Csontok éneke [Befejezett]

22. fejezet - Álmok (2/2)

Talán a fáradtság tette, de most különös nyugalom szállt meg, ahogy ott ültünk ketten szótlanul. Bár még csak kora délután volt, de olyan sűrű fellegek borították az eget, hogy fel kellett gyújtani a petróleumlámpát is. Annak és a kályhának a fénye vöröses derengésbe vont mindent. Ahogy a lángok lobogtak, úgy táncoltak az árnyékok a szoba falán.
Átkaroltam a térdem, és lehunytam a szemem. Bár nem fogtam a csontmedált, de anélkül is sikerült gondolatban máshová vándorolnom. A zalonici házunkat láttam magam előtt, és nagyanyámat. Épp, ahogy gyerekkoromban szinte minden este, most is ott ültünk a kemence előtt, egy nagy pokrócba burkolva mindketten, és tökmagot rágcsáltunk. Ő mindenféle mesékkel bolondított, és időnként a tenyeremben levő vonásokból is jósolt – bár csak az ördög tudja, hogy valóban értett-e hozzá, vagy pusztán kitalálta.
Halványan elmosolyodtam ettől az emléktől.

– Anusha – hallottam hirtelen egészen közelről.
Riadtan néztem fel. Borkim állt előttem, nyúlánk alakja fölém magasodott. Nem tudtam kiolvasni az arcából, hogy mi a szándéka.
– Anusha – mondta újra, és leguggolt mellém. – Nem foglak bántani. Ha nem adsz rá okot, nem foglak.

Nem tudtam, mit feleljek – hiába megnyugtatónak szánta, mégis fenyegetőnek hangzott. Viszont még nyertem némi időt a válasszal, mert ő folytatta.

– Azóta is bánt, hogy tegnap este olyan goromba voltam veled. Nem akartam, de kizökkentett a nyugalmamból a csendőr megjelenése. Ráadásul utána, mikor visszajöttem, azt láttam a szemedben, hogy gyűlölsz. De azóta már nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam.

Erre már mindenképpen felelnem kellett – méghozzá hazugságot. Nem tudhatja meg az igazat, főleg most, amikor úgy tűnik, kezd megenyhülni irántam.

– Azért néztem rád csúnyán, mert előtte megfenyegettél, hogy megölsz. Hogyan máshogy viselkedhettem volna? Meg voltam ijedve – tártam szét a kezem.

– Ez igaz – bólintott. – Bocsáss meg, nem kezeltem jól a helyzetet. Viszont te annál jobban. És meg kell mondjam, valóban kellemesen érzem magam veled. Jó, hogy van itt valaki reggel, amikor felkelek, és este is vár rám, ha hazajövök. És beszélgetni is felemelő volt. Szeretném ma este is folytatni, a mise után.

Hitetlenkedve hallgattam. Nem számítottam tőle ilyen engesztelő magatartásra. Annyira fejembe szállt a siker miatti öröm, hogy őszintén el tudtam mosolyodni.
– Köszönöm, hogy bocsánatot kértél. Akkor majd este is beszélünk.

Lelkesedés csillogott a szemében. Elégedetten bólintott, majd felállt.
– Most kiviszem a lavórt meg a többit, aztán még dolgoznom kell. Addig te írd tovább a jegyzeteidet. A mise előtt hozok valami vacsorát. És ha bármi kell, kiálts.

Búcsúzóul megsimította az egyik nedves tincsemet. A keze egy pillanatra az arcomat is súrolta. Uralkodtam magamon, hogy csak akkor dörgöljem meg a bőrömet, amikor már kiment.
Az ajtót ezúttal is kulcsra zárta, de ez most nem aggasztott. Az lett volna a gyanús, ha látszólag máris teljesen megbízott volna bennem.
Már eddig is nagy haladást értem el. Igyekeztem erre gondolni, és nem arra, hogy vajon mi lesz, ha esetleg még ennél is közelebb akar hozzám kerülni.

***

Mikor este bejött beszélgetni, ezúttal is odahúzta a sámlit az ágy mellé, hogy üljek megint elé.
Elfogott az undor a gondolattól, hogy ismét a fejemen babráljon, ezért tétováztam.
Észrevehette rajtam, mert megkérdezte:
– Mi a gond?

Nem mondhattam el az igazat, elveszítettem volna az eddig kiharcolt bizalmat. Szerencsére támadt egy mentőötletem.

– Az jutott eszembe, hogy cserélhetnénk. Nemrég azt mondtad, hogy nagyon megnyugtató a haj tapintása. Mi lenne, ha most én próbálnám ki?

Elkerekedett a szeme. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy vajon nem léptem-e át ezzel egy határt. Talán ez az ő felségterülete, és nem váltogathatjuk a szerepeket. Ám aztán bólintott.
– Nem bánom.

Így hát ezúttal én ültem az ágyra és ő nekem háttal a sámlira. Bizalmatlanul szemléltem a fejét. Vékony szálú, barna haja ápoltan simult a koponyájára, nem tűnt piszkosnak, mégis idegenkedtem, hogy hozzányúljak. Azonban, ha választhattam, akkor már jobb volt, ha én érek hozzá, és nem ő hozzám.
Ahogy simítgattam a haját, megpróbáltam azt képzelni, hogy egy kutya szőrét érzem a kezem alatt, hátha úgy elviselhetőbb lesz. Viszont nem igazán sikerült beleélnem magam ebbe az illúzióba. Egy kutya nem beszél, és nincsen levendulaszaga.

– Milyen érzés? – kérdeztem meg.
– Szokatlan – felelt némi töprengés után. – Utoljára talán a dadám simogatta meg a fejemet. De semmiképpen nem kellemetlen.
– És miről akarsz ma beszélni? – faggattam. – Még néhány gyerekkori félelmem eszembe jutott azóta, de nem sok.
– Nem számít, most legyen valami más. Mondjuk az álmok.
– Mármint amit éjszaka...?
– Nem. A vágyaid. Ábrándjaid. Miről álmodoztál, amikor gyerek voltál?

– Csalódást kell okoznom – válaszoltam –, de nem voltak nagy vágyaim. Legtöbbször az foglalkoztatott, hogy alaposan megtömhessem a bendőmet jobbnál jobb falatokkal. Illetve néha tárgyakra is megfájdult a fogam, például egyszer az egyik fiú szerzett valahonnan egy távcsövet. Annak nagyon örültem volna.

– Akkor soha nem gondolkoztál el azon, hogy majd, ha egyszer felnősz, milyen nagy dolgokat fogsz véghez vinni?
– Nem igazán. Tizenegy éves korom óta olvasom az elhunytak csontjait a gyászolók számára. Ez eléggé kitöltötte az életemet, és kijelölt számomra egy utat.
– Értem – jegyezte meg csalódottan Borkim. – És világot látni sem vágytál?

Kezdett bennem derengeni egy sejtés, mégpedig hogy ez a férfi még mindig ilyen ábrándokat dédelget. Jó ötletnek éreztem, ha adom alá a lovat. Azzal valószínűleg még közelebb érzi majd magát hozzám, ha hasonlóságot vél felfedezni köztünk.

– Ami azt illeti... Amikor az őrmester felkeresett ezzel a rendkívüli megbízatással, valóban felvidultam, hogy végre többet láthatok a világból. Új tájakat, más szokásokat, ételeket, nagyvárosokat...

Hiába ez az érdeklődésem hamar alábbhagyott, ezt már nem akartam a papnak elárulni. Hamar bebizonyosodott, hogy jól tettem, ő ugyanis lelkesen vette át a szót.

– Én már gyerekként utazni vágytam, főleg amikor először hallottam a tengerről. Lenyűgözött, hogy létezik akkora víz. És ki tudja, mi rejlik a mélyén? Amikor kicsi voltam, még arról is ábrándoztam, hogy hajóskapitány leszek, de a családom kinevetett. Később ez az álmom megszelídült, és megelégedtem annyival, hogy kicsinyített hajómodelleket építsek. Azonban a bátyám több modellemet is összetörte, ezért azzal is felhagytam.

– Ez nem volt szép tőle – szúrtam közbe, csak hogy biztassam. Ámultan hallgattam, hogy mennyire megeredt belőle a szó. Először a bátyját szidta, aki nem egyszer megragadta az alkalmat, hogy őt megalázza. Amikor pedig kiadta magából a keserűségét, a messzi tájakról beszélt ábrándosan.

– Leginkább a déli tengerek érdekelnek – magyarázta. – Azt olvastam, hogy az ottani népek mindig vidámak és mosolyognak. Soha nincs gondjuk ételre, mert egész évben terem gyümölcs, csak a kezüket kell érte kinyújtani. A tengerben pedig mindig akad hal. Ezért egymással is barátságosabbak. Biztosan az utazókkal is.

Még hosszan fecsegett a déli népekről, hogy miket olvasott össze a nyelvükről, az ételeikről, szokásaikról, én pedig igyekeztem érdeklődőnek mutatkozni, ám közben szövődött a fejemben egy újabb terv. Viszont még túl korainak éreztem bevetni. Ahhoz még jobban meg kell majd bennem bíznia.

– Most már cseréljünk – állt fel hirtelen a sámliról. – Kellemes volt, hogy simogattad a fejemet, de egy kicsit én is szeretném a tiédet.

Nem szívesen álltam rá, de nem akartam elrontani a kedvét, így engedelmesen kibontottam a hajamat. Bár még mindig megalázó volt, egy kicsit enyhített rajta a kölcsönösség. És most már legalább nem féltem, hogy közben bántani akar, amíg háttal vagyok neki.

– Akkor ezek szerint nem szereted ezt a hideg, hegyvidékes tájat – jegyeztem meg.
– Mit lehet benne szeretni? – kérdezte kelletlenül.
– Igaz, neked nem ez az otthonod. Rukiyavban születtél?
– Igen. Ott nem akadnak hegyek, legfeljebb dombok, és melegebb az idő.
– Mennyiben más egy olyan nagyvárosban élni?

Ismét ömlött belőle a szó. Beszélt múzeumokról, színházról, nagy hidakról, székesegyházról, parkokról, próbálva leírni őket úgy, hogy egy világtól elzárt, falusi lány is felfogja őket.

– Valóban látványos lehet – bólogattam. – Volt valami, amit nem szerettél ott?
– Az emberek – vágta rá. – Bár a város maga gyönyörű, de annyi romlottság tenyészett benne, hogy amiatt kevésbé bántam, hogy el kellett jönnöm.
– Akkor ezért ragadta meg annyira a képzeletedet az a déli nép?
– Azt hiszem, igazad van – mondta töprengőn.
– Én nem tudtam, hogy ilyen dolgok is vannak a nagyvilágban, de érdekesnek hangzik. Kár, hogy már sosem fogom látni – jegyeztem meg sajnálkozón.
Borkim csak hümmögött.

Még egy darabig mesélt a szülővárosáról, ám aztán elbúcsúzott. Ezúttal is megsimította az arcomat.
Ez utóbbi zavart, azonban az este történései annyira sikerélménnyel töltöttek el, hogy izgalmamban nem tudtam egyhelyben megülni, felhevülten járkáltam fel-alá még egy darabig.
Igyekeztem nyugalomra inteni magam, nehogy túlzottan hamar valósítsam meg a tervemet, amikor még nem bízik bennem eléggé. Legalább pár hetet még várnom kellett, de inkább többet. Ezzel a tudattal aludtam el.