Csontok éneke [Befejezett]

26. fejezet - Titkok és válaszok (1/2)

Mikor végre visszamentem a házba, nagyanyám úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csak a kivörösödött szeme árulkodott arról, hogy őt is megrázta a veszekedésünk.

– Megágyaztam nektek – intett a nagyobbik szoba felé. – Találtok mindent kikészítve, amire szükségetek lehet. Egy pohár meggykompót levet is ott hagytam az éjjeliszekrényen, ahogy gyerekkorodban is, ha éjszaka megszomjaznál. Tudom, azt mennyire szereted.

Akármennyire is meghatott a gesztusa, más valami jobban foglalkoztatott.
– De babushka... Azt hittem, magával alszok, ahogy régen, Petruk meg a konyhában – ellenkeztem.
– Azt nem hagyhatom, hogy maga aludjon a kényelmetlenebbik fekhelyen – lépett oda Petruk is.
– Ez így járja – intette le nagyanyám. – Nem akarlak elválasztani titeket.

Úgy sejtettem, sokkal inkább arról van szó, hogy a veszekedés miatt nem szeretne összezárva lenni velem, de ezt nem akartam a fejére olvasni.

– De mi még nem vagyunk házasok! – ellenkeztem elhűlten. – Nem alhatunk egy ágyban!
– Na és aztán? – vont vállat nagyanyám. – Engem nem érdekel, más meg nem fogja megtudni, hacsak ti el nem kotyogjátok. De én ugyan nem kötöm senki orrára.

Petruk arcán is feszélyezett pír ömlött szét.
– Én igazán nem akarok senkinek a terhére lenni...
– Úgy viselkedtek, mintha kizárólag éjszaka, az ágyban lehetne azt csinálni – intette le nagyanyám. – Ezen nem múlik semmi. Ne vitatkozzatok velem, én ezt már eldöntöttem.

Zavartan néztünk össze Petrukkal, ugyanakkor bennem izgatott öröm is szétáradt. Már elhatároztam, hogy hamarosan őszintén beszélek vele, és azt reméltem, hogy a közös hálóhely meg az éj leple kellően bizalmas légkört teremtenek majd ehhez.

Viszont, ha ez a beszélgetés rosszul sül el, akkor még kínosabb lesz az egész... De még mindig jobb lesz most megejteni, amikor itthon vagyok, a saját családi házamban, nem pedig az ő fedelük alatt.

***

Máskor egy szál ingben aludtam, de most magamon hagytam az egyik alsószoknyámat is, úgy másztam be az ágyba. Még feszélyezett volna a túlzott meztelenség.
Petruk már ott feküdt. Ő javasolta, hogy én aludjak kívül, ő meg a fal mellett. Szerintem nem akarta, hogy azt érezzem, be vagyok szorítva.

Elfújtam a gyertyát, majd elhelyezkedtem a paplan alatt. Petruk teljesen a falhoz húzódott, vigyázva, hogy ne érjen hozzám.
– Kényelmesen vagy? Nem kemény a fekhely? – kérdeztem, de inkább csak hogy megtörjem a csöndet, amit kezdtem egyre kínosabbnak érezni.
– Minden rendben – felelte. Hallottam a hangján, hogy ő is nyugtalan. – Inkább attól tartok, hogy zavarni fog téged a horkolásom.

Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
– Miért, nagyon horkolsz? – kérdeztem.
– Nem tudom. Szerintem annyira nem vészes, az őrsön két másik csendőrrel aludtam egy szobában, és közülük még én voltam a leghalkabb. De nem tudom, te mihez szoktál.
– Elárulom, hogy nagyanyám is horkol – közöltem.
– Akkor talán nem lesz gond – felelte Petruk, és bár a sötétben nem láttam az arcát, a hangján hallottam, hogy megkönnyebbül.
– Így van, emiatt nem lesz – mondtam, majd nagy levegőt vettem. – De más miatt talán igen – böktem ki elszántan.

Petruk idegesen megmoccan mellettem.
– Mi a baj? – komorodott el.
– Ma beszéltem nagyanyámmal, és mesélt valamit a családomról, ami... Nem is tudom, hogy mondjam – zavarodtam bele. – Félek, talán elfordulsz majd tőlem.
– Nem tudom, milyen gaztettről van szó, de arról nem tehetsz, hogy az elődeid mit műveltek. Emiatt nem néznék rád más szemmel.
– Nem bűntényről beszélek. De várj, kifejtem. Csak annyit kérek, ne vágj közbe.

Akadozó szavakkal adtam elő Elena történetét. Nem hagytam ki semmit abból, amit nagyanyám megosztott velem.
Petruk betartotta az ígéretét, nem szólt közbe egy szót sem. Viszont mikor befejeztem, akkor is hallgatásba merült.
Egyre nagyobb szorongással bámultam a sötétbe, fülelve, mikor válaszol már. Végül nem bírtam tovább.

– Mondj hát valamit végre! Megöl a kétely! Mi jár a fejedben?
– Azon gondolkozom – felelte csöndesen –, hogy ha nálad is így alakulna, mint ennél a rokonodnál, akkor még jobban vigyáznom kell majd rád. Azt vettem sorba, milyen fenyegetéseket jelentene neked akkor a külvilág, és erre próbáltam kitalálni óvintézkedéseket.

Hitetlenkedve csóváltam meg a fejem.
– Hát az nem zavarna téged, hogy talán majd én is hallani fogom a gondolataidat?
– Ha téged nem zavar, nem baj. Nekem nincs előtted titkolnivalóm. Úgyis csak azt hallanád, hogy mennyire szeretlek.

Könnyek szöktek a szemembe, ám nem csupán a meghatottságtól. Lelkifurdalás is gyötörni kezdett.

– Akkor már azt akarom, hogy nekem se legyenek titkaim előtted – szóltam elszántan. – Tudnod kell, hogy Borkim nem volt velem végig kegyetlen. Egyedül az utolsó napokban.
– Valóban? – kérdezte Petruk meglepetten. – Nem igazán értem, ezt miért titkoltad. Én csak örülök, hogy ezek szerint nem volt egy merő szenvedés a fogságod.
– Ami azt illeti, szenvedni szenvedtem így is, csupán máshogy.

Félve kezdtem bele, hogy elmeséljem, hogyan kellett parancsra megnyílnom előtte, beszámolnom az életemről, emlékeimről, és miként simogatta, mosta a hajamat, meg ölelgetett.

– Akkor ezért nem szereted, ha a fejedhez nyúlok – állapította meg Petruk töprengőn.
– Ezért is – javítottam ki. – Meg olyan szörnyű vagyok ezzel a kevés hajammal, félek, csúnyának találsz – tettem hozzá szorongón.
– Azt hadd döntsem én el, hogy mi tetszik nekem – mondta szelíden, de határozottan. – És ne bántsd a nőt, akit szeretek.

Meglepetten hallgattam el, ám aztán megenyhülten elmosolyodtam.
– Szóval nem szabad magamat szidni?
– Magadat szabad a legkevésbé szidni.
Erre már halkan felkacagtam.
– Nocsak, milyen bölcs lettél! Pedig régen te ostoroztad magadat a legjobban.
– És akkor most nem lehet igazam? – mosolyodott el ő is. – Ne arra az énemre hallgass, hanem a mostanira. A régi még ostoba volt.

– És a mostani éned mit szól a többi dologhoz, amit elmondtam a fogságomról? – tértem vissza a korábbi témára. – Talán mindez nem tűnik szenvedésnek – mentegetőztem –, de...
– Már hogyne lenne az? – vetette közbe Petruk. – Bezárt téged, és ki voltál szolgáltatva kényének-kedvének. Ez kimeríti a szenvedés fogalmát.
– Te is így gondolod? – támadt fel bennem a bizakodás.
– Ez nem kérdés. Persze lehetett volna rosszabb is, de nem mondanám, hogy ez nem volt egy kálvária. Kész szerencse, hogy sokáig nem fajult el a helyzet.
– Azért nem teljesen a szerencsének köszönhető – jegyeztem meg félénken. – Nagyon is... igyekeztem a kedvében járni meg úgy tenni, mintha... szívlelném és szeretnék vele lenni.

Hát tessék, kimondtam. Visszafojtottam a lélegzetemet is, ahogy Petruk válaszát vártam.

– Nagyon jól tetted.
Alig mertem hinni a fülemnek.
– Azt mondod? – tört ki belőlem. – Nem vagy dühös? Nem csalódtál bennem?
– Te meg miről beszélsz?
– Hát, hogy alapvetően nem szoktam ilyen behódoló lenni, hanem kiállok magamért – magyarázkodtam. – És főleg nem szokásom álságosan hízelegni, tetszelegni, meg...
– Azt tetted, ami ebben a helyzetben a legbölcsebb volt – szakított félbe. – Talán jobb lett
volna, ha nekiállsz hősködni? Ennek köszönhető, hogy most itt lehetsz velem.

Hála és megkönnyebbülés felszabadító hulláma söpört rajtam végig.
Hiába szegtem meg a hallgatásomat és beszéltem Borkimról, most először éreztem azt, hogy a pap végre semennyire nem birtokol engem, nem köti gúzsba a gondolataimat.
Nem feszített már a titok, mint egy betokosodott szálka. Nincs többé közöm hozzá.

Megkerestem Petruk arcát a sötétben, és megcsókoltam. Majd a száját is.
Éhesen csókolt vissza. Keze a derekamra simult, és magához húzott. Boldog zsibbadás ömlött rajtam végig, és szorosabban hozzá fészkelődtem.
Ám a következő pillanatban fájdalmasan felszisszentem.

Petruk megtorpant, és elengedett.
– A hátad? – kérdezte.
Csalódottan bólintottam. A sebhelyeim váratlanul újra sajogni kezdtek.
– Bocsáss meg – húzódott el tőlem.
– Dehogy, ne szabadkozz – ellenkeztem, és ismét hozzábújtam. A mellkasára hajtottam a fejem, és felsóhajtottam. – Egyszer majd csak jobban leszek, és akkor...
– Ne foglalkozz most ezzel. Az a lényeg, hogy meggyógyulj.
Hálásan simítottam meg az arcát.
– Ugye tudod, hogy én is nagyon szeretlek? – kérdeztem ellágyultan.
– Tudom – felelte szelíd hangon, és finoman megcsókolta a homlokomat. – Még úgy is, hogy én nem olvasok gondolatokban.

***

Petruk még aludt, amikor kinyitottam a szemem. A fal felé fordulva szuszogott. Elnéztem széles vállát, a tarkóján a lelapult haját, amibe mintákat nyomott a párna, és visszagondoltam az előző esti beszélgetésre. Azt éreztem, lekerült rólam egy nagy teher, és végre újjászülettem.

Nem akartam már visszaaludni, de őt sem akartam felébreszteni. Óvatosan kikeltem az ágyból, és igyekeztem csöndesen felöltözni. Mélyen alhatott, mert meg sem moccant.
Még egy pillantást vetettem rá az ajtóból, majd becsuktam magam után.

Nagyanyám már fent volt. A konyhában ült a kemence előtt, vállán egy nagy kockás kendő, és némán bámulta a lángokat. Épp csak felnézett, amikor beléptem, majd visszafordult a tűzhöz.

– Ha akarsz tejet melegíteni, abban a kannában találsz – bökött az egyik sarokba.
– Tudom, hol tartjuk a tejet, babushka, még nem felejtettem el.

Azonban nem álltam neki reggelit készíteni. Mögé sétáltam, és átkaroltam a nyakát.
Ő egy pillanatra megrezzent, aztán szótlanul ült tovább az ölelésemben. Nem viszonozta, de nem is húzódott el.
Miután elengedtem, mellé ültem. Egy darabig némán ücsörögtünk, és vártuk, hogy a régi, összeszokott csend körbevonjon minket.

– Nem volt igaza, babushka – szólaltam meg halkan. – Petruk jó férjem lesz. Tegnap este elmeséltem neki Elenát is... meg mindent, és nem fordult el tőlem. Sőt, még ő öntött belém lelket.

Nagyanyám még vagy egy percig hallgatott, majd végül biccentett.
– Lehet, hogy te látod jól. Elvégre te ismered őt. Tudod, hogy csak a féltés beszélt belőlem.
Hálásan mosolyogtam rá.
– Igen, tudom – feleltem, és megsimítottam a vállát.
– Ha már ennyire rád jött az őszinteség, árulj el nekem valamit – mondta nagyanyám elgondolkozva. – Igaz, amit rebesgetnek? Téged is elkapott az a szörnyeteg, és megkínzott?

Lehervadt a mosoly az arcomról. Elfordultam, és némaságba burkolóztam.

– Akkor ezek szerint igaz – szólalt meg halkan nagyanyám keserűen. – Mit művelt veled?
Idegesen kaptam fel a fejem.
– Ne akarja, hogy erről beszéljek!
– Ennyire fáj még az emléke?

Kizökkentett a kérdése, el kellett gondolkodnom. Arra jöttem rá, hogy nem ez a fő ok, amiért húzódozom. Hiszen Petrukot mégis beavattam, megtörve a hallgatást. Azon kívül nagyanyám is közel állt hozzám, nem ítélne el.
Megráztam a fejem.

– Csak nem akarom fájdítani a szívét. Jobb, ha nem tudja.
– Ne féltsd te az én szívemet – vágott vissza nagyanyám bosszúsan. – Szóval, ha csak miattam hallgatnál, ne tedd!

Még tétováztam egy darabig. Ám aztán megadóan sóhajtottam. Fordított helyzetben én is tudni akarnám, ő min ment keresztül.
Levettem a kendőt a fejemről.
– Pár hónapja még sokkal rövidebb volt – böktem a hajamra.
Nagyanyám összehúzott szemmel vizsgált, majd bólintott.
– Hallottam, hogy gyűjtötte a lányok haját.
– Ez még nem minden – mondtam szomorúan.

Felálltam a székről, háttal felé fordultam, aztán félig felhúztam az ingemet.
Kurta kiáltás szakadt ki belőle, majd sziszegve káromkodni kezdett.
Visszarendeztem a ruhámat, és újra mellé ültem.
Egy időre ismét némaságba burkolóztunk. Néha lopva rápillantottam. Láttam, hogy ráncos arca eltorzult az elfojtott indulattól. Csontos keze is ökölbe szorult.

– Mégse kellett volna megmutatnom – mondtam csöndesen. – Most egészen felzaklattam.
– Ne érdekeljen – rázta a fejét nagyanyám. – Így legalább nem gyötörnek a kérdések. És talán most már nem egyedül kell cipelned a terhet.

Elgondolkodva hallgattam. Igazat kellett neki adnom. A külvilágnak nem akartam ezekről beszélni, de nagyanyám nem volt egy rideg idegen. Azáltal, hogy még egy szerettemmel megoszthattam a szenvedésemet, valóban könnyebbnek érződött a lelkem. Csak őt féltettem.
Erről eszembe jutott egy dolog, ami idáig háttérbe szorult.

– Ha már én ilyen őszinte voltam, maga is áruljon el valamit. Betegeskedett, amíg odavoltam? – néztem rá aggodalmasan. – Úgy látom, legyengült.
Megcsóválta a fejét.
– Csak vén vagyok, lányom. Valóban érzem, hogy közeleg a vég, de nincs ebben semmi rejtélyes vagy titokzatos. És elkerülni sem lehet.

Akármennyire is számítottam erre, most valósággal mellbe vágtak a szavai. Mindig annyira szívósnak ismertem őt, hogy megrázott, hogy egyszer belőle is elszivároghat az élet.

– Ne nézz így rám – mondta csöndesen. – Ugye nem hitted, hogy örökké élek?
Nem feleltem. A szememhez kaptam, de elkéstem – pár könnycsepp így is legördült.

– No, ne sajnálj – dünnyögött nagyanyám. – Nem volt rossz életem, főleg az utolsó két évtized. Remek kis lurkót bízott rám a lányom, érdekes volt nézni, ahogy felnő. És talán még azt is láthatom, ahogy férjhez megy.
– Persze, hogy láthatja – szólaltam meg végre, és a sírás ellenére elmosolyodtam.
– Csak azt remélem, a férje jól bánik majd vele. Még lesz hozzá egy-két szavam az esküvő előtt.