𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

31

Seonghwa anyukája egy éjszakát itt aludt, majd elment. Viszont miután elment, szinte azonnal letámadtuk egymást. Röviden és tömören, csak mindketten kanosak voltunk, aminek aztán az eredménye ismét látszódott Seonghwa hátán. Ez ment kb három napig, aztán megbeszéltük hogy tartsunk szünetet. Vagyis ezt ő akarta nagyon, mert kicsit félt, hogy a sok ilyen fajta együttlét aztán valaminek a kárára fog menni. Ja, mondjuk megértem, azok után hogy szétszakította az egyik pólómat, mert túlságosan mohó volt.

A tavaszi szünet igazából nagyon rövid. Csak egy hét, ami gyorsan eltelik, ha jól érzi magát az ember. Tessék, mintha csak tegnap lett volna Seonghwa születésnapja, és máris szombat van, hétfőn pedig újra iskola.

- Jövőhéten írtok valamiből? - kérdezte, miután betévedt hozzám a nappaliba.

- Um... Talán... Töriből? Nem tudom. De mindegy, már tanultam mindenre. - válaszoltam, amíg ő beült mellém, és a vállamra hajtotta a fejét.

- Érettségi után hova mész?

- Nem tudom.

- Valami egyetemet el kéne végezned.

- Miért? - kérdeztem, amire sóhajtott.

- Hogy jó munkád legyen, azért.

- Táncolok.

- Amivel konkrétan kinyírod magad. Komolyan, nincs valami, ami érdekel? Segíthetek bejutni is, ha olyan hely.

- Nem tudom! - vágtam rá egy kicsit ingerültebben, mint eddig. - Nincsenek terveim, és ez nem fog megváltozni attól, hogy kérdezősködsz!

- Jó, jó, nyugi! - emelte fel a fejét. - Csak segíteni próbálok, de akkor hagyjuk. Később is visszatérhetünk rá.

- De én nem akarok. Nem szeretem megtervezni előre a dolgokat, mert csak stresszes leszek tőle. - hadartam le gyorsan.

- Rendben, megértem, csak kérlek nyugodj meg. - fogta meg a kezem, de én egyből el is húztam. - Baj van? - kérdezte óvatosan, én pedig csak megráztam a fejem. Pedig egy kis baj mégis csak volt, egészen pontosan a fejemben. Bár erről nem vettem most tudomást.

Eszembe jutott, mikor legelőször látogatott meg az a hang. Seonghwa alatt feküdtem, ez az egyik legerősebb emlékem róla. A másik pedig az, hogy a keze a nyakamon volt.
De miért? Meg is szorította. Erősebben is megcsinálta volna, ha nem lököm el? Megfojtott volna?

Valószínűleg.
Mi másért fogott volna rá a nyakadra? Fojtsd meg te őt, mielőtt ő teszi meg. Csak ügyesen. Szépen lassan, karold át. Tereld el a figyelmét a szemeddel. Vezesd a kezed a nyakára, majd végül szorítsd meg, ahogy csak tudod.

Seonghwa fájdalmas nyögése egyből kitisztította a fejem, mikor a körmeim a bőrébe mélyesztettem, viszont nem engedtem el. Hátra döntöttem a kanapén, és így jobban rá tudtam támaszkodni a nyakára. Annyira, hogy már semmilyen hangot sem tudott kiadni. Valamiért tetszett, ahogy a fájdalomtól összeszorítja a szemeit, és a körmeim alatt lassan a vére is kicsordul.
Egy ideig a kezeimet próbálta meg eltolni, de mivel nem járt szerencsével, hamar megpróbálkozott valami mással. Úgy lerúgott magáról, hogy még bele is szédültem, és a hátamat is bevágtam.

- Normális vagy?! - kérdezte ingerülten, miközben szüntelenül köhögni kezdett. Felállt, engem pedig felrántott a földről. - Mi bajod van?! - szorította meg a kezemet elég erősen, viszont az ideges hangja hozta ki belőlem a könnycseppeket. Miért kiabál velem? - Válaszolj!

- Nem! Hagyj békén! - rántottam ki hirtelen a kezem a szorításából, csak mivel nem számítottam rá hogy sikerülni is fog, ismét a földre estem.

- Hogy lehetsz ennyire idióta? - törölte le egy kicsit a nyakáról a vért, de mostmár egy kicsit lejjebb vette a hangerejét.

- Én nem... Nem ezt akartam! - fakadtam ki, de még csak rám se nézett.

- Tűnj innen. - mondta egy kis idő múlva, talán túlságosan is higgadtan.

- Tessék..?

- Azt mondtam, hogy tűnj innen. Ezt sem vagy képes felfogni? Takarodj ki a házamból! Most! - üvöltött le megint, így a könnyeimmel küszködve, de felálltam, és egyből az előszobába rohantam. Felkaptam a cipőm, és kiléptem az utcára. Mindenemet otthagytam, így csak reménykedni tudtam, hogy apám otthon van, és be tud engedni a házba.

És szerencsére ez így volt. Először nagyon furcsálta, hogy miért jöttem haza bármiféle cucc nélkül, de miután elbőgtem neki mindent, megértette. Tényleg mindent elmondtam, pedig szabadott volna. Elmeséltem neki hogy hogyan alakult ki a kapcsolatunk, milyen volt az első csók... Meséltem Jonghoról, meg arról is hogy lefeküdtem vele, majd végül hogy mi történt nemrég. Hogy Seonghwa szinte kidobott az utcára, de azt már nem tudtam elmondani, hogy pontosan miért és hogyan. A sok sírástól nem tudtam beszélni a végén, így apám elcsitított, és egy kicsit megpróbált lenyugtatni.
Azt mondta, hogy nincs semmi baj, és majd megoldjuk, viszont addig ne stresszeljek miatta. De mégis hogyan ne stresszeljek, ha holnapután iskola?