy férfi a gyilkos! – állapítottam meg lelkesen. – Nem pedig a javasasszony!

– Nagyon valószínű, hogy a tettessel találkozott – bólintott Petruk –, hacsak az nem kért meg egy közvetítő személyt.
– De ha ez a valaki csak közvetít, és elkapják, az is haladás – vetettem ellen.
– Igazad van. Másik vonalon is nyomozgattam – folytatta. – Felmerült bennem, hogy olyan ember utasította Mirnát, aki valamiképpen hatalmat gyakorol fölötte is. Arra gondoltam, talán a földesúrról vagy valamelyik rokonáról van szó, de a közeli családból mindenkinek van alibije a gyilkosságok napjaira. Hacsak nem valami távoli rokonról van szó, akkor őket kizárhatjuk.

Petruk beszámolói napjaim fénypontját jelentették. Mindig szomjasan vártam a jöttét, napközben pedig apró fohászokat mondtam, hogy sikeres legyen a nyomozásuk.
A kötésből is próbáltam jósolni – ha épp akkor nyitott be, amikor egy sor végére értem, azt jó jelnek vettem. De ha hamarabb vagy később, azt balszerencsésnek. Folyton az ajtó felé sandítottam, és azt mondtam magamban: ha most lép be Petruk, akkor olyan hírt hoz, amit a fonal megmutat.
Bár az egész babonát csak én találtam ki, mégis, többnyire bevált a jóslat.

Annyira kínzott az unalom és tehetetlenség, hogy amikor egyik délután Daria szabadkozva nyitott be, hogy Sofia már másodjára keresett fel, mióta beteg vagyok, és nem hajlandó hazamenni, hanem lecövekelt a kapu előtt, kötélnek álltam, és megengedtem, hogy bevezesse.
Az ajtómat biztonsági okokból félig nyitva hagytuk, és ingujjamba csúsztattam a késemet is.
Annyiban sem bántam, ha végre beszélhetünk, hogy megmondhatom neki: nem vállalom ezt az ostoba megbízatást, és ezzel lezárhatom magamban ezt az ügyet.

Javára kell írnom, hogy nem rohant le egyből a kérésével, hanem együttérző arccal az állapotom iránt érdeklődött. Csak utána tért a tárgyra.
– Meséltem már neked a szüreti bálról, amit a földesúr rendez, és arra mindenki hivatalos a faluból – suttogott bizalmasan. – Mindegyik udvarlóm azt mondta, hogy eljön – hunyorított rám cinkosan.
– Sajnálom, de nem megyek – feleltem határozottan.
– Én is csak úgy értettem, hogy ha addigra rendbe jössz – tette hozzá sietve.
– Én viszont úgy értettem, hogy akkor sem megyek, ha jól leszek – jelentettem ki ridegebben.

Meglepődve mért végig, majd rosszkedvűen ráncolta a homlokát.
– Mi történt, ennyire nem szívleled a vigadozást? Csak nem úgy jártál, mint Nora?

Ki akartam javítani, hogy nem a mulatozással van gondom, hanem a tervével, de a szavai szöget ütöttek a fejemben.
– Miért, hogy járt Nora?
Sofia megvonta a vállát.
– Pimaszkodott vele néhány férfi. Markolászták, falhoz szorították, meg ilyesmi. Pedig ez gyakran előfordul, de ő fiatalabb volt, nem szokott hozzá.
Nyirkos lett a tenyerem.
– Mikor volt ez pontosan? – kérdeztem rekedten.
– Idén, a húsvét utáni mulatságon. Azután emberkerülőbb lett, hiába hívtam, alig jött velem bárhova.

Sosem voltam egy gyors fejszámoló, de az még előttem is hamar világos lett, hogy ha tavasszal történt valami Petruk húgával, akkor nyár közepén, amikor végzetesen összeveszett a bátyjával, már ráébredhetett, hogy terhes.

– Kik pimaszkodtak Norával? – faggattam tovább Sofiát.
Ám ő ismét csak a vállát vonogatta.
– Nem emlékszem már. De ne törődj azzal, hogy mi volt vele, téged biztos nem fognak úgy letámadni, mert te... – Hirtelen elhallgatott.
– Mert én mi? – kérdeztem vissza élesen.
– Hát, tudod – vakarta meg zavartan a tarkóját –, Nora eléggé az ellentéted. Rajta jobban volt mit fogni. Meg ő szőke volt, rózsás arcú, életvidám. Az ilyet jobban szeretik a férfiak, mint a vézna, sápadt feketéket.

Hitetlenkedve meredtem rá. Kérné a segítségem, és még nekiáll sértegetni? Kedvem lett volna felvilágosítani, hogy azért vagyok vékony, mert a gyerekkorom éhezése rányomta a bélyegét a testemre. A bőröm színe meg... Most már nem szorulok rá arra, hogy a földeken dolgozzak, így keveset ér a nap. És a magam részéről nem bánom, sosem foglalkoztatott, hogy tetszek-e a férfiaknak.
De aztán mégsem fejtettem ki neki mindent, mert azt éreztem, nem ér annyit az egész, hogy nekiálljak vitatkozni, kiteregetve a múltamat. Sejtettem, hogy nem szándékosan becsmérelt, pusztán olyan ostoba, hogy fel sem fogja a szavai erejét.

Valamennyit mégis felfoghatott belőle, mert szabadkozni kezdett.
– Felejtsd el, amit mondtam. Petruk biztos elkísér, és akkor majd senki nem mer kikezdeni veled. Gyere hát!

– Nem emiatt nem mennék – ráztam a fejem. – Csupán átgondoltam a helyzetet, és nem érzem becsületes dolognak, hogy élő emberek fejébe nézzek bele.
Sofia elkerekedett szemekkel nézett rám.
– De hát már mondtam, hogy miért kérem! Jó célt szolgálnál vele!
– Ezt nem vonom kétségbe, a módszert viszont igen – fontam karba a kezem. – Én is szeretném, hogy jól válassz, de szerintem ennek más módja is lehet.
– Ha tudnék más módot, azt csinálnám – mondta a lány megbántottan. – Azt hittem, megígérted, hogy segítesz! Nem szép dolog megszegni a szavad!

Akármennyire is tudtam, hogy nekem van igazam, azért volt egy parányi lelkifurdalásom. Azon kívül titokban hálás voltam neki, amiért talán hasznos nyommal szolgált, ezért úgy döntöttem, nem hagyom teljesen cserben.
– Tudod mit? Megpróbálok én is beszélni Demesh atyával. Nekem talán többet elárul az udvarlóid jelleméről.

***

Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy a pap majd jobban megnyílik nekem, mint Sofiának, de mivel múltkor ő maga akart beszélgetni, bíztam benne, hogy talán nem fog annyira elzárkózni előlem.

Viszont mindenekelőtt Petrukkal kellett beszélnem. Alig vártam, hogy este legyen.
Bár lehet, hogy számára mindez nem lesz újság, mégis felvillanyozott, hogy ezúttal esetleg én mondhatok neki hírt. Nem bírtam egyhelyben megülni. Tegnap óta már nem kellett naphosszat az ágyat nyomnom, néha felkeltem, és jártam-keltem a házban, kis időre még a kertbe is kiültem. Most is talpon voltam, és izgatottan lépkedtem fel-alá.
Áldottam az eszem, amiért úgy döntöttem, fogadom Sofiát, és áldottam a sorsot, hogy ő félreértette a vonakodásomat, és elkottyantotta, mi történt húsvétkor.

Petruk aznap csalódottan állított be, mert velem ellentétben ő nem derített ki semmi újat.
Viszont felélénkült, amikor elmeséltem neki a beszélgetést és a következtetéseimet. Még megszidni is elfelejtett, amiért fittyet hánytam az intelmére, és beengedtem Sofiát.

Újra elmondatta velem az újságot, majd ezúttal ő kezdett el fel-alá járkálni. Közben hangosan gondolkozott.
– Egyetértek, valószínűleg aznap történhetett meg a dolog. Már csak azt kéne kiderítenünk, ki lehetett a támadója.

Sűrűn bólogattam, majd egy kérdést szegeztem neki.
– Egy valamit nem értek. Maga korábban azt mondta, hogy már alaposan kifaggatta Sofiát, és nem hitte, hogy bármi hasznosat tudna még mondani.
– Azt a gyilkosság körülményeire értettem. Csak nem járhatom körbe a falut, és kérdezhetek meg mindenkit, hogy „nincs véletlenül ötlete, ki ejtette teherbe a húgomat?" – gesztikulált idegesen.
– Igaza van. Ha belegondolok, ezzel valóban nem ronthat ajtóstól a házba.
– Viszont, ha én nem is kérdezhetek rá ilyesmire, te már jobban tudakozódhatsz – mondta elégedetten. – A lányok úgyis gyakran csevegnek egymás között a férfiakról meg hódításokról.

Elvörösödtem a feltételezéstől, és elfordultam.
– Én nem szeretem az efféle fecsegést – jelentettem ki.
– Nem úgy értettem. Pusztán az kevésbé gyanús, ha te hozod fel.
– Ebben már igaza van – mondtam megenyhülten. – Viszont az még tőlem is gyanús lenne, ha nekiállnék körbekérdezni idegeneket, hogy kivel látták Norát aznap este. Három hónappal később gyilkolták meg, nem értenék, miért arról a napról kíváncsiskodom.

– Valóban – fonta össze a karjait töprengőn Petruk, majd elszántan rám nézett. – Nem akarlak leterhelni, de talán pihentél már annyit, hogy egy csont beleférjen. Szeretnélek megkérni, hogy próbáld megnézni a húgom emlékeit, pontosabban a húsvéti mulatság éjszakáját. Valamennyire tudod irányítani, hogy mit mutasson, igaz?

Hirtelen kiszaladt az erő a lábaimból, és meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében.
Petruk aggódva szemlélt.
– Rosszul lettél? Bocsáss meg, ha túl korainak érzed, nem erőltetem.
Úgy éreztem, nem bírok már hazudni. Hányinger fojtogatott a gondolattól, hogy továbbra is elhallgassam előle az igazságot.
– Korainak korai – bólogattam. – De nem azért... – Ráemeltem a tekintetem. – Egy ideje... elhallgattak a csontok.

Döbbenten meredt rám.
– Hogy érted?
– Ahogy mondom – tártam szét a kezem. – Nem hallok, nem látok semmit, ha kezembe fogok egyet.
Még mindig hitetlenkedve bámult. Ahogy kezdte felfogni a szavaim értelmét, úgy komorodott el az arca.
– Mióta? – kérdezte.
– A legutóbbi ájulásom óta. Amikor egyszerre mindhármat megfogtam – hajtottam le bűntudatosan a fejemet.

Szinte éreztem a levegőben az elfojtott szidalmait. Ám nem szólt. Nem tudtam, miért, de ez most még rosszabbul esett, mint amikor gorombán lehordott.

– Tudom, hogy ostobaság volt – ostoroztam önmagamat, ha már ő nem tette meg. – Bízom benne, hogy ez csak átmeneti állapot, viszont addig is van egy mentőötletem.
Csak a szeme villanása jelezte, hogy kíváncsi.
– Sofiának már úgyis megígértem, hogy beszélek Demesh atyával. Hátha akkor már azt is ki tudnám rajta keresztül deríteni, hogy ki környékezte meg Norát azon az estén.

Petruk arca tiltakozón feszült meg.
– De akkor az atya tudni fogja...
– Igen – vágtam közbe. – De ő csak egy ember, azon kívül állítólag titoktartó. Sőt, még arra is van esély, hogy Nora esetleg meggyónta neki a dolgot, talán még az apa személyét is. Ő többet tudhat az itteniekről, mint a legtöbb pletykás vénasszony.

Petruk idegesen állt egyik lábáról a másikra, és láttam rajta, hogy kétségek közt tépelődik.
– És mit fogsz mondani, ha megkérdezi, hogy miért őt faggatod a csontok helyett? – szegezte nekem a kérdést.
– Azt, hogy fájdalmas az áldozatok emlékeit nézni, ezért jól jönne bármi segítség. Ez csak félig hazugság.
– És mire számítasz? Hogy ha Nora nem is ejtett erről szót, de maga az apa töredelmesen bevallotta a liliomtiprást?
– Nem tudom, mire számítsak! – emeltem fel türelmetlenül a hangomat. – De nincs jobb ötletem, érti?

Zaklatottan néztem vele farkasszemet. Ő is feldúltan bámult rám, majd fáradtan megvakarta a tarkóját.
– Nos, rendben. Tégy egy próbát az atyával. Remélem, tényleg tartja a száját. De egy dologhoz ragaszkodom: én is ott leszek. Nem hagylak vele kettesben.