𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

36

- Te meg mit csináltál?! - akadtam ki azonnal, mikor beléptem a fürdőbe, ami teljesen véres volt. Hongjoong néha pár napig nálam alszik, mivel az öccse megkért hogy vigyázzak rá. Erre tessék. Elmegyek vásárolni egy tíz percre, ő pedig addig vérfürdőt vesz háromszor.

- Hehe... Hongie majdnem megölte magát. De megállítottam! - vigyorgott rám véres arccal, miközben mind a két alkarjából ömlött a vér.

- Nem állítottad meg! - dobtam el mindent ami nálam volt, majd gyorsan előkerestem egy fáslit, hogy azzal elszorítsam a vérzését. - Mióta vagy így? Tiszta sápadt vagy! - egyre idegesebb lettem. Rám bízták hogy vigyázzak rá, ő pedig épp elvérzik nekem. Kb két hét, és megint iskola lesz. Ha ez lesz suli időben is, biztos hogy meg fogok őrülni én is. Nem tudok rá figyelni, miközben iskolában vagyok. És magammal se vihetem, mert a végén az osztályom előtt öli meg magát.

- Sajnálom... - kezdett el szipogni. Sóhajtottam egyet, majd rá néztem. Az arca tényleg nagyon sápadt volt. Remélem nem kell bevinni a kórházba.

Felemeltem és bevittem a nappaliba. A kanapéra fektettem, szépen betakartam, majd mentem vissza takarítani. Szerencsére még nem száradt oda nagyon sehova, szóval hamar megvoltam vele. Utána a konyhában kipakoltam a dolgokat amiket vettem, végül pedig visszamentem Hongjoonghoz megnézni, hogy jól van-e. Meglepetésemre pedig épp Shibert tartotta a kezében. Egyáltalán miért van itt? Azt hittem a szobámban van.

- Hol tálaltad? - kérdeztem rá.

- Nem emlékszem. És Hongie sem. De aranyos. Honnan van?

- Az egyik... partnerem itt hagyta véletlen.

- Huu, igen? Akkor mostmár a tiéd? - csillantak fel a szemei.

- Nos... Nem. Viszont amíg nem kéri vissza, addig nálam marad.

- Miért nem adod vissza neki?

- Azt akarom, hogy beszéljen hozzám. Nagyon elzárkózott tőlem, szóval lehet ezzel végül megtörik.

- Huh... Honnan ismered? - kérdezett ismét.

- Az egyik diákom. - válaszoltam, amin csak elmosolyodott. - Mi az?

- Hongie szerint ez aranyos. Téged nehéz szeretni.

- Mivan? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Olyan vagy, mint egy anyuka. Kicsit idegesítő.

- Na hát kössz szépen... - forgattam meg a szemeim. - Örülj, hogy van aki gondoskodik rólad.

- Heheh, Hongie örül! Nem egyedül kell gondoskodnom Hongieról. Így könnyebb lesz helyrehozni.

- Mire harmincas leszel jó lenne végre... Kéne neked egy barátnő is.

- Miért? - kérdezte, miközben a karjait nézegette. Máris átázott a vértől a kötés.

- Hogy ne egyedül halj meg. Az embereknek kell társ az életben maradáshoz, különben túlságosan magányosak lesznek.

- De én itt vagyok Hongienak... Nem magányos... - motyogta szomorúan. Esküszöm, ő egy kisgyerek még mindig. Egy fura, lassan 28 éves kisgyerek.

- Áhh... - legyintettem inkább. - Mindegy. Majd később megérted. Oh, amúgy holnap elviszlek egy barátomhoz. A neve Jongho. Csak beszélgetni fog veled, oké?

- Uhum. - bólintott, majd egyszerűen elkezdte letekerni a fáslit. A vágásokból még mindig folyt egy kicsit a vér, szóval köthettem be neki megint. Csodás. Miért vagyok őrültekkel körülvéve? Apám is bolond volt, a mostani anyám sem épeszű, San is zakkant, és most itt van Hongjoong is. Miért én kaptam ezt a sorsot? Mindig én vigyázok mindenkire. Kezdek belefáradni.