Csontok éneke [Befejezett]

19. fejezet - Molylepke a gyertyaláng körül (2/2)

Nem tudom, meddig üldögéltem ott. Az átélt izgalmaktól teljesen eltompultam, egyfajta ködbe veszve lebegtem. Ez most nem az a fajta kellemes kábulat volt, mint Petrukkal tánc közben, de legalább pihentető. Hagytam, hogy testem-lelkem felfogja, végre fellélegezhetek. A szívem kezdett elcsendesedni.
Megvizsgáltam az állapotomat. Az izmaim még sajogtak a korábbi küzdelemtől, a kezemen, arcomon pedig volt pár karcolás. Megsebzett a gaz, amikor közte kúsztam. A nyakam fájt a legjobban.
A hajfonatom meglazult, több zilált tincs hullott a vállamra. Kibontottam inkább az egészet. A pántlikát, ami eddig benne volt, eltettem a zsebembe.
A ruhámat belepte a por és az elszáradt fűszálak. Reméltem, Gloria nem fog nagyon haragudni, amiért tönkretettem a szép holmijait. Talán ki lehet mosni.

A késemnek nyoma veszett. Valahol ott heverhetett a növényzet között, bár az is lehet, hogy Levan a pengével a combjában eredt futásnak, és csak később rántotta ki. Nem baj, már nincs rá szükségem. Majd szerzek másikat, de az még ráér.

Felálltam, és megszólítottam a csendőrt.
– Visszamegyek.
– Petruk azt kérte, itt várd meg – ráncolta a szemöldökét.
– Nem bírok itt maradni – ráztam a fejem.
A férfi még mindig bizonytalankodott.
– Az őrmester haragudni fog rám, ha elengedlek.
– Majd megmondom neki, hogy én erősködtem.

Nyomasztott az a környezet, nem akaródzott ott rostokolnom. Folyton attól féltem, Levan előbukkan a sötétből. Vágytam vissza a fénybe, a nyüzsgésbe. Az emberek társaságában védve éreztem magam.
Na és Petrukot is minél hamarabb látni akartam.

Elgyengült lábakon poroszkáltam vissza.
Az egyre erősödő fény és zaj valóban némi megkönnyebbüléssel töltött el, ugyanakkor bántotta is az érzékeimet. Meggyötörtnek éreztem magam, ennyi inger most sok volt.
Lázasan fürkésztem a tömeget, hogy észreveszem-e Petrukot.
Valószínűleg látszottak rajtam a dulakodás nyomai, mert többen megbámultak engem, akik mellett elhaladtam. Többször elcsíptem beszédfoszlányokat, hogy Levanról tárgyalnak izgatottan. Úgy látszik, gyorsan elterjedt a szóbeszéd.

Fájdalmasan kaptam a fülemhez, amikor valaki a közelemben felkiáltott.
– Anusha!
Gloria karolt belém aggodalmasan.
– Hát itt vagy?! Nem esett komoly bajod? Hallottuk, mi történt!
Kábán néztem rá.
– Petruk hol van? – kérdeztem erőtlenül.
– Nem tudom, valahol arra – intett Gloria –, de miatta ne aggódj. Neked viszont innod kéne némi szíverősítőt. Zora, hozz valami italt Anushának – fordult a barátnőjéhez, aki a kezét tördelve ácsorgott mellette.
– Máris! – sietett el a lány.

Hagytam, hogy Gloria egy padhoz vezessen. Foglalt volt, de felállított pár embert, és leültetett a felszabadult helyre.

– Mi lesz most? – kérdeztem.
– Hogy érted?
– Ugye nem fújják le a bált?
– Levan miatt?
– Igen, mivel még szabadon garázdálkodik.
– Vannak, akik hazamentek emiatt. De a többség maradt. Azon kívül a csendőrök őrzik a területet.
– Akkor Petruk is ezért nincs itt?
– Így van – bólintott a húga.

Most már értettem a helyzetet. Arra nem alkalmas az éjjel, hogy üldözőbe vegyék Levant, de a kivilágított területen őrködnek, nehogy másokra is lecsapjon. Még így is féltettem Petrukot, de bíztam benne, hogy ez a gazember nem bosszúra használja az éj leplét, hanem arra, hogy mentse az irháját.

– Nekem viszont mindenképpen véget ért mára a mulatság – jegyeztem meg szomorkásan. Túlzottan kimerített ez az egész, már csak arra vágytam, hogy hazamenjek és lepihenjek.
– Sajnálom, hogy ilyen tragédiába fulladt a szép estéd – mondta együttérzőn Gloria.
– Nem számít, készültem rá, hogy ez lesz – legyintettem.
– Hogyan? – hökkent meg Gloria. – Csak nem...?
– Azzal a céllal jöttünk ma ide, hogy csapdát állítsunk Levannak – magyaráztam. Most már nem számított titoknak, elmondhattam.
– Ti tudtátok, hogy ő a gyilkos? – képedt el.
– Igen, láttam Nora emlékeiben.
– Ez fantasztikus! – lelkendezett.
– De a látomás nem volt elég, bizonyíték kellett.
– Értem. Viszont akkor nem azért jöttetek a bálba, hogy... együtt legyetek? – kérdezte csalódottan.
– Csak nem akartuk, hogy Levan gyanút fogjon.
– Ó, én azt hittem... – Gloria zavartan hallgatott el, és a kötényét gyűrögette. – Én igazán örültem volna, ha komoly a dolog köztetek – mondta halkan.

Elszorult a torkom. Nagyot sóhajtottam.
– Részemről komoly – szakadt ki belőlem a vallomás. – De nem tudom, Petruk hogy van ezzel.
– Valóban? – ragyogott fel Gloria arca. – Majd kipuhatolom, ne aggódj!
– Most egy darabig ne zavarjuk – ellenkeztem. – Van elég baja azzal, hogy Levant elkapják. Majd talán utána.

Zora visszaért egy pohárka tömény itallal. Szúrta az orromat a szaga, de fintorogva lehajtottam. Égette a torkom és a gyomrom, de legalább élénkített.
Már éppen kérni akartam még egyet, amikor csodálkozó kiáltás hangzott fel.
– Anusha! Hogy kerülsz ide?
Petruk állt mellettem, és rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Hát mégsem tartott ott az emberem?
– Ne hibáztassa, én akartam ide jönni. És látja, nem lett baj.

Petruk hümmögött, majd mellém ült a padra.
– Nem fáj semmid? – nézett végig rajtam. Félreseperte a tincseimet a homlokomból, és a karcolásaimat vizsgálta.
Boldogsággal vegyes zavar öntött el, ahogy az arcomon éreztem az ujjait.
– Nem vészes – feleltem halkan.
– Nagyon megszorongatott az a disznó? – Petruk szeme lejjebb tévedt.
Zaklatottan kaptam a nyakamhoz. Szégyelltem a nyomokat, amiket hagyott.
– Majd el fog múlni – mondtam kitérően.
– Az viszont nem, amit tőlem kap, ha a kezem közé kerül! – jegyezte meg dühösen.

Egy időre elhallgattunk. Most tűnt fel, hogy nem látom Gloriát és Zorát. Biztosan tapintatosan arrébb vonultak.

– Remekül viselkedtél – szólalt meg Petruk.
– Pedig nagyon is féltem – vallottam be. – Először lebénított a rettegés.
– Nem számít, a végén minden jól sült el – mosolyodott el halványan. – Viszont sajnos nekem még dolgom van – állt fel sóhajtva. – Hajnalig még őrködnöm kell a többiekkel, hátha Levan visszamerészkedik, hogy bajt kavarjon.
– Megértem, ez a munkája. Én viszont lassan hazamegyek.
– Ne indulj el egyedül. Majd megkérem valamelyik testvéremet, hogy kísérjen haza.

Zavartan álltunk egymás előtt. Éreztem, hogy még mondani akar valamit, de nehezére esik elkezdeni.
– Holnap este remélhetőleg el tudok szabadulni – szólt végül. – Sok mindent meg akarok veled beszélni. – Olyan megilletődötten mondta ezt, hogy nehéz volt félreérteni.
– Rendben – sütöttem le a szemem. – Majd megbeszélünk mindent.
– Mindent – ismételte. Megfogta a kezem, és megszorította. – Nagyon jól éreztem magam ma este. Mármint addig, amíg Levan nem... – zavarodott bele a mondókájába.
A viszontagságok ellenére is ez mosolyt csalt az arcomra.
– Addig én is – feleltem.

***

Ha nem rázott volna annyira a szekér, elalszom rajta.
Petruk egyik bátyja és Gloria vállalták, hogy hazakísérnek. A lány otthon is maradt velem, csak a férfi ment vissza.

Én Gloriára bíztam, hogy beszámoljon a szülőknek a bálon történtekről. Félálomban hallgattam a szörnyülködésüket. Még magamba erőltettem némi ételt-italt, Daria pedig ragaszkodott hozzá, hogy a karcolásaimat bekenje valami kellemetlen szagú kenőccsel. Ám utána úgy aludtam el, mint akit leütöttek.

Szerencsére mély, ájult álmom volt, nem kísértett benne a gyilkos, pedig előzőleg tartottam tőle.
Már elmúlt tíz óra is, mire felébredtem. A tagjaim izomlázasan sajogtak, a nyakam pedig még jobban fájt. Megnéztem a tükörben: még mindig látszottak a szorítás és karmolás nyomai. Szégyenlősen csavartam köré egy kendőt, és kimentem reggelizni.

Petruk családja eddig is szívélyesen bánt velem, de ha lehetséges, most még nyájasabbak és törődőek lettek, mintha rég elveszett gyermekük került volna meg. Elhalmozták a tányéromat a legjobb falatokkal, párnát tettek a székemre, szinte még a helyet is megfújták, ahova ültem.

– El sem tudjuk mondani, hogy mennyire hálásak vagyunk – áradozott Daria. – Nora gyilkosa végre megbűnhődik!
– Még szabadlábon van – szúrta közbe rosszkedvűen a férje.
– Ugyan már, az nem számít! – intette le az asszony. – Csak idő kérdése, és megkerül. Viszont nem gondoltam volna róla! Annyira jámbornak tűnt ez a legény – jegyezte meg hitetlenkedve.
– Ezzel sokan így vagyunk – felelte Gloria.
– Én mindig tudtam – jegyezte meg Ilka önelégülten. – Az ilyen mulyákkal vigyázni kell, mert alamuszik, mint a macska!
– Te csak hallgass! – szólt rá Daria. – Te magad mondtad, hogy nem lenne rossz parti Norának!
– Én ilyenre nem emlékszem – ellenkezett a néne ártatlan képpel.

Fáradtan hallgattam a szóváltásukat, csak akkor szóltam közbe, ha kérdeztek.
Evés után viszont eszembe jutott, hogy előző nap megígértem Borkimnak: ma meglátogatom.
Nem volt hozzá sok kedvem, ugyanakkor legalább azzal is gyorsabban telik az idő, és hamarabb jön el az este, amikor Petruk remélhetőleg színt vall. Nehezen tudtam addig egyhelyben megülni. És talán most jól fog jönni némi lelki támasz, megviselt az előző nap.

Felvettem a kabátom, és elköszöntem a házigazdáimtól.
– Elmegyek a templomba, szerintem pár óra múlva jövök.

Fázósan húztam magam összébb, ahogy mentem az utcán. A kimerültség miatt rosszabbul viseltem a hűvös időt. Reméltem, Borkim főz majd egy teát, az most jólesett volna.

A templom nyitva állt, de odabent csupán három anyóka ült elszórtan a padok közt. Tétován bekopogtam az iroda ajtaján, de nem jött válasz.
– Hátul van, a parókián – hallottam hirtelen. A hozzám legközelebbi öregasszony szólított meg.

Megköszöntem az útbaigazítást, majd kimentem a templomból, és megkerültem. Egy sárga falú ház bújt meg a bokrok és fák takarásában, zöldre festett ajtóval, ablakokkal, előtte kopár konyhakerttel. Füstölt a kéménye.
Bekopogtam ide is. Nem kellett sokat várnom, a pap kinyitotta nekem az ajtót.
Döbbent arccal bámult rám.
– Jól vagy? Hallottam, mi történt!
– Hadd menjek be, fázok. Majd bent beszélhetünk bővebben.
– Persze, hogyne, gyere csak.

Szűk folyosó tárult elém, ahonnan egy konyhába láttam be elsőként. Három másik ajtó is nyílt a folyosóról, úgy sejtettem, azok a lakószobák.
A berendezés réginek tűnt, de látszott, hogy jól gondját viselik. A falat is egy éven belül meszelhették. Mindenhol tisztaság uralkodott.
– Van bejárónőd? – kérdeztem.
– Nem, én takarítok.
Ez meglepett.
– Nem fizetik?
– Szeretem csinálni, megnyugtat – vonta meg a vállát.

Most viszont nem volt nyugodt, láttam, hogy őt is felkavarhatta az újság. Arcizmai megfeszültek, és állandóan ki-be nyúlkált a zsebébe.

– Gyere beljebb – vezetett az egyik szobába.
A helyiség nagy részét egy széles, sárga heverő és két hozzáillő karosszék foglalta el. Egy kisebb asztalkát fogtak közre.
A falakon itt is festmények lógtak, ahogy az irodában is, és az egyik fal mentén több könyvespolc állt. A polcokkal átellenben egy nagy cserépkályha magasodott. A parkettát egy terjedelmes, kopott, bordó szőnyeg borította. Nem volt fényűző a ház, de kényelmesnek tűnt. Egy szerény igényű embernek ideális, talán még sok is.

– Szóval Levan volt az? – kérdezte Borkim, amikor helyet foglaltam. – Nem sejtettem... – csóválta a fejét.
– Ahogy senki más sem.
– De nem ő volt Nora gyerekének apja, igaz? Vagy ezt még nem sikerült kideríteni?
– Bevallom, nem néztem meg azóta a csontokat. Épp eléggé megviselt az, ahogy csapdába csaljuk Levant, többre most nem volt erőm.
– Megértem. De hallani sem hallottatok semmit?
– Úgy hisszük, nem Levan volt az apa. Egy lány azt állította, hogy szerinte Dmitri az.
– Horovim úrfi? – lepődött meg a pap. – Hát azt nehéz lesz kideríteni, az urakat mindig kevésbé éri el a törvény keze.
– Így van, de szerencsére ez most másodlagos. Egyelőre Levant akarják elkapni és kivallatni.

Borkim a szemöldökét ráncolta, és idegesen fonta össze a karját.
– Gondolod, hogy még élve elkapják? Mennyire sebesült meg?
– Azt tudom, hogy én a combján találtam el a késemmel, meg valamelyik csendőr is meglőtte, de nem tudják, hol érte a golyó. Bármi lehet.
– Értem... Nem is gondoltam rólad, hogy hordasz magadnál kést.
– Csak hordtam. Tegnap a dulakodás közben elveszítettem. De korábban is mindig a kezem ügyében volt, készültem rá, hogy megtámadhatnak.
– Mindig? – csodálkozott Borkim.
– Mióta Klavatnában vagyok. Az elején nem tudtam, kiben bízzak – jegyeztem meg zavartan, majd engesztelően elmosolyodtam. – De ennek már vége.
– Nagyszerű – bólintott szórakozottan az atya, majd felállt. – Hozok neked teát. Addig nyugodtan nézz szét, ha gondolod – mutatott a könyvespolcok felé. – Ha találsz valami érdekeset, szívesen kölcsönadom.
– Köszönöm, az jó lesz.

A polcokhoz mentem, és böngészni kezdtem a kötetek gerincét.
Nem különösebben terveztem olvasni, de úgy voltam vele, az is segíthet elütni a tétlen órákat, amíg Petruk meglátogat.
Izgatottan dobbant a szívem a gondolatra, hogy talán aznap este valóra válik az álmom. Eddig nem mertem magam túlzottan beleélni, ám a bálon történtek szinte minden kétséget kizáróan azt mutatták, hogy érzéseim viszonzásra találtak. Hazafelé a szekéren Gloria is megsúgta bizalmasan, hogy amikor látott engem Petrukkal, számára is egyértelműnek tűnt, hogy a bátyja nem közömbös irántam.

Boldogan mosolyodtam el az emlék hatására. Úgy éreztem, minden a legnagyobb rendben lesz, és szép reményekkel nézhetek a jövőbe.

Ám mintha a sors azt felelte volna, hogy ne is álmodjak, váratlanul egy zsinór hurkolódott a nyakamra.