„-Terhes vagyok...sajnálom..."
Ez a mondat változtatott meg mindent köztünk, lassan egy éve. Minho volt a párom, akitől megmagyarázhatatlan módon teherbe estem, a kapcsolatunk legfényesebb korszakában. Három évet voltunk együtt, és minden év egyre csodálatosabb volt köztünk. Teljes szívemből szerettem, és ő is így érzett. Ez a gyerek változtatott meg mindent köztünk.
Együtt éltünk, egy bérelt lakásban, ahonnan amint megtudta a híreket, kiköltözött. Azt mondta, hogy neki nem való egy gyerek, és vetessem el. Nekem eszem ágában sem volt megölni egy kisbabát, ha már az Isten megáldott vele. Ha nem lenne mit ennem, akkor is megtartanám.
Ez pedig mégjobban bebizonyosodott, amikor világra hoztam az én kislányomat, három hónappal ezelőtt, pont a negyedik évfordulónk napján, február 14-én.
Bevallom, egyedül nehéz gyereket nevelni, főleg egy három hónapos gyereket, de hiszem, hogy képes vagyok rá Minho nélkül is. Viszont azt tudom, hogy Minho nélkül sem nekem, sem a gyerekemnek nem lesz olyan, mint eddig.
Én nem tudom helyettesíteni a kislányom életében mind a két szülőt, hiába próbálkozom. Ennek a kislánynak mégis a legjobbat akarom nyújtani, hogy majd ha felnő, akkor úgy gondoljon rám, hogy „Apa a legerősebb ember akit ismerek."
Most, ha a karomba veszem, még nem bírom ki, hogy ne sírjam el magam, hiszen még minden nagyon friss az életemben. Minho olyan, mintha a tegnap hagyott volna itt, s még mindig érzem azt az űrt a szívemben, amit maga után hagyott hátra.
Rettegek a jövővel kapcsolatban, hogy mit fogok mondani a lányomnak, Jihonak, hogyan nevelem fel egyedül, meg tudom-e adni neki mindazt, amit megérdemel. És a legutolsó...jó apja leszek a lányomnak?
Nem akarok rossz apa lenni.
Tapasztalt sem vagyok, és senki sincs, aki segítsen nekem, mivel egy antiszociális fasz voltam életemben, csak Minho barátai voltak akikkel jóban voltak, de ők is eltűntek az életemből Minhoval együtt.
- Jiho, most apa szépen lefektet - gügyögtem a kislányomnak, akit gondolkodásom közben szépen megfürdettem, most pedig éppen a pelusát tettem fel neki.
Ha nem lenne ilyen álmos, és nem lenne lefárasztva, akkor most kalimpálna a kis kezecskéivel az én szívem, de a mai nap folyamán nagyon sokat játszottam vele.
Szépen felöltöztettem, és beletettem a kiságyába, ami az én ágyam mellett volt.
Lehetne az a mi ágyunk is...
Átöltöztem pizsamába, és mivel ma már lezuhanyoztam Jiho egyik alvása alkalmával, így befeküdtem az ágyba és gyorsan el is aludtam, de csak miután meghallottam a kisbabám egyenletes szuszogását.
- Jisung...Jisung! - szólított egy mély hang, mögöttem, mire álmosan oldalra fordultam.
- M-Minho? - dadogtam, és hátrébb húzódtam az ágyban.
- Én vagyok az Jisung! Gyere velem, nézzük a holdat! - nyújtotta felém a kezét.
- De, mi lesz a lányommal? - néztem az ágyam mellé, ahol nem volt ott a kiságy - Hol van Jiho kiságya?! - pattantam fel kétségbeesetten.
- Milyen Jihórol beszélsz Jisung? - értelenkedett.
- Hát a lányunkról! - szaladgáltam a szobában fel alá.
Minho jólesően felnevetett. Nem értettem mi olyan vicces, hiszen nem találom a lányomat! Rettentően dühös lettem rá.
- Miért nevetsz?
