𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

23

Tehát péntek. Egy kicsit izgultam, de csupán azért, mert Seonghwával jöttem, de miután a tanárnő kezei közé kerültem újból higgadt lettem. Pedig egy kicsit mérges is volt, amiért késtem öt percet.
Amíg én elkészültem, úgy ahogyan a többiek is, addig a szülők és mindenki más kint várt már a nézőtéren. Ez a színpad most sokkal nagyobb volt mint az eddigiek. Nem szokott lámpalázam lenni, hiszen már rég hozzá szoktam a fellépésekhez, de a főpróbán is kevésnek éreztem magam egyedül. Csak én, a zene, és a fények, amik rám irányulnak. Szeretek szerepelni, hiszen mindig jól megtanulom a koreográfiát, de ez most egy kicsit akkor is idegen még.

- Szedd össze magad, mindjárt te jössz. - jött ide hozzám a tanárom, és végig nézett rajtam. - Legközelebb bezselézzük a hajad. Kócos leszel a végére.

- Rendben. - bólintottam, majd rögtön ezután mondták is a nevem, szóval mehettem fel a színpadra. Megpróbáltam nem Seonghwára nézni, mert egész biztosan bezavarna.

Mikor felcsendült a már jólismert zene, a megszokott mozdulatokat és lépéseket elkezdtem. Ez egy viszonylag lassú zene, viszont sok nehéz elemet tett bele a tanárom. Ilyen volt az is, mikor háromszor megpördültem, és utána kellett állásból hídat csinálni, majd felállni. Nem elég hogy mindig elszédülök a forgás miatt, most még az erőm is cserben hagyott, és konkrétan hanyat vágódtam a színpad középen. De azt hiszem pont szerencsés időben, mivel a zenében egy nagyon halk és lassú rész jött, valamint nem úgy hallottam, mintha az emberek megijedtek volna. Biztosan azt hiszik, hogy ez is a része volt. Végülis akkorát nem estem, lehet még jól is nézett ki.

- "Improvizálj." - jutott eszembe hirtelen, amit a tanárnő mindig mondogatott nekem. A lehető legnormálisabban megpróbáltam felállni, majd szépen lassan visszatérni az eredeti koreográfiához, ami sikerült is.

Mikor vége lett a zenének, ezzel együtt pedig a táncomnak is, megálltam középen, majd meghajoltam ahogy azt kell. Ja, csak aztán éreztem hogy az orromból folyni kezd a vér, szóval fél másodperc alatt lerohantam a színpadról. Nem is azért, mert mi van ha meglátják, hanem mert még sosem vérzett, és teljesen bepánikoltam.

- Hé hé, állj meg! - kapott a kezem után a tanárnő. - Ez meg mi volt? Nem rohanunk le csak így!

- Vérzik! Vérzik az orrom! - mondtam teljesen bepánikolva. Komolyan, még a fejem is elkezdett fájni.

- És? Nem fogsz meghalni. Mindjárt hozok egy zsebkendőt akkor.

- Tanárnő, rosszul vagyok... - ültem le a földre, mivel még a látásom is hirtelen sötétedni kezdett, és a hangokat is egyre tompábban hallottam. Volt már ilyen, és akkor el is ájultam, akár csak most, mikor a tanárom fel akart húzni a földről. Versenyek után sokszor kerülök közel ehhez az állapothoz, de nem gondoltam volna, hogy majd pont most, még el is ájulok miatta.

Mikor felébredtem, esküdni mernék rá, hogy hirtelen fertőtlenítő szagot éreztem, de mikor kinyitottam a szemem szerencsére nem kórházban voltam. Viszont egy idegen házban, azon belül pedig valószínűleg egy nappaliban. Egy barna kanapén feküdtem, ami mellett egy kis dohányzóasztal volt, azon túl pedig egy nagy tv. Na várjunk. Ez most ugye nem Seonghwa háza? Ne mondd nekem, hogy ilyen gazdag! Nekem a szobám ennél háromszor kisebb, és ez csak egy szoba!

- Fent vagy? - hajolt hirtelen fölém, ki más, mint egy mosolygó Seonghwa? Egy kicsit megdörzsöltem a szemem, majd felültem.

- Mennyi ideig nem voltam magamnál?

- Hm, talán két óra. Fél kilenc múlt nemrég.

- Huh? - lepődtem meg egy kicsit. - Már nagyon késő van. Miért nem haza vitt? Apám nem keresett már?