𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

44

Igazából vicces elképzelés volt, hogy reggel majd Hongjoonggal boldogulni fogok. Direkt fél órával előbb keltem hogy vissza tudjam vinni, de konkrétan elbújt előlem. Igen, valóban aranyos tud lenni mikor néha játssza a kisgyereket, de most ezzel inkább idegessé tett. Nem tudtam vissza vinni Jonghohoz, szóval jött velem az iskolába, ahonnan még így is késtem tíz percet. Csodás.

De amúgy ha ez nem lenne elég, Hongjoong nem bírt egy harminc percre se nyugton maradni, amíg az első órában tanítottam. Vagy négyszer vissza kellett húznom őt a diákjaimtól mert egyszerűen odament hozzájuk csevegni. Bolond.

- Csak egy percre! Le tudnál nyugodni egyetlen percre?? - ültettem vissza Hongot ismét egy székre, mivel amint kicsöngettek már ment is volna az ajtóhoz.

- Hm? Nem. Hongie Jonghot akarja. - mondta, miközben nézte ahogy az osztály kimegy a teremből.

- Összeszedem a cuccaim és vissza viszlek. De ha nem működsz együtt, akkor nem tudunk időben elindulni, és mégegy óráról elkésem miattad.

- Hát az már nem Hongie problémája. - mosolygott rám. - Különben is, Hongie egyedül is haza tud menni.

- De megígértem Jonghonak hogy hazakísérlek, szóval kérlek... - fordultam az asztalom felé, hogy összepakoljak végre. Aztán persze amint vissza néztem rá, már el is tűnt. De úgy teljesen. Mármint hallottam tőle egy kis kuncogást, de nem gondoltam volna hogy egy fél perc alatt lelép szó nélkül. Legalább annyit megvárhatott volna, hogy ránézzek és úgy megy el. Így már biztos nem találom meg. Csak ne okozzon semmi gondot.

Érdekes módon ma Sant egyáltalán nem láttam. Még az órámon se. Lehet sikerült lebetegednie ebben az évben először. Legalábbis ezt gondoltam, egészen az utolsó szünetemig, amikor megláttam őt és Hongjoongot a tető felé sietni nevetve. Természetesen nem hagytam annyiban, azonnal mentem utánuk. A végén még valami hülyeséget csinálnak.
Mikor én is felértem a tetőre, láttam őket az épület szélén ülni és beszélgetni. Megálltam egy kicsit messzebb tőlük, és onnan hallgattam őket egy kicsit.

- Sannie~ Hongienak van egy kérdése.

- Megint?

- Megint, hehe... - döntötte Hongjoong a fejét a mellette ülő vállára. - Ha te szereted Seonghwát miért nem vagy vele? Én szeretem Jonghot, és csak néha akarok távol lenni tőle. Miért vagy ilyen?

- Miért? Nos... Nem tudom. Szeretem Seonghwát még mindig, de nem akarom hogy nagyon közel kerüljünk ismét. Még mindig sokszor hallok hangokat. Félek hogy bántani fogok megint valakit, aki közel kerül hozzám. Seonghwa így is sok terhet cipel. Olyan kéne neki aki gondoskodik róla is, nem pedig olyan aki csak mégtöbb stresszt ad neki. - mondta, ami őszintén eléggé megérintett. San tényleg a régi, csak próbál távol maradni tőlem azzal, hogy egy idegesítő tinivé válik.
- Ő az egyetlen felnőtt férfi, akitől most egyáltalán nem félek, szóval kicsit rossz ezt csinálni... De ez a legjobb megoldás mindenkinek.

- Hehe~ Hongie szerint Sannie még túl gyerek.

- Pont te mondod?

- Seonghwának és neked is vannak gondjaitok a múltból. Hongie szerint jó lenne ha elölről kezdenétek és újra megismernétek egymást. Ugye, Seonghwa? - fordult hátra, vele együtt pedig San is egy ijedt tekintettel.

- Ez most komoly?! - háborodott fel egyből a tanítványom, amin egy kicsit elmosolyodtam. Most hogy tudom mit miért csinált, így már nem annyira idegen. - Legalább mindent hallottál?

- Pontosan. - bólintottam mosolyogva.

- Akkor nekem adsz igazat, ugye?

- Dehogy. Tényleg kibaszott stresszes veled néha, de még mindig szeretlek úgy ahogy vagy. Mármint amikor nem játszod a lázadó tinédzsert. Mert az tényleg sokszor kiveri a biztosítékot. - mondtam, amire ő csak sóhajtott.

- Hehehe~ Hongie jól időzített mindent! - vigyorgott mint egy tejbetök, majd egyszerűen felállt, intett egyet, majd lelépett. Egyedül maradtam Sannal, aki csak összegörnyedve ült továbbra is a tető szélén, miközben véletlenül se nézett rám.

- Sajnálom... - szólalt meg végül halkan, de olyan halkan, hogy le kellett guggolnom hozzá, hogy a többit is halljam. - Kerestem rá az okot, hogy miért csináltam mindezt, és hogy miért viselkedtem így. De nem jutottam semmire... Szó szerint semmire. Megijedtem magamtól, és ahelyett hogy szembe néztem volna azzal amit tettem, csak... Elbújtam a felelősség elől. - emelte rám a tekintetét, amivel megpillanthattam a könnyes szemeit. - Tényleg sajnálom. Ez volt az egyik legidiótább megoldás erre...

- Ezt jól látod. - válaszoltam, amivel csak mégtöbb könny gyűlt a szemében, és ezzel végig is folytak az arcán. - Semmi baj San. Megértetted hogy mit csináltál rosszul, és ennyi elég. Kezdjük újra, és ezúttal bármi történjék, beszéljük meg. Rendben? - mosolyogtam rá. Letörölte a könnyeit, majd egy kisebb mosollyal bólintott.

Felálltunk, hogy végre bemenjünk, csak mert amúgy is már vagy tíz perce becsengettek. Na de ez se ment úgy, ahogy kéne. San lába megcsúszott, és hátra esett. Hátra, a háta mögött pedig a több tíz méteres mélység várta. De San akkor se szabadul tőlem, azonnal utána kaptam és olyan gyorsan magamhoz rántottam hogy szinte repült.

- Bocsi. - nyögte ki kissé sokkosan. Szinte érezni lehetett, milyen gyorsan ver a szíve.

- Örülj, hogy jók a reflexeim. Már palacsinta lennél. - fogtam meg a kezét, és húztam magammal. - Veszélyes a tető. Majd megkérem a gondnokot, hogy tartsa zárva.

- De nemár! Szünetben ide szoktam jönni egy csomószor.

- Inkább barátkozz össze újra Wooyounggal, és legyél vele. Tudom hogy hiányzik.

- Majd talán... - válaszolta halkan, amin én csak elmosolyodtam. Remélem vissza kapom a régi Sant. A régi édes, bújós Sant.