Csontok éneke [Befejezett]

4. fejezet - Emlékek a csontokban, emlékek a tárgyakban (2/2)

Mikor megtudtam, hogy ez a közeli hely a templom, már én sem éreztem alaptalannak, hogy provokációnak vehetik.

A szülőfalumban szerencsére annyira elfogadóak voltak velem, hogy azután sem néztek ki a templomból, miután kitudódott a képességem. Nem emiatt történt, hogy az utóbbi négy évben elmaradtam a misékről. Egyszerűen nem kedvelem a papunkat.
Kezdetben csak amiatt, amiért motyogva, unalmasan beszélt. A miséket még nehezebb volt végigülnöm, mint a számtan- és írásórákat a népiskolában – azokon legalább tanultam valami hasznosat. A mise viszont sokáig pusztán kötelező nyűg volt a szememben.

Érdekes módon épp akkor távolodtam el még inkább a papunktól, amikor jobban elkezdtem érdeklődni a természetfeletti iránt.
Miután kitudódott a képességem, és egyre több gyászoló keresett fel, akkor kezdtem én is többet gondolkodni a túlvilágon, a lélek halhatatlanságán – úgy igazán. Hallani odáig is hallottam mindezt emlegetve a szószékről, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet.

Viszont amikor az elhunytak emlékei mindennapi élményemmé váltak, számos kérdés vetődött fel bennem. A halottak a túlvilágról vajon érzik, ha olvasom az emlékeiket? Örülnek neki, vagy zavarja őket? A halál után az emlékekkel együtt esetleg a lélek is a csontokba költözik, nem a mennybe? Vagy netán... nincs is lélek, és mi nem vagyunk többek, mint csupán az emlékeink összessége?

Azt hiszem, tizennégy éves lehettem, amikor összeszedtem a bátorságomat, és odaálltam a papunk elé. Ő nyugtalanul hallgatott végig, pedig az igazán istenkísértő kérdéseimet nem is tettem fel. Vállvonogatva, kitérően felelgetett. Láttam rajta, hogy a háta közepére kíván a faggatózásommal együtt. Ez akkora csalódást okozott nekem, hogy megingott a hitem.
No, nem Istenben – csak a papban. Maga a csontok éneke bizonyította számomra, hogy több létezik annál, mint amit gyarló szemünk lát, ezért nem lettem hitetlen. Viszont az atya nem adott választ mindarra, ami foglalkoztatott, ezért jobbnak láttam, ha nem vesztegetem rá az időmet.

Inkább egyedül, a tapasztalataimra hagyatkozva próbáltam megfejteni a halottak titkát. Egy idő után arra jutottam, hogy valószínűleg az emlékeink úgy ívódnak a csontjainkba, mint pecsenyébe a páclé íze. De ez pusztán üres okoskodás, nem tudhatom biztosra. Továbbra is megmaradt bennem a vágy, hogy egyszer beszéljek olyan valakivel, aki válaszokat adhat – és aki nem fog megbotránkozni rajtam, amiért ilyen elméletek ötlenek fel bennem.

Miután ennyire csalódtam a papunkban, egyre ritkábban csatlakoztam nagyanyámhoz, amikor ő a templomba indult. Végül teljesen fel is hagytam ezzel. Ő nem szólt semmit, nem firtatta a döntésemet, hanem némán elfogadta. Bár láttam rajta, hogy nem érti. Még gyakrabban felejtette rajtam a szemét vizsgálódón, mint előtte, mégsem tett fel kérdéseket. Mindketten egy-egy csukott könyv voltunk egymás számára.
A többiek sem tették szóvá a távolmaradásomat – sokan úgyis csupán nagyobb ünnepekkor mentek misére, a falusiak egy kis része pedig még akkor sem. Nem bélyegeztek meg emiatt.

De azt nem tudhattam, hogy Klavatnában miként vélekednek a népek, vörös posztó vagyok-e a szemükben, ha be akarnék lépni Isten házába.

Petruk láthatta rajtam a tétovázást, mert igyekezett megnyugtatni.
– Ha a paptól tartasz, ne aggódj. Bár Demesh atyát még csak egy éve ismerem, de nem hiszem, hogy ellenségesen fog hozzád állni.

Ezt némileg megkönnyebbülés volt hallanom, de nem voltam benne biztos, hogy a hívők is ilyen megértőek lesznek-e.
– Nem terveztem bemenni veled – folytatta Petruk a győzködést. – Csak megállnánk kint. Úgyis nemsokára vége a reggeli misének, jobb alkalmat nem is találhatnánk arra, hogy minél több embert láthass egyszerre a faluból.

Nem akadt több ellenérvem. Két fegyveres csendőr mellett csak nem fognak rám támadni.

A templom előtti tér egyelőre üresen kongott, csupán odabentről szűrődött ki tompán az orgonaszó. A mise végéig még volt némi idő.
Addig is nézelődtem. A táj hiába nézett ki ugyanúgy, mint otthon, égbeszökő, sötét hegyeivel, fenyveseivel, de maga a falu idegennek érződött.
Klavatna főtere sok mindenben különbözött az én falumtól: Zalonicban pusztán egy kicsi, fatornyos templom állt, míg itt egy impozánsabb, kőből épített templom magasodott, színes ablakokkal és szentek faragott szobraival. Az előtte levő, kövezett teret virágládákkal díszítették, és több pad is sorakozott, hogy a fáradtabb hívek megpihenhessenek rajtuk.
Mégis, idegensége leginkább abban rejlett, hogy ha szétnéztem, a tárgyak nem hívtak életre bennem emlékeket, nem szólítottak meg.

Most döbbentem rá, hogy az otthonom hasonlóan működött, mint a csontok – az is beszélni kezdett hozzám, képeket vetített belém.
Ha a zalonici templom környékére mentem, minden szegletéről eszembe jutott valami. Ott se kellett lennem hozzá, csak visszagondoltam rá a távolból, és már jöttek az emlékek – hogyan botlottam egyszer akkorát a templom előtti macskakőben, hogy hetekig tartott, mire begyógyult a térdemen a seb; hogyan ütöttük el a többi gyerekkel a mise unalmas perceit azzal, hogy egymást rugdostuk a pad takarásában; hogyan másztunk be egyszer néhányan a hátsó kertbe, és megdézsmáltuk az ottani málnabokrokat, míg a pap el nem zavart minket...
Jó és rossz dolgok vegyesen cikáztak végig bennem. Ám akkor is az én életem építőkövei, amik beivódtak a környezetbe, akár a holtak emlékei a csontjaikba.

Ebben az új környezetben biztos pont nélkül, talajtalanul hánykolódtam, sodródtam, mint ladik a viharos tengeren. Petruk volt az egyetlen, aki némileg ide horgonyzott engem.

Miért pont akkor kezdem el igazán értékelni az otthonomat, amikor nem láthatom? Eddig csak nagyanyám hiányzott, mostanra viszont már az egész szülőfalum. Még azok a lókötők is, akikkel ugyan már vagy hét éve nem beszéltem, legfeljebb pár szót, ha váltottunk, de mégiscsak velük nőttem fel. Ha megláttam az arcukat, eszembe jutottak a közös csínyek.

Hirtelen úgy éreztem, nem érdekel ez az egész csendőri munka. Nem törődtem nagyanyám tanácsával, hogy maradjak, ha felkérnek – amire amúgy is kevés esélyt láttam, mert a kapitány már kifejtette, mennyire nem tart rám igényt. Ezen kívül az áldozatok emlékei is megviseltek, semmi kedvem nem volt ezt hosszú távon folytatni. Szívesebben mennék el napszámba, vagy akár pásztornak.

El kellett fojtanom egy keserű nevetést. Részben amiatt jöttem Petrukkal, hogy hadd lássak többet a világból, hadd jöjjek rá, mi az én utam. Hát tessék: eljöttem otthonról, hogy lássam, én mégis ott akarok élni.
Annyira más volt ábrándozni idegen földekről, mint a saját szememmel látni! Amíg még csak álmodoztam, képzeletem papírsárkányát felengedtem a magas égbe, és csupán a zsinór feszülésén keresztül éreztem, hogy szárnyalok, miközben két lábammal a biztonságos talajon álltam. Ám most teljes valómmal fent sodródtam a szelek kényének-kedvének kitéve.
Annyiban nem panaszkodhatok, hogy választ kaptam arra, mi az én utam. Csak éppen nem számítottam erre a válaszra.

Viszont Petrukot és a családját nem volt szívem cserben hagyni, nem bírtam volna elviselni, ha miattam omlanának még jobban össze. Megfogadtam, hogy ezt a feladatot még végigcsinálom – lehetőleg minél hamarabb –, utána soha többé gyilkosságok. Legfeljebb békés lelkek boldog visszaemlékezéseit leszek hajlandó kiolvasni a csontokból.
Ez az elhatározás némi erőt öntött belém.

A templomtoronyban megkondult a harang. Mintha bennem is megrezzent volna valami, zúgása messzire repített. Ez hasonló hang volt, mint az otthoni harangé, csupán mélyebb, öblösebb, de ugyanolyan hullámokat vert bennem. Hát mégsem teljesen néma számomra ez a falu, mintha a szívverése megszólított volna.
Behunytam a szemem, hogy kizárjam az idegen tájat, és csak arra fókuszáljak, ami ismerős.

Megijedtem, amikor egy kéz ért a vállamhoz.
– Jönnek – súgta nekem Petruk.
Ennyit a békés nosztalgiázásról. Sóhajtva nyitottam ki a szemem.

Úgy láttam, Klavatnában jóval többen vannak a krisztusi hit buzgó követői, mint az én falumban.
Itt hosszú sorokban áradtak ki az emberek. Így már nem csodáltam, hogy ilyen díszes templomot húztak fel ebben a faluban.

Ahogy a tömeget figyeltem, eszembe jutott, amikor kisgyerek koromban megijesztett egy nagy pók, mire nagyanyám így szólt: „Ne félj tőle, ő jobban fél tőled."
Ilyesminek éreztem a mostani helyzetet is. Ahogy a falusiaknak ránk tévedt a pillantása, sokan riadtan kapták el a fejüket, és meggyorsították lépteiket. Ha Petruknak az volt a terve, hogy most majd megfigyelheti, ki viselkedik gyanúsan, hát nem sokra ment vele – az emberek fele nyugtalannak mutatkozott.

Megkönnyebbülten üdvözöltem két ismerős arcot: Ilka néne és Glória tartottak felénk. Barátságos tekintetük kirítt a tömegből, akár tiszta búza az ocsú közül.
– Mi járatban itt, gyermekeim? – kérdezte a nagynéni.
– Ha jól sejtem, nem a falunk ékes templomát akartad megmutatni Anushának – fordult a bátyjához Gloria.
– Valóban nem – bólintott Petruk. – Az embereket szemléljük. Arra alkalmas ez a hely.
– Hát nem tudom, fiam – sóhajtott Ilka. – Gondolod, hogy bárki képes ennyi arcot megjegyezni ilyen rövid idő alatt?
– Ha ez egy kicsit is segít, akkor már megérte – makacsolta meg magát Petruk, majd bizonytalanul pislantott rám, hogy nekem vajon nincsen-e ellenvetésem.

Siettem megnyugtatni.
– Én is úgy gondolom, hogy nem árt, ha körbenézek.
– Ha már itt vagy Klavatnában, nem szánsz majd időt rá, hogy a nyomozáson kívül is körbenézz? – vetette fel Gloria. – Szívesen elkísérlek – tette hozzá kedvesen. –
Eljöhetnél velünk legközelebb misére is, vagy a szőlődombon a kápolnába, az olyan kis festői épület. Odafele sok a kökénybokor, ilyenkor mindig megdézsmáljuk. A táj is nagyon szép arra, a domb tövében pedig lehet fürdeni a folyóban. Bár talán most már hűvös van hozzá.

Mielőtt felelhettem volna, Petruk megelőzött.
– Nincs időnk ilyesmi hiábavalóságokra.
Gloria összeráncolta a szemöldökét.
– Nem téged kérdeztelek. Tán te vagy Anusha parancsnoka? Hadd döntse el ő maga!
– Szívesen – szólaltam meg. – Amint időm engedi – tettem hozzá.
Bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy élek a lehetőséggel, de jólesett az invitálása, ezért nem akartam udvariatlan lenni. Petruk közbeszólásán pedig nem bántódtam meg, tudtam, mennyire csak a küldetésére gondol.

Gloria még mondani akart valamit, de váratlanul három ember lépett oda hozzánk.