Csontok éneke [Befejezett]

23. fejezet - Akkor is megőrzöm az emléked, ha te már nem leszel (1/2)

Két hónap telt el, mióta a pap fogja lettem. Magunk mögött hagytuk már advent első vasárnapját is. A napok megrövidültek, még kevesebb fény jutott be börtönömbe. Beszűkült, becsukódott a világ odakint is. A deszkák rései között láttam, hogyan borítja be vastag hóréteg a hátsó kertet. Azon túl már csak az erdő húzódott. A fenyők ágain is puhán ült a hó, és lehúzta azokat. Néha varjak károgását hozta a szél.
A vaskályhát állandóan meg kellett pakolni fával, hogy ne hűljön ki a szobám. Borkim egy idő után már bízott bennem annyira, hogy ott hagyjon nekem tűzifát, így akkor is tudtam rakni a tűzre, ha ő nem ért rá.

A hetek összefolytak. Az egyhangúságukat csak az törte meg, amikor a pap bejött hozzám, illetve időnként néhány öregasszony toppant be látogatóba a parókiára, de olyankor mindig csöndben kuksoltam a szobámban. Tudtam, hogy ha kiabálok, az atya megölné őket is, aztán pedig engem, ezért ezzel nem próbálkozhattam. Más tervem volt, így türelmes maradtam.

Minden este beszélgettünk, és egyre jobban megnyílt előttem. Ahhoz továbbra is ragaszkodott, hogy az idő nagy részében simogathassa a hajamat – míg én az övét ritkábban –, de sosem ment tovább, csak búcsúzáskor cirógatta meg az arcomat, illetve néha magához ölelt. Úgy látszott, inkább a lelkemre tart igényt.

Néha elgondolkodtam azon, vajon a sors gúnyol-e engem ezzel. Ha nagy ritkán ábrándoztam is kapcsolatról, elsősorban épp arra vágytam, hogy a leendő páromat a bensőm, a személyem érdekelje, nem a testem.
És lám, most itt volt egy ilyen férfi, én mégsem tudtam örülni neki. Bár nem is csoda – továbbra is az volt a benyomásom, hogy ő nem is igazán emberként tekintett rám, hanem trófeaként vagy egzotikus állatként.
Azt hiszem, ez közel sem az a tiszta szerelem volt, ami felülemelkedett a testiségeken, csupán egy önző, beteg birtoklási vágy.
Mindenesetre hálát adtam az égnek, hogy legalább a testemtől távol tartja magát, akármi is állt a döntése mögött.

Napközben továbbra is azokat az emlékeimet írtam le, amik a beszélgetés során felvetődtek, de nem bántam, mert legalább elfoglaltam magamat. Viszont néha, amikor pihenőt tartottam, kibámultam a deszkák résein, vagy a kályha lángjaiba feledkeztem, erőt vett rajtam a szorongás. Képtelenség volt teljesen elfojtani az aggályaimat, előbb-utóbb visszakanyarodtak hozzájuk a gondolataim.
Próbáltam elképzelni, vajon hogy lehet nagyanyám és Petruk családja, mit csinálnak, főleg az őrmester. Vajon eszébe jutok még? Vagy letett rólam, és inkább hagyja, hogy Natasha megkörnyékezze?
Néha álmodtam is velük, legtöbbször rosszat. Az egyik leggyakoribb az volt, hogy újra a szüreti bálon vagyok, ám ezúttal Natasha táncolt Petrukkal, és én rohantam el.

Meglepő módon Borkimmal csak ritkán álmodtam, és olyankor legtöbbször ugyanazt csinálta, amit minden nap: ételt hozott vagy beszélgetett velem.
A vele kapcsolatos rossz álmaim inkább arról szóltak, hogy nem jön a szobámba – hogy valami baj érte odakint, én pedig ott maradok bezárva, és szép lassan éhen halok, mert nem tud rólam senki.
Az ilyen álmok után egész nap szorongtam, mert ez sajnos egy nagyon is valós veszély volt. Emiatt az a felemás helyzet alakult ki, hogy amikor mégis megjelent az étellel, megkönnyebbültem. Pedig nem akartam semmilyen formában örülni a társaságának.

Különös érzés volt az is, hogy jobban kezdtem ismerni ezt az embert, mint bárki mást. Pedig nem szerettem volna, hogy közöm legyen hozzá, mégis része lett az életemnek. Hiába legszívesebben ellöktem volna magamtól, a gondolataimba is befurakodott, befészkelt. Sehol nem lehetett tőle békém. Bár a testemet nem vette birtokba, ez bizonyos szempontból talán még rosszabb volt, hogy annyi emlékem és ismeretem lett róla.

Én is meséltem neki magamról sokat, de azt nem bántam, ha többet tud a zalonici életemről, a szememben nem számított abból semmi sem titoknak.
Egyedül Petruk iránti szerelmemet őriztem kincsként magamban. Abba nem engedtem neki betekintést egy szóval sem.
Hiába Petruk lemondott rólam, én továbbra sem tudtam elfelejteni őt. Sőt, ahogy teltek a napok, úgy mélyültek az érzelmeim. Talán ő volt a kapaszkodóm ebben a kilátástalanságban. Ha rá gondoltam, valami fény ragyogott felém, betűzve a börtönömbe, és erőt adott. Sokszor felidéztem azokat a pillanatokat, amikor szelíden, kedvesen szólt hozzám, tekintetében hála és remény csillogott, vagy amikor a bálon átfont a karjaival. Néha már azt hittem, csak álom volt mindez – de legalább szép álom.
Szerencsére Borkim nem gyanakodott a vonzalmamra, ezért nem kérdezett rá az őrmesterre. Amíg erről nem tudott, addig azt éreztem, nem kapta meg teljesen a lelkemet.

Fogságom első hetében történt egy nagyobb esemény: az atya egyik nap azzal állított haza, hogy elkapták Levant. Le volt gyengülve, de még élt. Egyből az őrsre vitték kihallgatni.
Borkim láthatóan ideges volt, amikor elmesélte.

– Még nem tudni, Levan elmondta-e, hogy ő csak Norát ölte meg – árulta el a nyugtalansága okát. – Abban bízom, hogy ha jár is a szája, nem hisznek neki. A kapitányból kinézem, hogy Levant kinevezi bűnbaknak, és lezárja az egész nyomozást, hogy ne kezdjenek el arról pletykálni, hogy rossz embert kaptak el.
– És ha nem lesz több gyilkosság, akkor mindenki meg lesz arról győződve, hogy Levan volt az egyetlen tettes, akármit is állít – jegyeztem meg biztatóan.
– Igen, ebben igazad van – nyugodott meg kissé Borkim. – Ha bárki is pedzegetné, hogy nem ő volt az egyedüli gyilkos, ez majd elaltatja a gyanakvást.

Valóban úgy tűnt, hogy mióta nála voltam, nem ébredt fel benne az igény, hogy öljön. Bár ezt ő maga nem jelentette ki, de a viselkedéséből sejtettem. Soha nem maradt el sokáig, sietett hozzám haza, és néha, amikor csak ölelt magához, halkan a fülembe duruzsolt.
– Úgy örülök neked...

Ilyenkor különös lelkifurdalás öntött el, amiért becsapom. Valahol még sajnáltam is ezt a szerencsétlen embert. Pontosabban... nem teljesen őt sajnáltam, hanem a körülmények összjátéka miatt szorult el a szívem, hogy ennyi ember élete tönkrement emiatt a félrecsúszott élet miatt.

Azonban akármennyire is sikerült visszatartanom őt attól, hogy újra bűnbe essen, nem voltam hajlandó az egész életemet ennek áldozni. De egyelőre türelmesnek kellett lennem.

Ahogy teltek a hetek, és továbbra sem terjedt el olyan szóbeszéd, hogy Levanon kívül más gyilkos is van, Borkim úgy lett egyre nyugodtabb.
Szárnyra kélt viszont egy másik pletyka, aminek én kifejezetten örültem: többen úgy vélték, hogy semmi nem volt igaz abból, hogy Norát teherbe ejtette Dmitri vagy bárki más, csupán Levan trükkje volt, hogy elterelje magáról a figyelmet. Így Nora becsülete mégsem szennyeződött be visszavonhatatlanul.

A körülmények kezdtek jó irányba mutatni, és én egyre inkább elérkezettnek láttam az időt, hogy előálljak a tervemmel.

Egyik este, amikor a pap ismét arról beszélt, hogy mennyire vágyna világot látni, összeszedtem minden bátorságomat, és közbeszóltam.
– Akkor miért nem utazol el?
– Hogyan? – lepődött meg. A hajamat simogató keze is megállt a mozgásban.
– Vagy inkább úgy mondom: utazzunk el – jelentettem ki határozottabban.

Végleg levette a kezét a fejemről, annyira megdöbbent.
Én felálltam, hogy szembenézzek vele.

– Emlékszel, mondtam, én is azzal a vággyal jöttem el otthonról, hogy világot lássak. Annyi számtalan, érdekes táj van, amiről beszéltél, hogy én is látni akarom. Miért nem mehetnénk el együtt?

Még mindig hüledezve meredt rám, és nem felelt. Felbátorított a hallgatása. Megragadtam a vállát.

– Hagyjuk hátra ezt a koszfészket, és kezdjünk új életet! Ahol nem ismer minket senki, és csupán két, egyszerű ember lehetünk, akiknek nem nyomja a vállát a múlt terhe!
– De a munkám... – szólalt meg végre Borkim.

Az, hogy a hivatását hozta fel ellenérvnek, jó jelnek tűnt.
– De hát nem szereted csinálni! – feleltem. – Hidd el, Klavatna jól meglesz nélküled. És nélkülem is. Engem sem köt már ide semmi. Nincsenek barátaim se... kivéve téged – néztem rá jelentőségteljesen, és finoman megsimítottam a karját.

Féltem, hogy ezzel a hazugsággal már túllövök a célon, és átlát rajtam.
Azonban úgy tűnt, a két hónapnyi engedelmesség és bizalmaskodás megtette a hatását, mert tekintetében csak felindultságot láttam tükröződni.

– Te komolyan beszélsz? – kérdezte. Hangja inkább reménytelin csengett, mintsem kétkedőn.
– Nem csak számodra voltak érdekesek a beszélgetéseink. Olyan lebilincselően és okosan adsz elő – hízelegtem neki. – Ablakot nyitottál nekem a világra, és mire észbe kaptam, arra ébredtem, hogy vágyódok látni ezeket a helyeket... a te oldaladon. Az elmúlt hetekben újra olyan közel érezlek magamhoz, mint még senki mást.

Úgy bámult rám, mint akit főbe kólintottak, és nem jött ki hang a torkán. Azonban jó jelnek vettem, hogy nem lett dühös. Tovább folytattam.

– Azt hiszem, helyes volt a megérzésem, hogy mindössze egy megértő társra volt szükséged, mert mióta veled élek, csupa jó oldaladat láthattam. Nem vagy te igazából rossz ember. Gondoskodó vagy velem és figyelmes, azon kívül kellemes veled időt tölteni. Talán nem helyes, hogy így érzek, de nem tudom tovább magamban tartani. Bocsáss meg, ha tolakodó voltam – sütöttem le a pillantásomat szemérmesen.

Izgatottan sandítottam felé, és lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Ezen állt vagy bukott minden, de tartottam attól, hogy nem hisz nekem.

Egy pillanatra megijedtem, amikor felém lendült a keze – ám nem bántott, épp ellenkezőleg. Magához húzott, szorosan a karjaiba zárt, és belefúrta az arcát a hajamba.
– Én is elmondhatatlanul közel érezlek magamhoz – suttogta. – Nem gondoltam, hogy létezhet ilyen.
Erőt vettem az ellenérzésemen, és megsimítottam a hátát.
– Akkor kezdenél velem új életet? – kérdeztem reménykedőn.
– Hát tényleg ezt akarod? – nézett rám. Szemében egyszerre tükröződött hitetlenkedés és boldogság.
– Csak erre vágyom – sóhajtottam, és a mellkasának döntöttem a homlokomat, hogy a tekintetem nehogy eláruljon.

Ezután még hosszú ideig ölelt magához, szokás szerint a hajamat cirógatva, és becézgetve duruzsolt nekem.
A mormogása eszembe idézte, amikor a második megölt lány csontját olvastam – akkor épp ezt a hangot hallottam, ami elárulta nekem, hogy férfi a gyilkos. Kirázott a hideg ettől az emléktől.

Mikor végre elengedett, felállt az ágyról, és töprengőn kezdett fel-alá járkálni.

– Nem fogunk tudni egyből indulni – közölte. – Lényegében el kéne szöknünk, arra pedig rá kell készülni. Ki kell találnom az útvonalat és az utazás egyéb részleteit. Talán karácsony után már alkalmas lenne.

Nem tudtam hova lenni az örömtől, hogy a jelek szerint ráharapott a horogra.
Tovább járkált és motyogott magában, csomagokról és az anyagiakról gondolkozott hangosan.

– Van félretett pénzem, arra nem lesz gondunk – jelentette ki. – Apámtól is kaptam régebben havi apanázst, de szinte soha nem költöttem semmire. Maga az utazás lesz nehezebb, hogyan tudunk úgy távozni, hogy minél később vegyenek észre. Szekérrel túl lassan haladnánk, és nem tudnánk letérni az útról. Így csak a ló jöhet szóba.
– Én nem tudok lovagolni – tártam szét a kezem csalódottam.
– Majd mögém ülsz. Bár akkor nem vihetünk sok holmit.
– Nekem amúgy sincs sok. Élelmet meg vehetünk útközben.
– Vonatra nem ülhetünk – ötletelt tovább. – Engem biztosan kerestetni fognak, ha szó nélkül eltűnök. A pályaudvarokat pedig biztosan elsők között vizsgálják át. Szóval más módon kell eljutnunk az országhatárig. Utána már nyugodtabbak lehetünk.
– Akkor kelet felé indulnánk? – kérdeztem. – Arra van legközelebb a határ.
– Ez igaz, de talán éppen ezért ők is erre gyanakodnak majd. Szóval inkább délnek menjünk, Uravia irányába. Annak is van kikötője.

Még legalább egy órán át tervezgettünk lázasan. Ezúttal őszinte volt a lelkesedésem, viszont nem a közös utazás miatt. Eszem ágában sem volt Borkimmal élnem egy déli szigeten. Amint lehetett, meg akartam szökni mellőle. Az sem nyugtalanított, ha valahol elkapnának minket a csendőrök, mert őbennük is a megmentőimet láttam, akiknek elmondhatom, hogy a pap elrabolt. Szóval így is, úgy is jól jönnék ki ebből.
Legalábbis, ha nem csúszik akadály a tervbe.

***

Újabb három nap telt el.
Hatalmas megkönnyebbülésemre Borkim nem gondolta meg magát, hanem egyre elszántabban tervezgetett.
Összeszámolta a félretett pénzét, és megnyugodva látta, hogy elég lenne arra, hogy a tengeren túlra utazzunk belőle, majd pedig szerényen új életet kezdjünk.

– Persze ott kell valami munkát vállalnunk – jegyezte meg –, másként nem megy hosszú távon.
– Akkor lehetnél végre hajóskapitány – mondtam nevetve.
Erre ő is elmosolyodott.
– Azt azért nem, de néha biztosan kimennék a tengerhez. Viszont ezen ráérünk majd ott gondolkozni.
– Ha kell, én főzök, mosok, takarítok – ajánlkoztam. – Ahhoz még a nyelvet sem kell tudni.

Később előkeresett két viharvert bőröndöt, és elkezdett belepakolni. Én is segítettem neki összeszedni, mi mindenre lehet szükségünk a ruhán és tisztálkodószereken kívül.

Amikor egyik délután kopogtattak, már nem zaklatott fel minket. Borkim tudta, hogy nem fogok kiabálni vagy egyéb módon felhívni a figyelmet.
– Bocsáss meg, megnézem, ki az, és ha lehet, gyorsan elküldöm – szabadkozott, amikor magamra hagyott.

Nem voltam különösebben türelmetlen, egész jól haladtunk a tervezgetéssel.
Kíváncsian mentem az ajtóhoz, hogy a látogatója mond-e valami érdekes pletykát. Ám amikor meghallottam a hangját, kizökkentem a nyugalmamból. Ilka volt az, Petruk nagynénje. Valami könyvet akart kölcsönkérni, azért jött.

Ahogy hallgattam az asszonyt, hirtelen rengeteg eltemetett emlék felszínre jött, amit eddig igyekeztem elnyomni. Rosszkedvűen parancsoltam magamra, hogy egy darabig még igazán lehetnék fegyelmezett, már nem kell sokat várni. De a szívem nyugtalanul dobogott, főleg, amikor Petrukról kezdett el beszélni.

– Jaj, atyám, én annyira aggódom amiatt a fiú miatt! Mindannyian azt hittük, hogy ha elkapja a gyilkost, végre megbékél, de ez még izgágább azóta, mint előtte!
– Mi lehet az oka? – kérdezte Borkim. Hangja arról árulkodott, hogy csupán udvariasságból kérdi.
– Eszi a fene az után a lány után.
– Milyen lány?
– Hát Anusha!

Egy pillanatra kihagyott a szívem, aztán elöntötte az arcomat a vér. Jobban hozzátapasztottam a fülemet az ajtóhoz, és levegőt is alig mertem venni, ahogy vártam a folytatást.

– Teljesen belebolondult ez a fiú, és amikor a lány eltűnt, nem nyugodott – fecsegett tovább Ilka. – Elment még Zalonicba is, de ott nem lelte.
– Hát ez... különös.
– Arra gyanakszunk, hogy útközben valami haramia megölhette szegény Anushát – sopánkodott az asszony.
– Igen, ez valószínűnek tűnik – jegyezte meg Borkim.
– De nem találták meg a holttestét, szóval Petruk a szabadidejében azóta is őt keresi.

Könnyek lepték el a szemem – egyszerre az örömtől és a bánattól. Egyfelől végtelenül boldoggá tett, hogy Petruk ezek szerint valóban szeret, ráadásul még mindig nem felejtett el, akkor sem, amikor mindenki holtnak hisz. Másfelől elfacsarodott a szívem, hogy itt vagyok tőle egy karnyújtásnyira, és ő nem tudja, hanem kétségbeesetten kutat utánam már két hónapja. Először a húgát vesztette el tragikus körülmények között, most meg engem...

– Nagyon kitartó az őrmester – felelte Borkim. – Pedig lehet, jobban járna, ha inkább olyan lány után futna, aki nem tűnt el, és aki viszonozza az érzelmeit.
– Ó, de hát Anusha is szerette őt – vetette ellen Ilka.

Életemben először éreztem azt, hogy legszívesebben megfojtanék valakit. Petruk is már átkozta a nagynénje fecsegő természetét, de ezúttal én kívántam, hogy bár törné be valaki azt a lepcses száját!
Az ajtón túl is érzékeltem, hogy milyen fagyos csönd ereszkedett a házra.

– Valóban? – szólalt meg Borkim egy végtelennek tűnő perc után.
– Ha mondom! Anusha a szüreti bálon megvallotta Gloriának, hogy mit érez. Éppen emiatt keresi olyan lázasan Petruk.
– Hát akkor ez egy fölöttébb tragikus történet – jelentette ki fagyosan a pap.
– Valóban az. A család is sajnálja, mind nagyon szerettük Anushát. Gloriának is jó barátnője lett.

Borkim következő mondatától annyira átjárt a félelem, hogy szinte megbénultam.

– Igazán szomorú lenne, ha ezek után holtan találnák.