Csontok éneke [Befejezett]

16. fejezet - Még nincs minden veszve (2/2)

Petruk lerogyott a székre, és a tenyerébe temette az arcát.
– Biztosan őt láttad? – kérdezte fojtott hangon.
– Kristálytisztán. De kérem, hadd ne részletezzem a látomás részleteit. Jobb, ha nem...

Valami állati morranás tört fel belőle a torka mélyéről. Kezét a szájára szorítva üvöltött, majd felpattant, és a földhöz vágott egy keze ügyébe akadó, üres bögrét. Az nagy csörömpöléssel tört ezer szilánkra.
Majd felkapott egy másikat, és azt is a padlóhoz csapta. Aztán még egyet.

Némán vártam, hogy kitombolja magát.
Azonban utána már nem tört össze több mindent, csak ködös tekintettel meredt a kövezeten heverő cserepekre, és zihálva szedte a levegőt.
Én olyan megilletődött csöndben voltam, mintha halottat gyászolnék.

Arra rezzentem össze, hogy valaki rángatja a kilincset. Mindketten odakaptuk a fejünket.
Petruk viszont továbbra is úgy állt ott, mint aki világát sem tudja. Nekem kellett cselekednem.
Gyorsan előhalásztam a kulcsot az ingem alól, és kinyitottam az ajtót. A folyosóról Harstov bámult rám meglepetten.
– Anusha? Hát te? – Ám aztán szélesen elvigyorodott. – Nocsak, de türelmetlen vagy! Pedig a bálig már csak két nap, akkor lehetsz Petrukkal eleget.

Világos volt, hogy Sofia máris széles körben útjára engedte a pletykát. E percben hálás voltam neki, mert így nem kellett magyarázkodnom, mit keresek az őrsön kora reggel.
Igyekeztem jól alakítani a szerepemet. Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Csak egy rövid időre foglalom le az őrmestert, remélem, nem gond.
– Engem ugyan nem zavar – rázta a fejét Harstov. – De azért az ajtót ne zárjátok magatokra. Vagy legalább csináljátok másik szobában – hunyorított cinkosan. – A konyha a többieknek is kellhet.

Éreztem, hogy az arcomba szalad a vér. Gyorsan elfordultam, és belekaroltam Petrukba.
– Menjünk át az egyik irodába, hagyjuk a társát reggelizni.
Petruk tétován bólintott, és szinte holdkórosként hagyta, hogy elvezessem. Az ajtóból még visszaszóltam a másik csendőrnek.
– Sajnálom, hogy levertem pár bögrét. Mindjárt összeszedem a cserepeket.
– Nem szükséges, hagyd, majd én megcsinálom – legyintett Harstov. – Ti csak mulassatok – nevetgélt sokat sejtetően.

Amikor végre ismét kettesben maradtunk, megkönnyebbülve láttam, hogy ennek az ajtónak a zárjában is van kulcs. Gyorsan bezártam, és csak azután fordultam Petrukhoz.
– Levan hol van most?
Megvonta a vállát.
– Biztos még a hálóban a többiekkel.
– Helyes. Mit gondol, el fogja tudni leplezni az érzéseit?

Ettől a kérdéstől végre kissé megélénkült, ismét éberség költözött a tekintetébe.
– Már eddig is haragudtam az utóbbi időben, nem fogja meglepni – jegyezte meg bosszúsan. – Annyira haragudtam rá azok után, hogy Mirnát... – Hirtelen döbbenten elhallgatott. – A pokolba! Lefogadom, hogy szándékosan engedte el azt a boszorkát!

Igazat kellett adnom neki. Mióta láttam Levant a látomásomban, nem volt időm alaposan átgondolni mindent, de most ez nagyon is valószínűnek látszott.
– És akkor maga szerint ő bérelte fel az asszonyt? – kérdeztem.
– Ki más? – nézett rám csodálkozva Petruk. – Mirna azt mondta, a megbízója tudna neki ártani. Ez Levanra is igaz, akár pisztollyal is fenyegethette, vagy tudom is én.
– De ha Nora támadója Dmitri, akkor ő is lehetett akár a felbujtó – jegyeztem meg. – Ugyanakkor Levannak is érdekében állhatott, hogy Mirna szabadlábon legyen, és megpróbáljon újra elveszejteni engem, szóval akár ebben az esetben is elengedhette.

Petruk töprengőn simogatta a bajszát.
– Mondasz valamit, akár még így is történhetett. De egy biztos, ez valóban gyanússá teszi Levant. Meg az is, hogy utána egyáltalán nem akadt a javasasszony nyomára. És én még azt hittem, hogy csak ennyire balfácán! Lefogadom, hogy Dmitri után is azért kérdezősködött olyan átlátszóan, hogy rá terelje a gyanút, és gyilkosnak állítsa be! Folyton vágja azt az alamuszi képet, közben meg egy dörzsölt, mocskos szarházi! – szorult ökölbe a keze.

Láttam, hogy azt keresi, mit törhetne össze, de végül meggondolta magát, és inkább nekiállt idegesen fel-alá járkálni. Biztosan nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy látványosan tör-zúz. Valóban bölcsebb volt így. Azt a néhány bögrét még ki lehetett magyarázni, de több pusztítást már bajosan.

El akartam terelni a figyelmét a dühéről, hogy inkább a megoldásra fókuszáljunk.
– Azt mondja, még nem árulta el a csendőröknek a tervet? Akkor viszont még semmi sincs veszve. Levan nem tudja, hogy aznap a gyilkosra vadászunk – emlékeztettem.

Petruk megtorpant és rám nézett.
– Ebben igazad van. Még nem szükséges lefújnunk az akciót.
Abbahagyta a járkálást, és leült egy székre. Megkönnyebbülten láttam, hogy mintha már kissé lehiggadt volna.
– Sőt, így még biztosabbra mehetünk – folytatta –, nem kell az egész tömeget szemmel tartanunk, csak őt.
– Így van – helyeseltem elégedetten.
– Akkor viszont meg kell akadályoznom, hogy Levan találkozzon azokkal az emberekkel, akiket a kapitány erősítésnek küld ide. Nem szabad, hogy lássa az arcukat, különben kiszúrja majd őket a mulatságon – töprengett félhangosan. – Legjobb lesz, ha még délelőtt elébük megyek. Vagy talán jobb, ha sürgönyzök nekik, hogy maradjanak Klavatnán kívül, és szálljanak meg egy-két faluval arrébb. Feltűnő lenne, ha most hirtelen lóra pattannék. Majd holnap felkeresem és tájékoztatom őket a küldetésről.

Éreztem, hogy mindez már nem nekem szól, önmagával tárgyalta meg a tervet. Félrevonultam az ablakhoz, hogy ne zavarjam.
Igazából nekem is szükségem volt kicsit az egyedüllétre. Csak most jutott időm arra, hogy én is higgadtabban átgondoljam a fejleményeket. Szórakozottan szemléltem a hátsó udvaron a sárgában játszó gyümölcsfákat, de valójában inkább befelé figyeltem.
Még nekem is nehéz volt elhinni, hogy Levan állt a szörnyűségek mögött, annyira másmilyen benyomást keltett eddig. De hát éppen Petrukkal beszéltük, hogy a külső néha mennyire megtévesztő lehet.
Vajon amikor elmondtam Levannak, hogy Dmitri támadta meg Norát, azért sietett utánajárni, mert meg akarta torolni a lányt ért erőszakot? Vagy tényleg csak kapva kapott az alkalmon, és bízott benne, hogy Dmitrire kenheti a gyilkosságot is, ahogy Petruk mondta?
Levan állítólag szerette Norát, és mégis megölte... Ugyanakkor valószínűleg nem ő tett rajta erőszakot húsvétkor, és nem tudta, hogy ezzel egy gyermeket is megöl. Amikor elmondtam Levannak ezt a titkot, úgy tűnt, valóban megrázta a hír. Vagy épp azért lett rosszul, mert kitudódott a terhesség?

Ha igazán válaszokat akartam volna kapni, újra megnézhettem volna a csontot. De egy darabig nem akartam ismét kitenni magam annak a látomásnak, ahogy Levan dühtől eltorzult, vöröslő arccal szorítja Nora nyakát.
Bár nem fogom tudni sokáig elkerülni. Ha sikerül csapdába csalnunk, akkor sajnos valószínűleg élőben is megtapasztalom majd. Viszont reméltem, a csendőrök majd időben közbelépnek.
Persze az is lehet, hogy Levan nem találja alkalmasnak azt az estét a merényletre. Viszont így sem menekül. Innentől egyszerűen mindig meg kell őt figyelniük, és ha újra lecsap bárkire, akkor tetten érhetik. Csupán idő kérdése.
Ez a gondolat némileg megnyugtatott.

Hátranéztem. Petruk még mindig ugyanott ült, a térdére támaszkodva.
Mellé léptem, és finoman megérintettem a vállát.
– Nekem lassan mennem kell, mielőtt a családja aggódni kezd, hogy eltűntem. Magára hagyhatom? Nem lesz baj?
– Nem szóltál nekik, hogy eljössz? – nézett fel.
– Csak az egyik cselédnek, akivel összefutottam. Rohantam, ahogy tudtam.
– Rendben, menj csak – biccentett, majd újra a padlóra szegezte a tekintetét.

Már léptem volna ki az ajtón, amikor utánam szólt.
– Harstov miért viselkedett olyan furcsán, amikor meglátott téged a konyhában?
Éreztem, hogy elpirulok. Nem fordultam felé, úgy feleltem.
– Azt hiszem, ez Sofiának köszönhető. Az álcánk érdekében tegnap azt hazudtam neki, hogy... egy pár vagyunk.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy vajon nem lesz-e mérges. Ám épp ellenkezőleg.

– Jól tetted – helyeselt. – Már én is fontoltam, hogy el kéne hintenem mások előtt.
Felállt, és közelebb sétált hozzám.
– Helyén volt az eszed, most is és sok más helyzetben is. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért tegnap...
Leintettem.
– Ne szabadkozzon és ne dicsérjen. Igaza volt, Nora becsületén az én óvatlanságom miatt esett folt. Ostoba voltam, hogy maga helyett Levanhoz fordultam. Nem gondoltam, hogy...

Ezúttal ő vágott a szavamba.
– Ne ostorozd magad. Mind félreismertük azt a gazembert – sötétült el a tekintete. – Pedig kölyökkorom óta ismerem! És hogy még így is...
– Tényleg ijesztő, hogy mi minden lehet elrejtve egy másik ember lelkében – jegyeztem meg libabőrösen. – Most már végképp értem, miért bízik meg olyan nehezen másokban.
– De néha azért még én is találok olyat, akinek igazán bízhatok – nézett rám Petruk ellágyult tekintettel.

***

Nehéz szívvel hagytam magára, féltem, hogy mégis Levannak ront. Akkor nem tudnánk bizonyítékot szerezni ellene. Vagy vajon mégis?
Még nem jutottam messzire az őrstől, amikor belém villant egy gondolat. Megtorpantam.
Elvileg az összes meggyilkolt lánynak levágták a haját. Azt ugyan el nem tudtam képzelni, minek, de mi van, ha Levan megőrizte a hajfonataikat? És ha igen, vajon van annyira ostoba, hogy a személyes holmijai közé dugja?

Mégiscsak visszafordultam.
Petruk éppen kilépett abból a szobából, ahol hagytam. Meglepetten nézett rám.
– Itt felejtettél valamit?
– Eszembe jutott egy dolog. Csak még egy percre... – Belekaroltam, hogy behúzzam az irodába.
Harstov épp akkor jött ki a konyhából. Csodálkozva bámult minket, majd megint szélesen elvigyorodott.
– Petruk, te már nem is reggelizel? A kávéd közben teljesen kihűlt.
– Mindjárt megyek – intett az őrmester, azzal magunkra zárta az ajtót.

Kicsit zavart a gondolat, hogy most már visszavonhatatlanul el leszek könyvelve erkölcstelennek, de nem ez volt éppen a legfőbb gondom.
Röviden előadtam Petruknak az ötletemet, mire bólintott.
– Nekem is épp ez jutott eszembe. Terveztem is, hogy amennyire tudom, feltűnésmentesen átkutatom a holmiját.
– Sajnálom, hogy akkor feleslegesen zavartam. – Már fordultam el, hogy induljak, ám megfogta a karomat.
– Jól tetted, hogy szóltál. Kérlek, mondd el máskor is, ha hasonló ötleted támad.
– Így lesz – bólintottam. – Este találkozunk?
– Természetesen.

Még mindig fogta a karomat. Úgy éreztem, az érintése még ruhán keresztül is perzselni kezd, mégsem siettem elhúzódni. És talán csak beképzeltem, de mintha neki sem akaródzott volna elengednie engem.

– Vigyázzon magára – búcsúztam.
– Te is vigyázz magadra – felelte. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

Erről már nehezebb volt azt gondolnom, hogy csak én képzelek bele többet, olyan hangon és olyan arccal mondta.
Annyira váratlanul ért, hogy teljesen megkukultam, csak szendén hallgattam, pedig ez egyáltalán nem volt rám jellemző. Viszont az sem vallott eddig rám, hogy érdekeljen egy férfi, azt pedig még álmomban sem gondoltam, hogy ez a férfi talán viszonozza is, amit érzek.

– Mennem kell – mondtam végül sután.
Elhúzódtam, és kiléptem az ajtón. Nem néztem vissza.

Már éppen fel akartam lélegezni, amikor a folyosón nem más jött velem szembe, mint Levan.