Csontok éneke [Befejezett]

6. fejezet - Petruk titka (2/2)

Petruk arca eltorzult a számtalan rátörő érzelemtől. Képtelem voltam többé olvasni belőle.

– Te hogy tudsz ennyire nyugodt maradni? – szegezte nekem a kérdést szomjasan, mint aki vágyik valami titkos tudásra, ami ott van előtte, de nem képes megfejteni.
Elkerekedett a szemem.
– Nyugodt lennék? Én nem érzem magam annak.
– Hozzám képest mindenképpen az vagy. És nem hiszem, hogy csak azért, mert nem volt közöd egyik megölt lányhoz sem. Már az első perctől kezdve sokkal érettebbnek és higgadtabbnak tűntél, mint a kortársaid. És erre azóta sem cáfoltál rá.

Úgy éreztem, megérdemel egy komoly választ, ha már ennyire foglalkoztatja. Viszont ezen nekem is gondolkoznom kellett. Még sosem hasonlítottam magamat másokhoz ilyen szempontból. Ám Petruk nem hagyott hosszan töprengeni.

– És mi az a medál, amit vacsora után elővettél? Már tegnap este is láttam nálad. Mielőtt megfogtad, még te is zsémbesebb voltál, ám utána mintha elfújták volna a rosszkedvedet.

Hát hogyne! – villant belém a válasz. Petruk nagyon is ráérzett a dolog nyitjára.

– Azt hiszem, azért vagyok nyugodtabb, mert nekem van hová elbújnom a világ elől, ha már elegem van belőle – feleltem, majd előhúztam a csontot a bőrszíjnál fogva. Ezúttal ügyeltem rá, hogy ne érjek hozzá. – Ez egy juhászkutya földi maradványa. Nagyon boldog élete lehetett, gondtalan emlékek őrződtek meg benne. Ha már nem bírom tovább, ehhez fordulok, és valahogy... átlényegülök. Többé már nem Anusha Reyova vagyok, csak egy önfeledt jószág a napfényes mezőn. Szeretném tudni jobban szavakba foglalni, de képtelenség emberi nyelven átadni ezt az érzést.

Hosszan hallgatott, engem és a medált szemlélve. Majd bólintott.
– Értelek. Annyit én is megtehetnék, hogy ne legyek a nap minden órájában csendőr, és nem kell ehhez látó képesség sem. Végletekig kimerítő, hogy szinte másra sem gondolok, csak arra, hogy megbosszuljam Norát! Érzem, hogy ez kezd felőrölni. De amit a leginkább sajnálok, hogy azokat bántom legjobban, akik a legkevésbé szolgáltak rá – emelte rám a tekintetét. Az annyira átható volt, hogy el kellett kapnom a fejem.

Ez volt az eddigi legőszintébb bocsánatkérése, elhatolt egészen a szívemig.
Jobban megszántam, mint ezidáig valaha; ami harag volt bennem, most elpárolgott.

Jóindulatúan bólintottam.
– Azoknak a fényében, ami magával történt, megértem. Mindenesetre valóban kellemesebb lenne az ittlétem, ha nem gorombáskodna velem újra és újra. Ne rajtam vezesse le, ha másokra mérges.
– Teljesen igazad van – helyeselt. – Törekedni fogok arra, hogy ezen változtassak. Talán nem is hiszed, de régen nem voltam ennyire... Csak mióta Nora... Bár vele előtte is alaposan össze tudtam veszni, mert ő annyira...
A sok félbehagyott mondat után végleg elhallgatott, és megtörten meredt a padlóra.

Éreztem, hogy távolodik tőlem – ismét magába húzta az a sötét, szurok-szerű örvény, ami napról napra egyre nőtt, és apránként a lelket is kiszívta belőle.
Aggodalmasan szólítottam meg.
– Őrmester! Nézzem rám!

Engedelmeskedett, de szürke szeme megint híján volt az életnek. Nem voltam benne biztos, hogy lát engem.
Rájöttem, hogy nemcsak nekem van egy különvilágom, ahová elmehetek ebből a valóságból, hanem ő is teremtett magának egyet. Ám az enyémmel ellentétben az övé nem egy békés menedék, hanem a pokol tornáca.

– Őrmester! – Felemeltem a hangom, mintha egy távozó alak után kiáltanék a ködön keresztül. El kellett érnem, hogy visszatérjen ide, a jelenbe. – Miért ostorozza magát ennyire a húga miatt? Nem maga tehet róla!

A tenyerébe temette az arcát, és megrándult a válla.
Halkabban folytattam.
– Nem akartam még elmondani, de most jobbnak látom, ha mégis. Azt terveztem, hogy addig kutatok Nora emlékeiben, amíg valami biztatót nem látok, és el tudom újságolni, hogy a húga nem gondol magára haraggal.

Petruk olyan hangot adott ki, hogy ijedten rezzentem össze. Mintha egy állat vívta volna a haláltusáját. Még mindig rátapasztotta a kezét az arcára, ezért alig hallottam, amit utána motyogott.
Közelebb kellett hajolnom.

– Végül is... Előbb-utóbb úgyis rájönnél – dünnyögte. – Akkor meg már jobb, ha elmondok mindent.

Végre rám nézett. Könnyeknek nem láttam nyomát, de a szeme erősen kivörösödött. Arca annyira elgyötört volt, mintha éveket öregedett volna.
– Nora gyermeket várt – jelentette ki színtelen hangon. – Azért vesztünk össze, mert tőlem kért segítséget, ám én ehelyett kioktattam és lehordtam. Akkor viharzott el itthonról.

Leesett az állam. Erre nem számítottam.
Petruk folytatta.
– Szóval nemcsak ő halt meg, hanem a gyermeke is. És én nemcsak a gyilkost keresem, hanem az apát is.

***

Olyan gyászosan hallgattunk, mintha most virrasztanánk az elhunytak mellett.

Mikor megszólaltam, idegennek érződött a hangom.
– De... nem arról volt szó, hogy az összes áldozat szűz?
– Nem, hanem hogy egyikükön sem volt friss támadás nyoma ott – közölte fáradtan Petruk. – Legalábbis az orvos így fogalmazott, miután megvizsgálta őket. Egyébként... Az orvosnak feltűnt, hogy a húgom az egyetlen áldozat az öt lány közül, aki már nem érintetlen. Még a terhességre is gyanakodott. De megkértem, hogy tartsa a száját. Más nem meg tud róla, a csendőrtársaim nem voltak jelen a vizsgálatnál. Nem akartam, hogy a doktoron kívül más férfi is lássa Norát.
– Vajon tényleg hallgatni fog a dologról?
– Valószínűnek tartom.
– Szóval akkor... nem tudja, ki volt az apa? – tereltem másra a szót. – Ezek szerint nem volt udvarlója?
– Nyíltan senki – rázta a fejét. – Talán titokban találkozgatott valakivel, de nem árulta el, ki tette, hiába faggattam. Tudta jól, hogy ha elmondja, első dolgom lesz felkeresni azt a disznót, és eltörni pár csontját, amiért felcsinálta! – szorult ökölbe a keze.

Csak apró biccentésre futotta tőlem. Most már mélyebben átéreztem a lelki terheit. Bár továbbra sem hibáztattam, de ez valóban nem csupán egy egyszerű, családi civódás volt többé.

– Köszönöm, hogy elmondta – mondtam hálásan. – Sokat jelent nekem, hogy végre bízik bennem.
– Eddig is bíztam benned. Legalábbis jobban, mint a legtöbb emberben.
– Akkor eddig miért nem árulta el mindezt?
– Nora miatt. Nem akarom, hogy mások is megtudják, és szajhává váljon a falu szemében, még holtában sem. De most már tudom, hogy te nem fogod ezt szétkürtölni.
– Ha ennyire bízik bennem, akkor azt sem hiszi rólam, hogy én lennék a gyilkos? – próbáltam tréfálni.
– Nem, mert mielőtt felkerestelek, leellenőriztem, hogy a gyilkosságok napján a közelébe sem mentél ezeknek a falvaknak.

Elképedve bámultam rá, majd keserűen felnevettem.
– Hát még belőlem is kinézte volna?
– Miért? Azt hittem, te is jól tudod, hogy a kinézet néha köszönőviszonyban sincs azzal, ami odabent rejlik – nézett rám komoran.

Ezektől a szavaktól én is megkomolyodtam.
– Igaza van. Valóban ért már engem is meglepetés. – Elöntöttek az emlékek. A szívem kezdett nyiladozni, hogy kiöntse magából a bánatát. – Nehéz másokon kiigazodnom. A saját nagyanyámat is félreismertem, és erre nemrég jöttem csak rá. Ha nem tudnék olvasni a csontokból, alig tudnék valamit az emberek valódi énjéről.

– Ne hidd, hogy a többi ember okosabb. Én sem látok bele mások fejébe, éppen ezért hivatalból mindenkivel bizalmatlan vagyok, amíg meg nem győződök róla, hogy nincs rá okom. De néha azt érzem, beleőrülök ebbe. Mintha egy űzött vad lennék, aki sosem pihenhet meg – dörzsölte meg fáradtan a halántékát.

– Ez tényleg nagyon kimerítő lehet – bólogattam együttérzően. – Kár, hogy magának nincs egy békés szigete, ahova visszavonulhat.
– A családom eddig az volt. Legalábbis, mielőtt Nora... De az elmúlt két hónapban, ha meglátogatom őket, mindig az a benyomásom, hogy vádlóan néznek rám.
– Szerintem csak beképzeli – igyekeztem megnyugtatni. – Nem hibáztatja magát senki. Legfeljebb önmaga.
– Még ha nem is gondolják, hogy én tehetek a haláláról... Hibáztathatnak azért, mert még nem kerítettem elő a gyilkost. Sokan legalábbis biztos így gondolkoznak a környéken. – Ismét eltorzult az arca a rátörő keserűségtől. – Azt hiszik, hogy aranyélete van a csendőrnek, csak meglóbálja a kardját meg a pisztolyát, és leborul előtte mindenki! Pedig valójában hatalmas a felelősségünk, és emellett gúzsba van kötve a kezünk! – Megint a tenyerébe temette az arcát, úgy motyogott. – Tehetetlen barmok vagyunk csupán... Mi értelme akkor az egésznek?

Nem jöttek egyből vigasztaló szavak a számra. Amikor a kapitánnyal beszéltünk, én magam is tanúja voltam, hogy mennyire eszköztelenek a csendőrök.
Most már szinte teljes valójában láthattam, mi minden mérgezi ennek a szerencsétlen férfinak a lelkét. Betekintést engedett a feneketlen verembe, én pedig gyanútlanul belenéztem, és annyira megszédültem, hogy majdnem én is belezuhantam.
Ám csak majdnem. Nekem ott volt a nagyanyám, ott volt a falum, és ott volt a csontok éneke. Nekem van biztos talaj a lábam alatt, van békés szigetem. Bár felkapott egy forgószél, és megtépett, de el fog vonulni.

Míg a bepillantás Petruk lelkébe egyfelől főbe kólintott, valamiért erőt is nyertem belőle. Eddig még csak a csontok mutattak ilyen őszinte képet másokról. És a tudat, hogy ezúttal egy élő embert ismerhettem ki ennyire, szokatlan, felvillanyozó élmény volt.
Végre azt éreztem, van annyi erőm, amiből adhatok.

Megfogtam a vállát.
– Ide hallgasson! Ha a kapitányra meg sokakra nem is, de rám számíthat. Engem nem kötnek a maguk szabályai, korlátai. És nem adom fel, amíg nem jutunk sikerre. Nemcsak a gyilkost, de a gyerek apját is kiderítem.

Most először láttam életet azokban a szürke szemekben.
Hálatelten szorította meg a kezemet. Párszor szólásra nyitotta a száját, ám benne rekedtek a szavak. De nem is volt rájuk szükség.
Ez most olyan volt, mint a csontok éneke – nem lehetett emberi beszéddel leírni, mit éreztünk. Ám valami másik síkon lelkeink találkoztak, és elmondták egymásnak, amit kellett.