𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

20

- Huha... - néztem a két papír tornyot, amik az egyik középső padon voltak. Az előbb lett vége a tesinek, szóval remélem nem fogja nagyon érezni rajtam. - Mire van ennyi papír? - kérdeztem Seonghwától, miután vissza csuktam az ajtót és odamentem hozzá.

- Minden évben át kell nézni az összes tanárról és diákról ilyen információs lapot, és be kell írni pár dolgot. Az az egyik. - mutatott a bal oldali kupacra.

- És a másik?

- Azok is információs papírok, csak épp az elsősöké.

- Micsoda? - kérdeztem vissza. - Minek ennyi? És miért ön csinálja ezt?

- Senki nem vállalta el. - vont vállat. - Eddig Yeji segített, de ma dolga volt, ezért kértelek meg téged. Remélem nem baj.

- Nem baj. - vettem a kezembe az egyik lapot. - Szóval mit is kéne ezekkel csinálni? - kérdeztem, mire elém tolt pár lapot, rajtuk hosszú névsorokkal.

- Húzd ki azokat, akiknek minden adata megegyezik az előző évivel. Kérlek figyelmesen olvasd végig őket. Ha hamarabb kész leszek, akkor majd segítek. - ült le egy székre, én pedig követve a példáját, nekiálltam az én papír tornyomnak.

Talán másfél vagy két óra telhetett el, mire végeztünk. Mit ne mondjak, eléggé kifáradtam. Nem hiszem el, hogy ezt minden évben megcsinálja.

- Hm, pedig azt hittem több ideig fog tartani. - rendezte össze a papírokat. - Köszönöm a segítséged. - mosolygott rám, ami viszonoztam, majd hátra hajtottam a fejem. A plafon eddig is fehér volt? Mikor elfáradok minden apróságot észreveszek, amik persze aztán egyből ki is esnek a fejemből.
- Elfáradtál? - hajolt hirtelen fölém, én pedig csak hümmögtem. - Yejit ezután mindig elvittem egy kávézóba, hogy megköszönjem. El szeretnél jönni?

- De még... - hajtottam fel a fejem. - Otthon dolga van, nem? - néztem rá.

- Nincs igazán.

- Oh...

- Szóval szeretnél jönni? - mosolyodott el egy kicsit.

- Nincs most nálam pénz.

- Jaj istenem... - nevetett fel egy kicsit. - Én fizettem ki a dolgokat Yejinél is. Ne aggódj már mindig azon, hogy neked kell fizetned. Még emlékszel mit mondtam, nem? Ha másképp nem megy, gondolj rá úgy mint egy randira.

- Szóval Yejivel már többször is randizott? - vettem fel egy pimasz mosolyt. Még sosem forgattam ki a szavait. A kapcsolatunk ezzel egy új szintre lépett, azt hiszem.

- Nem vagy vicces.

- Tudom. - biggyesztettem le az ajkam. - Viszont nem tudom, hogy apám mikor jön haza. Azt hiszem fel kéne hívnom...

- Csak nyugodtan. Addig felviszem a dolgokat. - fogta meg az egyik kupacot, és már itt sem volt.

Talán tíz percig tartott, mire sikerült meggyőzni. De persze ebbe az is beleszámított, hogy sokáig fel sem vette a telefont. Nagyon nem örült neki, de végül Seonghwa valahogy sikeresen meggyőzte.

A kávézóban nem voltak túl sokan. Egyedül pár kamasz lány üldögélt az egyik sarokban, de meg mernék rá esküdni, hogy nem voltak józan állapotban. Pedig tényleg nem lehettek nálam nagyon idősebbek.

- Te ittál már? - kérdezte, miután megkaptuk az italunkat. Mindketten forrócsokit kértünk, amin volt tejszínhab is. Még sosem ittam így, de sokszor láttam. Kíváncsi vagyok.

- Kiskorú vagyok, nem ihatok. - válaszoltam, amin egy kicsit elmosolyodott. - Amúgy sem lenne időm ilyesmihez. Tanulnom kell, táncra járok, otthon gyakorlok és apám miatt is időben haza kell érnem.

- Mióta táncolsz? - ivott bele az italába.

- Hét éves korom óta. - fogtam még én is a meleg bögrét, majd a számhoz emelve egy kicsit belekóstoltam. - Huh, ez nagyon jó! - mondtam vidáman, amin egy kicsit felnevetett.

- Még nem voltál itt?

- Nem járok el sehova. Tényleg nincs nagyom időm ilyenekre.

- Néha a tanulás helyett csinálhatnál mást is. - kavarta egy kicsit össze a forrócsokit. - Egy hármasod sincs, pedig az bőven elég lenne mindenből.

- Nem szeretnék hármast... - dőltem hátra. - Senki sem figyeli a tanulmányaim, és senki se mondja, hogy tanuljak. - néztem a halvány barna bögrére, majd magamhoz vettem. - Általánosban ezt egy ideig kihasználtam, de ezzel együtt a táncban is lustább lettem, és a tanár nagyon ki tud borulni ha valakinek romlik a teljesítménye. 12 évesen emiatt elrontottam az egyik fellépésem, és nagyon megszidott. De legalább magamhoz tértem. Kicsit átértékeltem magamban a dolgokat, és a rossz szokásaimat megpróbáltam eltüntetni. Jobban érzem magam egy kicsivel miatta, és ha ez a kör megszakad, félek hogy nehéz lesz újra elégedettnek lennem magammal. - meséltem el az egészet, amit figyelmesen végig hallgatott. Talán túl sokat beszéltem... Miért mondtam el neki mindent? Miért nem tudtam annyival lezárni, hogy nem szeretek rossz tanuló lenni? Miért vagyok hülye??

- Túl fiatal voltál ehhez. - szólalt meg egy kis idő múlva, én pedig rá emeltem a tekintetem. - Szinte szülők nélkül nőttél fel, egykeként. De így legalább már értem.

- Micsodát?

- Hogy miért vonzódsz hozzám. - válaszolta teljesen nyugodtan, de engem viszont ezzel teljesen ledöbbentett. Mármint oké, könnyű rájönni hogy bejön nekem ha így keresem a társaságát, de ez hogy függ össze az előbbivel?

- Tessék? - kérdeztem vissza halkan.

- Melyik részét nem érted?

- Hogyan kapcsolódik ez a múltamhoz?

- Úgy Sannie, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt az életedben, aki majdnem úgy foglalkozik veled, mint egy szülő. - könyökölt az asztalra mosolyogva. - Csak te már nem kisgyerek vagy. Szinte már felnőttél, de valahol mélyen még mindig megvan benned egy anya és egy apa hiánya, ami mára átalakult valami mássá, mint szimpla családi kapcsolat. - fejezete be, én pedig a kakaómra nézve gondolkozni kezdtem. Hogy tudja ezt ennyiből megmondani? Miért ismer jobban engem, mint én saját magamat?

- Én ilyenre nem igazán gondoltam még... - szólaltam meg végül.

- Ez rendben van. Mostmár legalább te is tudod, hogy mit miért érzel. - válaszolta, én pedig újból felnéztem rá.

- De ha ezt tudja, akkor miért nem próbálja meg ezt a gondolatot kiverni a fejemből? Hiszen... Mégis csak a tanárom, én pedig... - nevettem fel zavartan. Nagyon kínos ez így.

- Nem szeretném, hogy ezt elnyomd magadban. Már így is egy lelki roncs vagy a pánikbetegségeddel meg a szorongásoddal. Viszont ha változtatni akarsz, akkor tudok ajánlani egy nagyon jó pszichológust. Sokan fordultak már hozzá ilyesmivel, és viszonylag hamar sikerült kigyógyulniuk ebből.

- Nem szeretem a pszichológusokat. Nem akarom senkinek elmondani ezeket. - mondtam, mire elkezdett turkálni a pénztárcájában, ahonnan aztán sikeresen előhúzott egy kis lapot.

- Ah, még megvan. - tette le elém. - A névjegye. Tedd el, lehet hogy még jól fog jönni. - mondta mosolyogva, én pedig szó nélkül a zsebembe csúsztattam. Viszont ezután nem tudtam mit mondani. Tudja. Oké. És most? Vajon ki akar gyógyítani belőle? Ja, mondjuk mi másért adta volna ide a névjegyet. Mire is számítottam? Hogy ha letisztázzuk majd megölel és megcsókol? Nem is tudom. Valami ilyesmi volt az elképzelésem, de ez inkább kiábrándító. Haza akarok menni.
- Idd meg és hazaviszlek, jó? - rángatott ki a gondolataimból.

- Miért lát bele mindig a fejembe? - sóhajtottam, majd inni kezdtem. Már egy kicsit kihűlt, és az íze sem volt olyan finom. Nem voltam boldog, de szomorú sem. Semleges volt minden. Ez az egyik legrosszabb érzés. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak.