𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

17

December 31, este 11, én pedig egyedül vagyok az egész házban. Apám nem olyan rég ment el, mivel behívták. A sok kotta részeg megöli egymást, a tűzijátékok miatt pedig máris sokan égési sérülést szenvedtek. Gratulálok. Örülök, hogy nincsenek barátaim, akik ilyenkor elvinnének bulizni. Unalmas itthon, de legalább biztonságos.

Jó, igazából annyira nem unalmas. Elbeszélgetek én magammal, ha akarok. Na meg aztán Yeji sem hagyott békén. Most nem Seonghwáról beszélt, de nekem eszembe jutott róla. Sokáig haboztam, de végül ráírtam, amire elég hamar válaszolt is.

Megbeszéltük, hogy a közeli deszkás parkban fogunk találkozni, mivel én említettem neki hogy kaptam egy gördeszkát, ő pedig látni szeretne vele. Természetesen mikor először elhagytam a házat mindent hoztam, csak a deszkát nem. Nem is én lennék.

- Igazából már nagyon régen álltam ilyenen, szóval... - mondtam, mikor óvatosan ráléptem. Seonghwa egy padon ült, és csak mosolyogva nézett. A park teljesen üres volt, de így jobban éreztem magam. - Azt hiszem venni kéne majd sisakot.

- Ha megsérülsz, akkor majd segítek. De azért ne törd el semmid, mert apád ki fog nyírni.

- Jó, jó! - kezdtem el magam hajtani egy kicsit, majd az egyik emelkedőről legurultam. - Nem estem el! - kiáltottam fel boldogan, ő pedig egy kicsit nevetve megtapsolt.

- Ügyes vagy, Sannie! - dicsért meg, ami hihetetlenül jól esett ismét.
Pár perc alatt eléggé belelendültem, éppen annyira, hogy túlságosan elbízzam magam. Konkrétan kirúgtam saját magam alól a deszkát, és neki estem egy fának. Annyira nem ütöttem meg magam, de azért éreztem. Óvatosan Seonghwára pillantottam, aki csak nevetve felállt a padról és ide jött hozzám.
- Jól vagy? - vette el a tincseimet a szemem elől mosolyogva. Azzal a mosollyal, ami mindig a szájára kúszik, mikor valami hülyeséget csinálok.

Bólintottam egyet, majd hirtelen meghallottam nagyon közelről egy tűzijátékot. Éppen ezért szoktam otthon maradni. Utálom a hangját. Egyből be is fogtam a fülem, és összeszorított szemekkel leguggoltam. Egyszerűen nem bírom a hangját. A hirtelen zajoktól ki tud szállni belőlem a lélek egy pillanat alatt.
- Félsz a tűzijátékoktól? - kérdezte miután elvette a kezeimet, én pedig kinyitottam a szemem. Ismét bólintottam egyet, miközben próbáltam felkészülni, hogy ha esetleg újra nagyon közelről hallanék egyet. - Akik itt voltak kifogytak. Menjünk el, mielőtt újra töltenek. - húzott fel a földről, és húzott maga után.

- Hova megyünk? - kérdeztem miután végre összeszedtem magam.

- Hova szeretnél menni? - állt meg, majd elővette a telefonját. - Negyed óra és éjfél. Nem kéne kint maradni.

- Akkor... Menjünk hozzám. Két sarok és ott vagyunk.

- Biztos vagy benne?

- Uhum. - bólintottam. - Apám bármikor hazajöhetne, és ha nem talál otthon akkor biztosan szívrohamot kap.

- Na jó, és ha engem lát meg akkor mit mondunk? A tanárod vagyok, és ő ezt jól tudja. - vetette fel, de attól még elindultunk a házamhoz. - Ha írsz neki megnézi, nem? Akkor átjöhetnél hozzám.

- Nem, ő ilyenkor nem nézi a telefonját, munka közben pedig nem tudom felhívni. Valamit ki tudunk találni, ez egész biztos.

Mikor megérkeztünk nem úgy tűnt, mint akit zavar az új környezet. Bezzeg ha én lennék nála biztosan hányingerem lenne az idegességtől.
Bevittem a szobámba, ahol amíg ő körül nézett, én az ágyamon ültem, megpróbálva takarni a képet, amit Yeji szerkesztett. Ha most szedem le akkor biztosan észre veszi, én pedig megint kínos leszek.

- Jó sok plüssöd van. - jegyezte meg mosolyogva.

- Ő a kedvencem. - vettem a kezembe az egyik kutyát. - A neve Shiber.

- Vele szoktál aludni? - kérdezte, amire csak bólogattam. - Honnan van?

- Már nem tudom pontosan... De öt éves korom óta van meg. Még anyukám nevezte el Shibernek. - mondtam el mosolyogva.

- Tényleg, mi van anyukáddal? - kérdezett rá. - Mármint csak ha nem túl személyes. Sosem hallottam róla semmit, és kicsit kíváncsi vagyok.

- Én is. - válaszoltam, amin úgy tűnt kissé meglepődött. - Nem tudom, hogy mi van anyukámmal. Hogy él-e egyáltalán. És apám sem tudja.

- De miért nincs veletek?

- Nem tudom. - ráztam meg egy kicsit a fejem. - Mármint azt tudom hogy miért hagyott el, de mást nem. - hallgattam el egy kicsit, de ő ugyan úgy kíváncsian méregetett. - Anyám rossz dolgokban volt benne, és mivel apám félt hogy később nekem lesz bajom belőle, ezért rávette hogy menjen el, mikor hétéves voltam. - meséltem el röviden. - Már az arcára sem emlékszem.

- Oh... Sajnálom.

- Nem kell. - kaptam fel a fejem egyből. - Jó így. Jól megvagyok az apámmal kettesben. Nem kell még valaki. - mondtam, amivel úgy tűnt mintha kissé megleptem volna, de talán csak beképzeltem. - Vagyis- Úgy értettem, hogy... A múltat- a múltat nem változtatnám meg ha lenne lehetőségem, mert- mert--

- Nyugi, értettem. - ült le mellém mosolyogva. - Kicsit fáradtnak tűnsz. Nem akarsz aludni? - kérdezte de nem tudtam válaszolni. Sok-sok tűzijátékot hallottam meg elég közelről, és ugyan be volt csukva az ablak, attól még kicsit megijedtem.
- Semmi baj, Sannie... - fogta meg a kezemet, majd lefeküdt az ágyamra engem magával húzva. Aztán mi történt? Hát valamiért random csak megteltek a szemeim könnyel, és sírni kezdtem. Nem tudom hogy most miért volt ekkora hangulat változásom, de nem tűnt úgy, mintha őt zavarná. Csak visszaölelt, és a hátamat simogatta nyugtatás képpen. Pedig én a helyében már rég hagytam volna a francba egy ilyen bőgő kölyköt.

- Bocsánat, nem tudom miért sírok most... - mondtam, miközben az arcomat takargattam.

- Szerintem csak most jutott el az agyadig a tűzijáték. Próbálj meg aludni, én pedig vigyázok majd rád. - ölelt jobban magához, én pedig szó nélkül behunytam a szemeim. Ha nem félnék ilyenkor, akkor pontban éjfélkor tökéletes lenne egy csók.