Csontok éneke [Befejezett]

20. fejezet - Csont és haj (2/2)

Egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanat után bólintott.
– De, így éreztem. Veled igazán közel kerültünk egymáshoz, jobban, mint eddig bárkivel. Viszont a titkom miatt nem nyílhattam meg teljesen.
– Azonban most már ez sem áll közénk – kaptam a szaván. – Most már mindent tudok rólad, teljesen megnyílhattál.

Meghökkenten bámult rám.
– Na de... ez a titok továbbra is közénk áll. Sőt, most, hogy tudod, még jobban, mint előtte. Ezek után végképp nem lehetünk barátok.
– De talán segíthetnél, hogy jobban megértselek – győzködtem kétségbeesetten, és fohászkodtam, hogy higgyen nekem.

Ám ezúttal túl messzire mehettem. Elkomorult az arca, és gyanakodva ráncolta a homlokát.
– Ne nézz ennyire ostobának! Mégis miért higgyem el, hogy ezek után barátkozni akarsz velem?

Elcsüggedtem. Naiv voltam, amikor azt reméltem, majd bedől az átlátszó szavaimnak. Nem hazudhattam neki tovább. De talán még így is köthetek valamiféle kompromisszumot.
Nagyot sóhajtottam.

– Igazad van, valóban nagyon szíven ütött, ami kiderült rólad, és már nem tekintek rád úgy, mint előtte. Viszont azt sem akarom, hogy tovább folytatódjon ez az ördögi kör, és ha egy mód van rá, szeretnék tenni azért, hogy véget vessek neki.
– Mire gondolsz? – vonta össze a szemöldökét Borkim.
– Ha nem változik semmi, akkor te még több lányt fogsz megölni, jól gondolom? – szegeztem neki a kérdést. – Bár nem értem, minek ennyit...
– A haj más, mint a csont – szakított félbe. – Nem őrződnek meg benne olyan hosszú ideig az emlékek, csupán úgy egy hónapig.

A csodálkozástól elakadt a szavam, és kizökkentem a gondolatmenetemből. Akkor ezért volt, hogy négy hónap alatt öt lány halt meg! Az egyiküket Levan ölte meg, a maradék négy pedig éppen annyi időt tett ki, amíg a pap „elhasználta" a hajukat!

– Nahát – motyogtam magam elé. – Vajon ez amiatt van, mert annyira más anyagból van?
– Részben talán igen – biccentett. – Meg esetleg azért is, mert a hajszálaink folyton cserélődnek, míg a csontunk állandó. Lehet, a haj kevésbé szívja magába a gondolatokat.

Annyira elképesztett ez a hír, hogy egy pillanatra még a helyzetemről is elfeledkeztem. Még jobban érdekelni kezdett, hogy vajon milyen további különbségek vannak kettőnk képességei között.

– Arról beszélj, hogy mit forgatsz a fejedben – zökkentett ki Borkim az elmélkedésből. Hangja bizalmatlanul csengett.

Összeszedtem a gondolataimat, amennyire képes voltam rá.
– Szóval, mint mondtam, ha nem változik semmi, te feltehetően továbbra is ölni fogsz – néztem rá feszülten. – Viszont, ha most abbahagynád, akkor mindenki azt hinné, hogy Levan volt felelős mindenért, és lezárják az ügyet.

– Ez szép és jó, de nem hiszem, hogy képes lennék rá – grimaszolt rosszkedvűen Borkim. – Csupán ideig-óráig. Rukiyavból is ezért kellett eljönnöm, mert már gyanakodni kezdtek.
– Hát nem azért, mert összevesztél a gazdag gyárosokkal? – döbbentem le.
– Az csak a fedőtörténet volt. Bár valóban megtörtént, de épp azért konfrontálódtam azokkal a pojácákkal, hogy erre lehessen fogni – legyintett. – A nagybátyámnak mégsem mondhattam, hogy azért helyezzen át, mert gyilkoltam, és nem akarok lebukni. Mikor Klavatnába jöttem, megfogadtam, hogy felhagyok ezzel, és vagy nyolc hónapig ki is bírtam. De aztán elkapott a hév – tárta szét a kezét keserűen.

Most úgy nézett ki, mint egy kelletlen gyerek, aki mentegetőzik, hogy nem bírja megállni, hogy ne dézsmálja meg a lekvárt. Egyszerre futott el a méreg és az undor. Ez úgy beszél emberéletekről, mintha pusztán pár üveg nyalánkság lenne!

– Igen, látom, hogy magadtól nem tudsz változni – nyögtem kényszeredetten. – Ám mi lenne, ha találnál olyat, ami betöltené a benned levő űrt? És úgy, hogy ahhoz nem kéne ölnöd?

Ismét gyanakodva méregetett.
– Arra gondolsz, hogy te lennél az, aki ezt betöltené? – tapintott rá a lényegre. Előre hajolt, és a térdére könyökölt. – Mégis miért tennél ilyet? Csak hogy az életedet mentsd, igaz? Kizárt, hogy nem gyűlöltél meg!

Nem tudtam állni a tekintetét, el kellett fordulnom. Talán ebből rájött, hogy valóban taszít. Ugyanakkor azt sem hitte volna el, ha azt bizonygatom, hogy én maradéktalanul mellette állok. Meg kellett találnom az egyensúlyt, ami még valósághű volt.

– Gyűlölni nem gyűlöllek – feleltem halkan. – De az igaz, hogy mélyen helytelenítem, amit csinálsz. Azt sem tagadom, hogy nem szeretnék meghalni. Viszont ennél is többről van szó: ha ezzel megmenthetem mások életét, akkor vállalnám, hogy megpróbálom betölteni az űrt. – Ismét ráemeltem a tekintetemet. – És nem csak a többi ártatlan lányét, hanem a te életedet is megmenthetném. Ritkán van olyan helyzet, hogy az ember egyszerre mindenkivel jót tehet.

Jól számítottam, készületlenül érte ez a mondat, és nem kezdett el egyből ellenkezni. Tekintete most nem volt gyanakvó, hanem inkább meglepett.
Én folytattam, hogy addig üssem a vasat, amíg meleg.

– Ha felhagysz a gyilkolással, te is megmenekülhetsz. Mindenki jól járna. Szerintem csak az a te tragédiád, hogy eddig még nem voltak bensőséges emberi kapcsolataid. Először a szüleid, aztán meg a hivatásod miatt nem lehetett családod... És a képességedről sem beszélhettél senkinek. Nem csoda, hogy mélységes magányt éltél át. Pedig lehet, hogy a megoldás egész egyszerű. Csupán egy olyan emberre van szükséged, akivel mindent megoszthatsz – magyaráztam buzgón.

Még mindig nem felelt. Azonban sejtettem, hogy a szavaim nem hagyják hidegen, mert felállt, és fel-alá kezdett járkálni, mint aki lázasan tépelődik.
Tovább duruzsoltam neki.
– Ha pedig valóban erre van szükséged, akkor én vagyok erre a szerepre a legmegfelelőbb. Senki nem tud úgy megérteni, mint én, mert én is tudom, milyen csábító a holtak éneke.

Összerezzentem, amikor hirtelen elém toppant.
– Akkor sem engedhetlek el – jelentette ki. Azonban a hangja bizonytalanul csengett.
– De én nem kértem, hogy engedj el – ráztam a fejem, mire meghökkent.
– Hogyan?
– Egyelőre annyi az ötletem, hogy itt maradnék veled a parókián, nem tenném ki a lábam, amíg nem bízol bennem.
– Az ajtót kulcsra zárnám – szúrta közbe.
– Persze, én is így gondoltam. Szóval itt lennék, és amikor ráérsz, együtt tölthetnénk az időt. Elmondhatnál nekem mindent, ami csak eszedbe jut.

Elgondolkozva simogatta az állát.
– De te is elmondanál mindent? – kérdezte számonkérőn. – Amikor a holtak emlékeit nézem, szeretem benne, hogy látom a lelkük legtitkosabb zugát is – jelentette ki rezzenéstelen arccal.

Döbbentem néztem rá, hogy képes erről ilyen könnyed hangon beszélni, mintha csak annyit mondott volna, hogy szereti az őszi faleveleket.
Mindenesetre nem lett volna jó ezt szóvá tennem. Nyeltem egy nagyot, és bólintottam.
– Ha erre vágysz, én is beszélhetek. Csupán azt hittem, az hiányzik, hogy te is megnyílj.
– Arra eddig esély sem volt, ezért nem ábrándoztam róla – jegyezte meg töprengőn. – Ám igazad van, ez valóban olyasmi, amire talán szükségem van. És ráadásul ezt a holtak haján keresztül nem tudtam megoldani.

Elfogott a rosszullét, hogy ismét úgy emlegeti a gyilkolászást, mintha csak valami hétköznapi módszer lenne, például rovarirtásra. De igyekeztem legyűrni az undoromat, és inkább annak próbáltam örülni, hogy láthatóan kezdi bekapni a horgot. Egyre lelkesebb léptekkel szelte át a szobát, és az orra alatt dünnyögött, mint aki magával vitatkozik.

Újabb akadály jutott eszébe.
– Még ha tudnám is másra fogni, akkor is az lenne a legjobb, ha elaltatnánk a csendőr családjának a gyanúját. Írnod kéne valami levelet.
– Már én is gondoltam erre. Megírom nekik, hogy hirtelen rossz hírt kaptam a nagyanyámról, talán haldoklik, vagy ilyesmi, ezért sürgősen hazautaztam. Az ügyről egyébként is úgy gondolják, hogy megoldódott, nincs már rám szükség. Ezt is beleírnám, te pedig elviheted nekik a levelet.

Reméltem, hogy nem árul el a hangom. Biztos voltam benne, hogy Petruk nem éri be egy levéllel, hanem személyesen akar majd velem beszélni. Zalonicban viszont nem talál, és akkor majd keresni kezd. De a pap nem tudta, hogy mennyire vagyok Petrukkal szoros viszonyban.

Borkim szerencsére valóban nem gyanakodott. Némi tépelődés után ráállt.
– Nem ígérem, hogy végleg megkegyelmezek neked – jelentette ki –, de igazad van: talán most végre itt a megoldás, hogy véget vessek az ördögi körnek. Legalább egy próbát érdemes tennünk.

Az örömtől nem jöttek szavak a számra, csak bólintani tudtam.
– Most eloldozom a köteleidet – mondta –, de ne próbálkozz semmivel! A bejárati ajtó kulcsra van zárva, és a kiáltásodat sem hallaná itt meg senki. A ház mögött a puszta terül el, és a templomig sem hallatszana ki innen egy hang sem.
– Nem terveztem semmi ilyesmit – tiltakoztam. – Állom a szavam.

Borkim még egyszer bizonytalanul végigmért, ám aztán a székem mögé ment, és éreztem, hogy a csomókon babrál.
Mikor végre lekerültek rólam a kötelek, fájdalmasan dörzsöltem meg a csuklómat, majd elgyötörten mozgattam a tagjaimat. Úgy éreztem magam, mintha százéves vénasszony lennék.
A pap tőlem pár lépésre állt, és nyugtalanul figyelte minden mozdulatomat. Ügyeltem, hogy nehogy olyat tegyek, amivel elveszítem a törékeny bizalmát.

– Kaphatnék vizet? – kérdeztem, és megköszörültem a torkomat. – Meg némi ennivalót.
– Gyere velem a konyhába – intett.
Sejtettem, hogy szemmel akar tartani, azért akarja, hogy elkísérjem. Szó nélkül mentem vele. Most még nem volt itt az ideje, hogy szökni próbáljak.

Adott egy kancsó vizet meg némi kenyeret és sajtot – a késeket viszont gondosan elrakta a közelemből.
Nem volt annyira étvágyam, de abban bíztam, hogy az segíthet kicsit oldani a feszültségen, ha ilyen hétköznapi dolgokat művelünk. Valóban percről percre nyugodtabbnak látszott.

Mikor végeztem az evéssel, visszavezetett abba a szobába, ahol korábban megkötözve tartott. Most már alaposabban szétnéztem, és láttam, hogy ez félig a hálója, félig dolgozószobája lehetett, mert az ágy mellett két könyvespolc állt, az átellenes sarokban pedig egy íróasztal és egy karosszék.

Borkim az asztal elé ültetett, és papírt, tollat adott a kezembe.
– Akkor írj levelet a Volanko családnak, ahogy beszéltük.

Nagyon nehezemre esett ennek eleget tenni. A hazugságok helyett egyfolytában segélykiáltás kívánkozott ki belőlem.
Mikor kész lettem, Borkim elvette tőlem, és tüzetesen átnézte. Idegesen vártam, hogy vajon nem talál-e benne bármi kivetnivalót. Ám végül elégedetten bólintott.

– Jó lesz. Bár talán jobban is eltúlozhattad volna, mennyire rossz híreket kaptál, de megteszi. Akkor én ezt most elviszem a csendőr anyjának.
– Mi lesz a holmijaimmal? – vetődött fel bennem. – Biztos ők is meg fogják kérdezni.
– Akkor én majd azt felelem, hogy eljuttatom hozzád, erre ne legyen gondjuk. És végül is, ez igaz, eljuttatom hozzád – mosolyodott el hamiskásan, mintha csupán valami jópofa csínyről lenne szó.

Nem volt kedvem felelni, kimerülten figyeltem, ahogy szedelőzködik. Nem bírtam továbbra is higgadtan alakoskodni. Az tartotta bennem a reményt, hogy amint elmegy, én megpróbálok kiszökni. Ha kell, kitörök egy ablakot, és kimászok.

Azonban úgy tűnt, ez nem csak nekem jutott eszembe. A pap hozzám fordult.
– Nem hagyhatlak magadra a házban.
Csodálkozva néztem rá.
– Úgy érted, én is veled menjek?
Ez talán még szerencsésebb lett volna számomra. Azonban nem volt ennyire bolond.
– Ellenkezőleg, jobban be kell zárjalak. Oda, ahol nincs ablak, vagyis a kamrába.

Elsápadtam. Lőttek ennek a tervemnek.
– Ha ez nem tetszik, akkor a másik megoldás, hogy újra a székhez kötözlek – mondta szenvtelenül.
Megráztam a fejem. Inkább akkor a kamra. Ott még mindig több mozgás jut nekem, mint a béklyókban.

A kamra csupán akkora volt, hogy egy ember egy lépést tegyen benne. Szerencsére nem volt benne teljesen sötét, a küszöbnél beszűrődött némi fény, félhomályba vonva mindent.
Miután rám fordította a zárat, még beszólt.
– Sietek vissza, amint tudok.
Hallottam a távolodó lépteit, majd egy ajtó csukódott.

Mikor egyedül maradtam, akkor kezdett csak igazán lecsapódni, hogy mi történt velem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni.
Tegnap még azt hittem, hogy minden megoldódott – aztán olyan irányból ért az árulás, amire soha nem gondoltam volna. Levanból sem néztem ki, hogy gyilkol, de Borkimból még annyira sem.
Arra még jutott erőm, hogy Levantól megszökjek, ráadásul ott volt segítségem. Ám most teljesen egyedül voltam. Így is hatalmas siker, hogy egyelőre elkerültem a halált. Nem csak rajtam múlott – ha ő nem gyengül el, és nem ad időd, már nem élnék.
Azt is a szerencsémnek köszönhetem, hogy korábban jóban voltam vele. Most ezt meglovagolva harcoltam ki magamnak pár órát, vagy talán pár napot. De remélhetőleg az elég lesz arra, hogy Petruk megtaláljon.
Abba már nem mertem belegondolni, mi van, ha nem indul a keresésemre.

Lekuporodtam egy liszteszsákra, és kiüresedetten bámultam a polcokon sorakozó befőtteket.