Csontok éneke [Befejezett]

22. fejezet - Álmok (1/2)

Talán a rengeteg izgalom és a kimerültség tette, de mély, ájult álmom volt. Borkim legalább éjszaka nem kísértett, így viszonylag kipihenten ébredtem.

Sokat alhattam, mert a nap már fent járt – amennyire meg tudtam állapítani a hézagosan felszögelt deszkák közül.
Meglepődve vettem észre, hogy a kályhában újult erővel égett a tűz, pedig mostanra ki kellett volna aludnia. Ezek szerint Borkim itt járt, és felélesztette, mert nekem nem hagyott itt tűzifát – talán attól félt, hogy esetleg megpróbálom leütni egy súlyosabb fadarabbal.

Megborzongtam a gondolatra, hogy bent volt a szobában, amíg én mélyen aludtam, kiszolgáltatva kényének, kedvének. Csakis a kegyes hangulatának köszönhetem, hogy semmi bántódás nem ért.
Vajon meddig fogja beérni azzal, hogy simogatja a hajamat és beszéltet? Mi lesz, ha egy idő után többet akar? Igaz lenne, hogy soha nem voltak bűnös gondolatai azokat a lányokat illetően, és csupán plátóian tekintett rájuk? Vajon a papi hivatása miatt nem közeledett hozzájuk testileg? Vagy egyébként sem érdekli a dolog?
Akárhogy kavarogtak bennem a kérdések, őszintén reméltem, hogy sosem kerül arra a sor, hogy választ kapjak rájuk.

Használtam az éjjeliedényt, majd sokáig suvickoltam az arcomat, kezemet, mintha azzal megtisztíthatnám magam a szégyentől.
A gyomrom követelőzően kordult meg. Nem csoda, utoljára előző nap kora délután haraptam valamit. Akármennyire is zavart, hogy Borkim kenyerére szorulok, nem halaszthattam tovább az evést.
A kalács és a baracklekvár továbbra is ott várt az asztalon a kendő alatt. A tészta már kissé kiszikkadt, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Megkentem egy szeletet, és éhesen falni kezdtem.

Már a harmadik szeletnél tartottam, amikor zörgést hallottam az ajtó felől. Riadtan kaptam fel a fejem, és a torkomon akadt a falat.
Borkim résnyire benyitott, majd mikor látta, hogy reggelizek, belépett.

– Hallottam, hogy már ébren motozol – jegyezte meg. – Van valamire szükséged?
– Mikor tettél a tűzre? – kérdeztem vissza.
– A reggeli mise előtt. Még aludtál. Olyan békés volt az arcod, nem akartalak felébreszteni. De azt sem akartam, hogy meghűlj.

Feldúltan fordítottam el a fejem. Hogy képes úgy beszélni, mintha törődne velem? Ráadásul nézett, amíg aludtam?

– Nemsokára elkezdem főzni az ebédet – szólalt meg újra. – Van valami, amit kívánnál?
– Bármi jó lesz – feleltem halkan. Még mindig kerültem a tekintetét.
– Akkor szerintem krumplis lepényt csinálok.
– Rendben.

Vártam, hogy menjen végre el, de még nem mozdult. Szorongtam, vajon mit akar még.
Végül kibökte.
– Szeretném, ha leírnád azokat az emlékeidet, amiket tegnap elmeséltél. Hozok hozzá papírt.

Megütközve kaptam fel a fejem. Ez meg megint milyen új bolondéria?
Ám mire megszólaltam volna, már kiment.
Hamarosan valóban hozott nekem egy köteg papirost és írószerszámokat, majd a reggelim mellé rakta az asztalra.

– Használd ezeket. Én most megyek főzni.
Azzal ott hagyott.

Kellett egy kis idő, hogy megemésszem ezt az új feladatot.
Csak arra tudtam gondolni, hogy erre azért volt szüksége, mert szerette visszanézni az áldozatai emlékeit. Ha írásban megörökítem az enyémeket, azt is bármikor vissza tudja keresni.

Ha neki ez kell, szíves-örömest leírok mindent, ami valaha csak történt velem, ha ezzel megválthatom az életemet. Ráadásul legalább nem kell az egész napot tétlenül töltenem ebben a sivár szobában.

Amíg körmöltem, nyugtalanító gondolatok merültek fel bennem. Ha minden emlékemet elmondtam, vajon rám un, és végez velem? Hisz le lesz írva, ami én vagyok, nem kell újra tőlem hallania.
Mi kell neki pontosan? És miért teszi ez őt boldoggá?
Azonban nem hagytam abba az írást. Nem akartam felbosszantani, és nem akartam kifaggatni sem. Csak belül emésztett a kétely.

Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor újra benyitott. Hozott egy tálca forró krumplis lepényt és hozzá tejfölt.
Mikor megéreztem az illatokat, összefolyt a nyál a számban. Most éreztem csak, mennyire elfáradtam a sok irkálásban, bizony megéheztem.

Borkim odahúzta az asztal mellé a sámlit, és némán, figyelmesen nézte, ahogy eszek. Zavarba hozott a pillantása, de nem láttam ajánlatosnak rászólni.
Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy úgy tekint rám, mint valami ritka, értékes háziállatra. Bezárva tart, de gondoskodik rólam; odaültet a lábához, és a fejemet simogatja – mintha én lennék az a kutya, amire mindig vágyott, de amit a szülei soha nem vettek meg neki.
Vajon azért mérte rám ezt a sors, mert annyiszor feledkeztem bele annak a juhászkutyának az emlékeibe a csontmedálon keresztül?

Megkeseredett ettől a számban a falat, de kényszerítettem magam, hogy lenyeljem. Szükségem volt az erőmre a túléléshez.
Győzködtem magam, hogy ne érdekeljen, még mindig jobb kutyának lenni, mint halottnak.

– Ízlik? – szólalt meg Borkim.
– Jó lett – hagytam rá.
– Mi a kedvenc ételed? – faggatott tovább.

Meglepett, hogy ennyire a kedvemet keresi. Előző este még kifejezetten rideg és parancsoló volt velem. Vagy csak Petruk rontotta el annyira a hangulatát, és most már megenyhült?

– A szilvásgombóc – feleltem végül. Nem láttam értelmét, hogy ezt eltitkoljam.
– A szilva már majdnem mind leérett – jegyezte meg tűnődőn –, de talán valamennyi még kapható. Majd utánanézek a piacon.
Nem mondtam erre semmit, de szerintem nem is várta.

Mikor végeztem az ebéddel, felállt, és az asztalhoz lépett. Azt hittem, el akarja venni a tálcát, de fél kezével felmarkolta a teleírt papírokat, és ráérősen olvasgatni kezdte őket.
Megdermedtem, amikor hirtelen megéreztem a fejemen a másik kezét.
Ezúttal be volt fonva a hajam, de őt ez nem zavarta, szórakozottan simogatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Még nem tudtam mindent leírni – jegyeztem meg, csak hogy megtörjem a nyomasztó csöndet.
– Nem számít, majd délután folytatod – mondta engedékeny hangon, és a kezét egy pillanatra sem vette el.

Néhány végtelenül hosszúnak tűnő perc után végre békén hagyott. Fogta a tálcát meg az irkálmányaimat, és kivitte.

Összeborzongtam. Piszkosnak éreztem magam az érintésétől, jólesett volna alaposan megmosdani. Mikor visszajött egy bögre tejjel, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:
– Kaphatnék egy lavór meleg vizet?

Nem számítottam rá, hogy ennyire felcsillan a szeme.
– Fürdeni akarsz?
– Csak ha nem gond, hogy a parketta esetleg...
– Nem számít, ha vizes lesz – vágott közbe. – Hozok neked. És segítek megmosni a hajadat.
Döbbenten meredtem rá, és elfogott az undor.
– De... csak a hajamat, ugye? – kérdeztem meg félve. – A többi...
– Persze, minek nézel te engem? – kérte ki magának önérzetesen.

Elborzadtam a gondolatra, hogy még tovább fog babrálni rajtam – még akkor is, ha a testem többi részét békén hagyja. Azonban nem voltam olyan helyzetben, hogy nemet mondjak. Megadóan bólintottam.

Fürgén hozott egy nagyobb, zománcozott lavórt, és egy fertályóra alatt telehordta meleg vízzel. Végül átnyújtott egy szappant és egy törölközőt.
– Először a testedet mosd meg, és kiálts, ha azzal kész vagy.

Miután kiment, még jó darabig bizalmatlanul bámultam az ajtót, és füleltem. Tartottam tőle, hogy mégis benyit, amikor már meztelen vagyok.
Mostanra elment a kedvem a fürdéstől, de kénytelen voltam, ha már ennyit fáradt vele. Nem akartam felbosszantani.
Először csak felülről vetkőztem le, és kapkodó mozdulatokkal szappanoztam magam. Az alfelem megmosásakor visszavettem az ingemet. Az elég hosszú volt, majdnem a térdemig ért, és eltakart volna, ha mégis rám nyit.
De betartotta a szavát, nem jött be idejekorán.

– Kész vagyok! – kiáltottam, miután teljesen visszaöltöztem.

Hamar ott termett, mint aki ugrásra készen várta már a hívószót, és nagy ügyködésbe fogott.
A lavórt két székkel alátámasztotta, hogy magasabban legyen, engem pedig odaültetett mellé a sámlira, hogy könnyebben hajthassam fölé a fejem. Mindenre gondolt, még egy kancsót is hozott, hogy azzal öntögethesse rám a vizet.

Amíg szappanozta, öblögette a hajamat, végig az járt a fejemben, hogy vajon a meggyilkolt lányok levágott fonatát is megmosta? Nem mertem megkérdezni.
Más valami viszont annyira furdalta az oldalamat, hogy megkockáztattam egy kérdést.

– Érzel valamit? Mármint amikor a hajamhoz érsz.

Megállt a keze a fejemen. Talán most dühös lett? Átkoztam magam, minek kellett kíváncsiskodnom. Eddig egész jó kedvűnek tűnt, kár volt elrontani.
Ám aztán folytatta a mosást.

– Úgy érted, érzékelem-e az emlékeidet, gondolataidat? – szólalt meg végre.
– Úgy.
– Nem. Mondtam, az élőkkel ez nem működik.
– Akkor... miért csinálod? – bátorodtam fel. – Miért akartad megmosni a hajam? És korábban miért simogattad?
– Miért, zavar? – torpant meg újra.

Nem jöttek a nyelvemre a hazug szavak, féltem, a hangom elárul. Ezért csak megráztam a fejem.
Fellélegeztem, amikor tovább matatott a hajamon.

– Egyszerűen jó érzés – felelte. – Olyan puha és selymes. Megnyugtató az érintése. Miért, szerinted nem?
– Nem tudom, eddig nem foglalkoztatott ez.
– Hát majd próbáld ki. – Még egy utolsó adag vizet öntött a fejemre, majd ráterítette a törölközőt. – Tessék, készen vagy. Jól bugyoláld be, nehogy megfázz. Talán a legjobb, ha közelebb ülsz a kályhához.

Törölgetni kezdtem a vizes hajamat, és elgondolkozva szóltam.
– Ha nekem megnyugvásra volt szükségem, legtöbbször azt a kutyacsont medált vettem elő, amiről már meséltem.
– Jó lehet, ha van ilyesmid – bólintott. – Talán... talán nekem is máshogy alakult volna minden, ha a hajban is örökre megmaradnak az emlékek. Akkor elég lett volna csak egy-két tincs.

Én is azt kívántam, bár a haj is úgy működne, mint a csontok. Igaz, én nem őt sajnáltam, hanem azokat a lányokat.
Odahúztam a sámlit a kályha elé, és háttal fordultam a tűznek, hogy megszárítson.

– Akkor nem őrizted meg végleg a hajukat, igaz? – kérdeztem. Úgy láttam, beszédes kedvében van, és ki akartam ezt használni.
– Kezdetben megtartottam egy-egy fonatot – vallotta meg. – Még az előző helyemen, Rukiyavban. Még ha az emlékek ki is koptak belőlük, jólesett simogatni őket. De majdnem lebuktam miattuk. Akkor fogadtam meg, hogy amint lehet, megszabadulok tőlük.

Csalódottan hallgattam. Akkor kizárt dolog, hogy ezt használjuk ellene bizonyítéknak.
Egy darabig csöndben üldögéltünk, csak a tűz ropogása hallatszott, és a fémkályha fala néha pendülő hangot hallatott, ahogy átjárta a forróság.