Csontok éneke [Befejezett]

16. fejezet - Még nincs minden veszve (1/2)

Azon az éjszakán valamiféle éber álomban feküdtem az ágyon, és az elmúlt két hét eseményei peregtek le előttem zavaros összevisszaságban, amik között néha fel-felriadtam.
A képeket lázas agyam eltúlozta, megcsavarta.

Ott volt Sofia, aki először bele akart harapni a kezembe, majd dühösen távozott egy egész háremnyi férfi társaságában.
Az álombeli Levan kisgyerekké ment össze, csupán a derekamig ért, onnan pislogott rám megszeppenten. Olyan bugyuta ábrázattal nézett, hogy legszívesebben képen töröltem volna, ám végül mégsem volt szívem.
Natasha barna szőrű macskává változott. Amikor meglátott, dühösen felugrott egy kredenc tetejére, és onnan fújt rám. Ám hamarosan megszelídült, és aztán már dorombolva dörgölőzött hozzám.
Borkim is gyerek volt álmomban – egy jól öltözött úrfi, akinek a lábánál egy fekete, borzas kölyökkutya állt. Mikor közelebb akartam menni, hogy megsimogassam az állatot, a fiúcska félve húzódott el.
– Mi nem lehetünk barátok – ellenkezett.
Beszélni akartam vele, ám a kutya egyik pillanatról a másikra hatalmassá nőtt, Borkim pedig felpattant a hátára, és otthagyott.
Végül Petruk... Ő nem változott át semmivé. Csupán állt előttem, végtelenül szomorú, vádló tekintettel, majd semmivé foszlott, mint a köd.

Arra tértem magamhoz, hogy levegőért kapkodva zokogok halkan, a szemeimben pedig valódi könnyek.
Homály borította a szobát, még nem pirkadt. Mégsem próbáltam visszaaludni, nem akartam újra ezekbe az álmokba hullani.
Olyan elgyötörten kászálódtam ki az ágyból, mintha százesztendős lennék. Lámpást gyújtottam, majd megmostam az arcom az odakészített tálban, de nem lettem tőle frissebb.
Nekiálltam befonni a hajam, ám félúton megállt a kezem.
Minek csinálom? Minek kezdjem el a napot? Úgyis mindegy. Minden mindegy. Majdnem minden. Elbaltáztam. Dmitri már tudja, hogy gyanakszunk rá, Nora titka kiderült, Levan egy szerencsétlen idióta, Borkim nem barátkozik velem, és Petruk... Petruk gyűlöl engem.

Jobb is, ha nem kerülök senki szeme elé. Mindenki örülni fog, ha végre elhordom az irhámat, és addig is minél kevesebbet mutatkozok. Még két nap a szüreti bálig – ott megpróbáljuk csapdába csalni a gyilkost, ha pedig közben megöl... talán az sem baj. Úgysem fogok senkinek hiányozni, legfeljebb nagyanyámnak.

Babushka...
Ahogy felderengett az ő törékeny alakja, ismét könnyek kezdték marni a szememet.
Igen, ha más nem is, ő biztosan sajnálni fogja, ha nem leszek. Holnapután valóban akár meg is halhatok. De már nem léphetek vissza, jóvá kell tennem mindazt a galibát, amit okoztam.
Viszont legalább egy búcsúlevelet hagyhatnék nagyanyám számára, arra az esetre, ha...

Az asztal fiókjában még volt papír és penna. Remegő kézzel vettem elő, hogy ezúttal egy olyan levelet írjak, amit valóban el is küldenék neki – pontosabban másokkal elküldetnék, ha én már nem tudnám.
Ebben nem terveztem semmi titkot kiteregetni, leginkább csak annyit mondtam el benne, hogy szeretem őt, és hálás vagyok neki, hogy felnevelt. A Klavatnában történtekre pedig mindössze annyi szót vesztegettem, amennyiben megemlítettem a veszélyes tervet, hogy megértse, miért nem tudom mindezt személyesen elmondani.
Alig pár sor lett. Ennyit hagyok majd hátra, ha idejekorán távoznom kell a világból.

***

Miután végeztem az írással, egy darabig tétlenül, egykedvűen bámultam a megcímzett borítékot. Majd fáradt léptekkel a tarisznyámhoz mentem, hogy szokás szerint megnézzem, sikerül-e végre látnom a csontok emlékeit.

Kilenc napja volt annak, hogy elhallgattak a csontok. Nem fűztem már hozzá reményt, hogy ez változzon – legalábbis aznap biztosan nem. Elgyötört voltam, megtört, és szinte már semmi nem érdekelt.
Csupán megszokásból fogtam kézbe a csontmedált, hogy ezt is letudjam, aztán visszabújjak a paplan alá, és beteget jelentsek.

Először azt hittem, a kimerült idegeim játszanak velem, és újra éber álmot látok. Hisz már annyira jól ismertem a juhászkutya emlékeit, hogy bármikor fel tudtam idézni magamtól is.
Ám ezt most nem saját képzelem vetítette elém. Hallottam a zenét, ahogy a szellő táncoltatta a fűszálakat, majd belekapott a bundámba. Még a napfénynek is hangja volt, és szinte csorgott, mint a méz.

Döbbenten nyitottam tágra a szemem. Újra a vendégszobában voltam. Hitetlenkedve bámultam körbe, majd a tenyeremben nyugvó csontra.
Ismét behunytam a szemem, és megszorítottam a medált. Megint ott voltam a mezőn.

– De miért? Miért most? – kiáltottam fel. Erre viszont nem felelt a csont.
Az eddigi csüggedt zsibbadást felváltotta bennem az izgatott tettvágy. Gyorsan félretettem a medált, és türelmetlenül kerestem elő a halott lányok csontszilánkjait.
Mielőtt Noráét a tenyerembe ejtettem volna, egy pillanatig elszántan szemeztem vele. Majd behunytam a szemem.

Ezúttal épp azt mutatta, amit tudni akartam. Talán legutóbb már kiadta magából a gyermeke miatti gyászát, és most már csak a bosszúvágy maradt benne.
Amikor megláttam azt az arcot, úgy dobtam el a csontdarabkát, mintha égetett volna. Az beszánkázott az egyik szekrény alá, de most nem álltam neki előkotorni.

Remegő kézzel, kapkodva öltöztem, kibontott hajamra csupán egy kendőt terítettem, és a konyhában matató cselédnek is csak kutyafuttában szóltam oda, hogy elrohanok az őrsre.
Most nem érdekelt, hogy egyedül vagyok az utcán. Már pontosan tudtam, ki az az egy valaki, akitől tartanom kell. És magamban fohászkodtam, hogy még azelőtt tudjak beszélni Petrukkal, mielőtt túl késő lenne.

Úgy szaporáztam a lépteimet, hogy mire az őrshöz értem, szúrt a mellkasom.
Nem mentem be egyből – a falnak támaszkodtam, és vártam, hogy hevesen dobogó szívem némileg megnyugodjon. Még kora reggel volt, az utcán csak kevesen jártak, de ők alaposan megbámultak. Nem törődtem most ezzel.
Mikor már késznek éreztem magam, kiszabadult tincseimet visszatűrtem a kendő alá, majd vettem egy nagy levegőt, és benyitottam.
Reméltem, hogy nyitva találom a kaput, és nem kell dörömbölnöm, odacsődítve az összes csendőrt. Fontos volt, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést.
A kilincs szerencsére gond nélkül lenyomódott, az ajtó pedig kinyílt. Beóvakodtam.

A folyosó üresen kongott. Megálltam és füleltem, ám egyelőre semmi neszt nem hallottam.
Találomra elkezdtem benyitogatni az irodákba, de sehol nem találtam senkit.
Visszamentem a folyosóra, és idegesen tépelődtem. Mi van, ha még nincsenek is fent? De akkor miért hagyták nyitva a bejáratot? Úgy emlékeztem, Petruk azt mondta, hogy valaki mindig ébren van, arra az esetre, ha beütne valami vészhelyzet. Vajon hol őrködik az ügyeletes? Lehet, hogy a konyhában készít éppen reggelit? Az merre lehet?

Hirtelen zaj ütötte meg a fülem. Odakaptam a fejem.
A folyosó végi ajtó kinyílt, mögüle pedig Petruk bukkant elő. Nem volt rajta a zubbonya, felül ingujjra vetkőzve, nadrágtartóban állt.
– Anusha? – bámult rám döbbenten. – Te meg mit keresel is?
– Hála az égnek! – tört ki belőlem. – Muszáj beszélnünk!
– Ha azért jöttél, hogy a tegnapit megbeszéljük, én igazán...
– Hol vannak a többiek? – szakítottam félbe.
– Miért? – hökkent meg. Kezdhette felfogni, hogy másról van szó, mert megkomolyodott a tekintete. – Hívjam ide őket?
– Isten ments!

Petruk értetlenül csóválta meg a fejét, majd intett, hogy kövessem.
Jól sejtettem, hogy a konyhában keressem azt, aki ilyen korán ébren van. Az egyik sarokban egy fém sparhelt ontotta magából a meleget, mellette pedig egy keskeny kredenc állt, amin tiszta edények sorakoztak. A másik sarokba egy közepes asztalt toltak, amit négy szék vett körbe. Az egyik szék támlájára csendőri zubbonyt terítettek, és előtte egy bögre tejeskávé gőzölgött. Aromája betöltötte a konyhát.
Petruk visszaült a székre, de nem nyúlt a kávéjához. Bizonytalanul méregetett.
A felkelő nap mögüle sütött be az ablakon, árnyékba vonva az arcát, de még így is láttam, mennyire karikás a szeme, állán pedig kiütközött a borosta. Neki sem lehetett könnyű éjszakája.
Én pedig most még jobban ki fogom billenteni a nyugalmából.

– Miért jöttél? – kérdezte fáradtan. – Valami baj történt a családommal? Vagy a tiéddel?
– Mondja, beszélt már a csendőröknek a tervről? Hogy hogyan csalnánk csapdába a gyilkost holnapután?
– Nem, mert úgy döntöttem, ebbe majd az erősítésként küldött új fickókat akarom bevonni, ők viszont majd csak ma délután...
– Hála a magasságosnak! – kulcsoltam össze a kezem megkönnyebbülten.
– Mi az ördög folyik itt? – ráncolta a homlokát Petruk.
– Az történt, hogy ma reggel ismét tudtam csontokat olvasni – néztem rá jelentőségteljesen.

Egy pillanatig döbbenten bámult rám, majd felpattant a székről, mint akit bolha csípett.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy láttad a gyilkost?
– De azt.
– És ez az egész kérdezősködés... Talán csak nem... innen valaki? – sápadt el.
– Kizárólag akkor mondom el, ha megígéri, hogy nem rohan ki, és nem csapja agyon – keményítettem meg magam.

Feszülten hallgatott. Szája egy kelletlen vonallá préselődött, a keze ökölbe szorult.

– Tudja jól, hogy pusztán az én szavam alapján nem tartóztathatja le – emlékeztettem. – Bizonyíték kell. Legyen észnél, ne csináljon semmi meggondolatlant!

Petruk még mindig nem szólalt meg. Láttam rajta, mennyire viaskodik.
Végül megmozdult – az ajtóhoz sétált, és ráfordította a kulcsot a zárra. Egy pillanatra jeges rémület futott rajtam végig. Csak nem az a terve, hogy addig nem enged ki, amíg el nem árulom?
Ám helyette hozzám lépett, és a tenyerembe nyomta a kulcsot.
– Tessék, őrizd meg. Ha lehiggadtam, kinyithatod.

Bár tudtam, hogy sokkal erősebb nálam, és ha akarná, könnyedén elvehetné tőlem, ez mégis némi megnyugvást adott. A biztonság kedvéért az ingem alá rejtettem.

Petruk előttem állt, és görcsösen markolta a szék támláját.
– Ki vele! Melyikük volt? Harstov? Vagy Svetlan?
Megráztam a fejem.
– Az, akire szerintem a legkevésbé gyanakodna – mondtam rekedten.
Elkerekedett a szeme.
– Az a félkegyelmű szerencsétlen?! – kiáltott.
– Igen – bólintottam. – Levan.