𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

29

Azt hittem, hogy valami intézménybe fogunk menni, ha már pszichológushoz megyünk, de egy egész helyes ház előtt parkolta le az autót Seonghwa.
Elvileg apám is tudja, hogy ide jövünk ma, szóval biztos rendben van neki, ha nem szólt semmit.

Mikor becsöngettünk egy kisfiú nyitott nekünk ajtót, aki szó szerint megragadta a kezünket, és behúzott minket a házba. Nem mondott semmit, csak elment, pár másodperccel később pedig egy vöröses hajú fiúval tért vissza. Biztosan ő Jongho.

- Ha tudtam volna, hogy időben itt lesztek, inkább délután kettőt mondok dél helyett. Épp az ebédet főzöm.

- Megcsinálom én, ha gondolod. Segít majd benne Wong is, ugye? Mesélj, Jongho milyen unokatestvér? - kapta fel mosolyogva a kisgyereket, és már el is tűnt vele.

- Szóval San. Ugye? - fordult felém a vöröske, én pedig bólintottam. - Engem hívj nyugodtan Jonghonak. Úgysincs sok közöttünk. - mosolyodott el kedvesen, amit halványan ugyan, de viszonoztam.

Bevitt a szobájába, ahol mindenfelé rendezetlen papír kupacok díszelegtek. De tényleg, az asztalától kezdve, a földön át... Még az ágyán is volt pár. Viszont ezen kívül egész normális szobája volt.
Engem leültetett a sarokban lévő fotelbe, amíg ő az asztala előtti széken találta meg a helyét.

Elkezdett kérdezgetni dolgokat, amiknek néha szerintem semmi közük nem volt a betegségeimhez, de megpróbáltam mindenre válaszolni valami értelmeset. Sosem értettem, hogy egy pszichológus hogyan bírja ennyire kiismerni az embereket egy szimpla beszélgetésből. Egy fél óra múlva konkrétan be tudta fejezni a saját mondataimat. Kicsit ijesztő.

- Végeztünk! - mondta hirtelen, és egy széles mosolyt húzott.

- Hm? Máris?

- Miért? Van még valami, amit mondani akarsz? - kérdezte, én pedig csak megráztam a fejem. - Na, akkor végeztünk.

- És ez most mire is volt jó?

- Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nem tesznek-e kárt benned a gondolataid. Amíg valaki melletted van, azt hiszem többnyire jól leszel, ha szeded a gyógyszereid. Bár aztán ki tudja, ha rosszabodik a helyzet el kell menni egy alaposabb kivizsgálásra. - kezdte el egy kicsit rendezgetni az asztalán a dolgait. - Próbáld meg kerülni a stresszt, oké? Az sem igazán tenne jót.

- Uuh... Oké. Bár a vizsgák miatt ez nehéz lesz. - vakartam meg a tarkóm. Jó ha nem leszek öngyilkos miattuk.

- Majd megkérem Seonghwát, hogy próbáljon meg figyelni rád. Talán majd apáddal is beszélek később. Na de gyere, nézzük meg mit alkottak a konyhában. - nyitotta ki az ajtót, aztán el is tűnt. Na, mehetek megkeresni őket.

- Na végre, hogy itt vagy. - rántott magához Seonghwa, miután betévedtem a konyhába, majd egy kanál levest a számba tömött. Nem sokszor ettem ilyet, de az ízéről egyből rájöttem, hogy mi ez. Samgyetang. Egy egyszerű csirke leves. Apám régen csinált párszor, és imádtam. - Szerinted is túl sós? - kérdezte, én pedig csak megráztam a fejem. - Na látod! Csak finnyás vagy. - mondta Jonghonak.

- Szegény gyereket biztos sóval eteted! Hogy lehetsz biológia tanár? Még a cukrot is megsózod.

- Akkor öntsd fel vízzel, én végeztem. Te meg nyeld már le. - nézett rám, mivel én azóta is csak tele szájjal álltam, mint egy világi szerencsétlen.
Oldalra pillantva viszont láttam, hogy Jongho és az unokaöccse is engem néz, szóval most csak még rosszabb lett.
Visszanéztem Seonghwára, és megráztam a fejem.
- De. Nyeld le. - vágta rá, ami egy kicsit meglepett. Azt hittem majd segít valahogy, de úgy tűnik nem akar...