𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

42

Mivel másnapra a lányok megtalálták a dolgozatokat, ezért meg tudtam velük íratni, és még csak nem is szívtak vele. Bár az még mindig idegesít egy kicsit, hogy aki elvette azóta se vallotta be. De mindegy, így legalább van okom Sant magamhoz hívni órák után. Valószínűleg tényleg ártatlan, hiszen beszéltem Yuqival és ugyan azt mondta amit ő is. De tehetek úgy, mintha továbbra se hinném el. Persze ha Sannak valami dolga van elengedem, de tudomásom szerint most még táncra sem jár.

- Nem tűnsz túl boldognak. - jegyeztem meg, amint belépett az irodámba.

- Lenne jobb dolgom is. - csukta be maga után az ajtót miközben a szemét forgatta. Most sem mozdult el előle. Tényleg fenyegetve érzi magát velem? Furcsa.

- Gyere beljebb.

- Nem. - várta rá egyből. - Megvagyok itt tökéletesen.

- Aha, akkor legalább annyit mondj miért félsz tőlem. Sosem bántottalak.

- Elég sok mindenkitől félek, nem csak magától. Szóval ha ezt tudja igazán békén hagyhatna ezzel, mert nem segít egyáltalán. - tette karba a kezét, majd nekidőlt az ajtónak.

- Ahhoz képest jól leengedted a védelmed... - néztem végig rajta. Nem nagy ez a szoba. Három nagyobb lépésből már ott is vagyok az ajtónál, ami befelé nyílik. És ezt San is nagyon jól tudja. Most, hogy nekidőlt szinte lehetetlen lenne meglépnie, ha most hirtelen elindulok felé. Amit persze meg is tettem. San egyből reagált, és ugyan résnyire sikerült kinyitnia az ajtót, de én azzal a lendülettel vissza is csaptam. Megragadtam a karját és szembe fordítottam magammal, belőle pedig kiszaladt egy fájdalmas nyögés.

- Ne! Engedd el a karom! - szorította össze a szemeit és próbálta kirántani, de természetesen nem ment. Mégjobban megszorítottam, amire már a könnye is kicsordult egy kicsit.

- Egy kicsit maradj nyugton. - vittem oda az asztalomhoz, csak hogy ne legyen az ajtó előtt, majd mikor elengedtem össze is esett. Az inge ujja átázott a vértől, és így az én tenyerem is olyan lett. Csodás.

- Miért jó érzés mindenkinek megsiratni...? - törölte meg a szemeit szipogva. - Most tönkretette az ingem.

- Kell neked vágni magad. Bármikor fel tudna szakadni magától is.

- De én vigyázok rá! Főleg ha fehérben vagyok!

- Jólvan már, ne hisztizz... - guggoltam le elé, mire ő azonnal hátrébb is húzódott, egészen a falig. - Szóval miért is félsz?

- Nem mindegy? Azért hívott ide, mert azt hiszi én loptam el a dossziét. Adjon egy beírást és mindketten boldogok vagyunk.

- Nem. Az amúgy is csak egy ürügy volt, hogy ide jöjj.

- Akkor soha többet nem jövök ide.

- Akkor minden nap után kapsz egy beírást, ha csak ezzel tudlak itt tartani.

- Ennyi erővel már ki is rúgathatna.

- Az túl egyszerű lenne. Ha nem jössz az irodámba minden egyes nap végén, akkor esküszöm minden bioszon meg nyelvtanon feleltetni foglak.

- Magánál nincs rosszabb tanár. - mondta megvetően, amin csak egy kicsit elmosolyodtam.

- Hidd el, hogy érted teszem. Ha tetszik ha nem, újra a bizalmadba fogok férkőzni valahogy, és segítek neked.

- Inkább segítsen magán. Nem hiszem el, hogy olyan szivós hogy mentálisan teljesen rendben van. Foglalkozzon inkább magával, mielőtt tényleg kötélhez nyúl, mint az apja. - mondta rezzenéstelen arccal, majd a végén egy mosolyt húzott, mikor meglátta hogy ezzel azért egy kicsit megérintett. Oké, igazából nagyon is, de megpróbáltam visszafogni magam. Ha most is legyőz ezzel akkor ő lesz előnyben, ami nem lenne szerencsés. Nehogy már egy tíz évvel fiatalabb stabilabb legyen nálam!

- Ne aggódj, nem fogok kötélhez nyúlni. Legalábbis a közeljövőben ne számíts rá. - mosolyodtam el egy kicsit, amivel úgy tűnt lenyugodott. Még ha csak látszólag is, de tudom uralni a helyzetet, és most ez a lényeg. - Tehát mi bajod is van?

- Nem a pszichológusom.

- Nem is jársz pszichológushoz.

- És? Az nem jelenti azt, hogy kötelességem elmondani másoknak a bajaim. - tűrte fel az inge ujját, ami alatt ott is voltak a vérző hegek. Az asztalom egyik fiókjából kivettem egy tekercs fáslit, de mikor a karjához akartam nyúlni csak mégjobban elhúzódott.

- Még bekötni se köthetem be a kezed, vagy mi?

- Így is túl közel van már. Nem szeretem ha valaki a közelemben van.

- Miért nem?

- Mert feszélyezve érzem magam, azért! Mert félek! Hányszor mondjam még el, hogy utálom ha valaki mellettem van?? - kérdezte egy kicsit idegesen.

- Régen pedig elég bújós voltál... - jegyeztem meg.

- Az régen volt. Azóta történt egy-két dolog, mint ahogy mondtam.

- Micsoda? - kérdeztem rá mégegyszer.

- Na jó, elég volt! - pattant fel hirtelen, és az ajtóhoz érve szinte feltépte azt. Lehet felidegesítette hogy már vagy harmadjára kérdeztem rá.

- Holnap se felejts el jönni! - szóltam utána, ő pedig már itt sem volt. El leszünk egy darabig, az biztos.