Csontok éneke [Befejezett]

17. fejezet - Reményteli készülődés (1/2)

Levant megpillantva megdermedtem, akár egy nyúl a mezőn, ha rókát lát. Legszívesebben visszamenekültem volna az irodába, de nem akartam bármivel gyanússá tenni a viselkedésemet.
Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, és amikor mellém ért, megszólítottam.
– Jó reggelt! Már megyek is, csak Petrukkal volt találkám.

Levan mindentudóan elmosolyodott.
– Én is hallottam, amit a madarak csiripeltek. Lám, ez a morgós medve egészen megszelídült melletted. Még táncba is visz! Alig ismerek rá – csóválta a fejét.

Majdnem gúnyosan felhorkantottam. Még ő beszél, amikor őt még kevésbé lehet kiismerni?
De próbáltam palástolni az érzelmeimet, inkább másra tereltem a szót.

– Maga is jön a bálba? – Kaptam az alkalmon, hogy ezt kiderítsem. Fontos volt, hogy mindenképpen ott legyen.
– Kedvem az lenne – vont vállat –, de nem tudom, Petruk elenged-e, vagy inkább kitalál nekem valami feladatot.
– Miért mondja ezt? – faggattam, bár jól sejtettem, miről van szó.
– Mióta volt az a baklövésem... Tudod, Mirnával... Azóta sokkal szigorúbban bánik velem – dugta zsebre a kezét rosszkedvűen Levan, és egyik lábáról a másikra állt. – És azon is begorombult, hogy Dmitri után nyomoztam.
– Azért kérdezze csak meg – javasoltam. – Szerintem elengedné.
– Hát rendben – határozta el magát. – Azt mondod, az irodában van?
– Várjon! – állítottam meg. – Először hadd igya meg a kávéját. Utána biztos jobb hangulatban lesz.
Levan bólintott.
– Rendben, akkor majd reggeli után.

Petruk ebben a pillanatban lépett ki a folyosóra. Megütközve bámult ránk egy pillanatig, aztán gyilkos tekintettel végigmérte Levant. Végül biccentett egy aprót, és szó nélkül megindult a konyhába.

– Látod, mondtam, hogy haragszik rám – vakarta meg zavartan a tarkóját Levan.
– Nem tagadom. Mindenesetre nem neheztelhet a végtelenségig. Kérezkedjen el, van egy olyan érzésem, hogy el fogja engedni.

***

Míg hazafelé sétáltam, azon gondolkoztam, mennyire hihetetlen, hogy ennek a jámbor képű, fiatal férfinak ennyire más oldala is legyen elrejtve mélyen belül. De muszáj volt elhinnem, én magam láttam a gyűlölettől eltorzult arcát, amikor magából kivetkőzött. Mintha egy teljesen más ember lett volna.
Most igazán bántam, hogy a képességem csak a holtaknál működik. Biztonságosabb lenne a világ, ha az ilyen gazemberek nem tudnának elbújni.

Mikor beléptem a házba, a család már fent volt, és éppen reggelizett. Daria összecsapta a kezét.
– Hová tűntél, te lány? Úgy elrohantál...
– Sajnálom, sürgősen beszélnem kellett Petrukkal.
– Hát te ott voltál?
– Én mondtam a cselédnek, hogy az őrsre megyek.
– Ő viszont nem hallotta jól, annyira hadartál. Na de nem számít, a lényeg, hogy most itt vagy.

– És miért kellett beszélned Petrukkal? – kotyogott közbe Ilka néne.
Épp az ilyen faggatózástól tartottam. Eszembe sem volt elárulni neki a tervet.
– Sajnálom, azt nem mondhatom meg.
– Márpedig én sejtem, miért – hunyorított rám Ilka cinkosan.
A többi nőrokon is sokat sejtetően mosolygott.

Remek, már vissza is jutott a pletyka.
Nem szívesen tévesztettem meg Petruk családját, mert lehet, csalódottak lesznek, amikor megtudják, hogy csak álca volt az egész. De nem volt más választásom, egyelőre nekik sem mondhattam el az igazat – főleg Ilka előtt nem.
Úgy döntöttem, legjobb lesz, ha nem tagadom, de nem is ismerem el.

– Fogalmam sincs, miről beszél. Mindenesetre még titok, hogy miért mentem.
– Hogyne, kedveském, persze – bólogatott Ilka mindentudón. – Nem kell mindent egyből nagy dobra verni.
Dicséretére legyen mondva, ezt többet már nem hozta fel reggeli közben.

Tétlenül néztem elébe a napnak. Mára nem hívtam át Borkimot, és bár a pap azt mondta, hogy még beszélgethetünk, amíg itt vagyok Klavatnában, de nekem nem sok kedvem volt, tudva, hogy ez a barátság halálra van ítélve.

Némi töprengés után elővettem a kötésem. A négy gombolyagból kettőt már elhasználtam a sálhoz, a harmadik végénél tartottam éppen.
Úgy látszott, nem fog beválni a jóslatom, hogy akkorra oldódik meg minden, amikor elhasználom mind a négyet. Holnapután estig semmiképpen nem fogom tudni befejezni.
Akármennyire is én magam találtam ki ezt a babonát, baljós érzésem támadt emiatt. Talán még nem fog sikerülni csapdába csalni Levant. Akkor viszont tovább kell itt maradnom. De úgy még tovább lehetek Petruk mellett.

Bosszúsan szusszantottam. Már megint ezek az ostoba ábrándok.
Ugyanakkor... Petruk ma reggeli viselkedése határozottabb reményt ébresztett bennem, hogy talán ő is elkezdett máshogy nézni rám. Bár amikor végiggondoltam a beszélgetésünket, arra jutottam, hogy a kedves szavait továbbra is lehetett mély hálaként értelmezni.

Ám aztán az ötlött eszembe, hogy Petruk rokonai mennyire mosolyogtak ma reggel. Nem tudtam nem örülni, hogy a jelek szerint Petruk családja nem bánta volna, ha ő engem választ.
Pedig nem számítottam jó partinak – ha nem is voltam lusta, nem bírtam annyi munkát, mint a legtöbb korombéli lány. Bár egy módos családnál, akik még cselédeket is megengedhettek maguknak, valószínűleg ez kevésbé volt szempont.
A hozományom miatt szerencsére már nem kellett annyira szégyenkeznem, a csontok olvasásával összekerestem annyit, amiből, ha szerényen is, de saját háztartást tudjak kezdeni. Kitelik belőle pár váltás ruha, ágynemű, edények, egyéb szükséges holmik.

Leengedtem a kezemből a kötést, és szégyenlősen beletemettem az arcomat a kötényembe.
Én tényleg nem vagyok épeszű. Holnapután talán meghalok, én mégis a kelengyémen merengek! Nem ismerek magamra.
Különös, hogy még nekem is van olyan oldalam, ami eddig rejtve volt előlem, és mindezt a szerelem hozta ki belőle. Vajon Levan is amiatt vetkőzött ki annyira önmagából, mert a Nora iránti szerelem elvette az eszét? De akkor ezek szerint a többi meggyilkolt lányt is szerette? Ennek talán utána kéne járni. Ám nem akaródzott most csontokat olvasnom. Még nem álltam készen újabb kínzó emlékekre.

Hirtelen kopogtak az ajtón. Összerezzentem, és felnéztem.
– Ki az?
Natasha nyitott be tétován.
– Nem zavarlak? Erre jártam, és gondoltam, beugrok.
– Dehogy, gyere be – örültem meg neki. – Ugye nem baj, ha közben folytatom a kötést?
– Csináld csak. – Mintha csak összebeszéltünk volna, mellém húzott egy széket, majd kézbe vette a fonalamat. – Majd én gombolyítom neked.

Nem kezdett el egyből kérdezgetni. Hálás voltam érte. Egész kellemes volt üldögélni vele kettesben, és csöndben kötögetni. Nem úgy érződött, mintha csak nemrégen ismerném, ez a csönd inkább olyan összeszokottnak és meghittnek érződött. Vajon a közös titok miatt?

Végül én szólaltam meg.
– Szerettél volna valamit mondani?
Zavartan vonta meg a vállát.
– Igazából semmi különöset. Mindössze annyira a nyomozáson jár az eszem, hogy furdalta az oldalamat, mi újság azóta.
– Ma reggel beszéltem Petrukkal – árultam el neki.
– Csak nincs valami fejlemény? – kérdezte kíváncsian.
– Még nem mondhatok biztosat – ingattam a fejem –, de szűkült a kör a gyanúsítottat illetően – fogalmaztam ködösen.
– Ez igazán jó hír! – derült fel Natasha. – Így könnyebb lesz a megfigyelés.
– Valóban. Egyébként te kivel leszel majd a mulatságban? – tereltem másra a szót, hogy ne kezdjen a részletekről faggatni. Nem akartam neki ennél többet elmondani.
– Gloriával és még egy másik hajadon lánnyal. Őt nem ismered.

Sejtettem, hogy nem férfi lesz a kísérője, ha egyszer Petruk a kiszemeltje.
Erről eszembe jutott még valami. Megkockáztattam egy kérdést.
– Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de... mit szeretsz az őrmesterben?

Elkerekedett szemekkel bámult rám, majd elkapta a pillantását.
– Miféle kérdés ez? – motyogta zavartan.
Éreztem, hogy magyarázattal tartozom.
– Csak hát mert néha annyira goromba ember. Amikor meg nem az, akkor sem kifejezetten barátságos.

Nem voltam teljesen őszinte Natashával, hiszen én is szerethetőnek tartottam Petrukot ezek ellenére is. Pusztán én magam sem értettem, miért, és az volt a hátsó szándékom, hogy talán most végre rájövök az okára. Elvégre ez a lány régebb óta szereti, volt ideje ezen gondolkozni.

Natasha egy darabig még elvörösödve bámulta az ölében heverő gombolyagot, majd halkan beszélni kezdett.
– Először is, Petruk nem mindig volt ilyen. Legalábbis nem ennyire. Amikor csendőrnek állt, akkor kezdett morózusabb lenni, minél több gazemberrel akadt dolga.
– Igen, ezt nekem is említette – bólintottam.
– Amikor pedig a húgát megölték... Azóta nem láttam mosolyogni – mondta szomorúan.
– Én azért néhányszor láttam – jegyeztem meg tűnődőn.

Natasha felkapta a fejét. Szemében féltékenység csillant.
– Olyankor, amikor néha haladást értünk el a nyomozásban – magyarázkodtam. Nem akartam elveszíteni a jóindulatát.

Úgy tűnt, ettől megnyugodott. Felsóhajtott, és folytatta.
– Egyébként, azt hiszem, többek között az ragadott meg benne, hogy annyira nagy az igazságérzete. Időnként éppen emiatt tűnik nyersnek és gorombának. De legalább nem hazug ember.

– Azért igazmondás és gorombaság között van különbség – hümmögtem rosszallóan. – Néha eléggé el tudja vetni a sulykot. Viszont azt meg kell hagyni, hogy nagyon becsületesnek tűnik.
– Azon kívül nem egy gyámoltalan alak, aki fél cselekedni. Nagyon is bátor és határozott – áradozott Natasha. – Na meg segítőkész, nem beképzelt, nem kártyázik, nem dorbézol, nem szoknyavadász...

Szórakozottan bólogattam. Natasha ömlengése bőven túltett az én rajongásomon, szinte már komikusnak hatott számomra, Petrukot pedig úgy festette le, mintha nem is ember volna, hanem egy valóságos szent. Én viszont ismertem az esendő, emberi oldalát is. De ettől talán még jobban szerettem.

Ugyanakkor részben igazat kellett adnom Natashának, Petruknak valóban sok erénye volt. Nekem is imponált a határozottsága, becsületessége és igazságszeretete.
És úgy véltem, nem érdemelte meg mindazt a rosszat, ami vele történt. Talán emiatt éreztem azt leginkább, hogy ha már az élet nem is, de én boldoggá akarom őt tenni. Már csak az volt a kérdés, hogy őt vajon boldoggá tenné-e, ha vele maradnék.