Jisung és legjobb barátja, Felix éppen a fagyos utcákon sétáltak egy-egy szatyorral a kezükben, miközben vidáman beszélgettek. Az utak december 24-én nem voltak forgalmasak, ugyanis mindenki a otthon ünnepelte a karácsonyt.
Felix és Jisung is együtt ünnepeltek, hiszen a kisebb családja Ausztráliában, míg Jisung családja Malajziában él. Eddig minden évben meglátogatták a családjukat, de idén sajnos már nem volt lehetőségük, ugyanis elfogytak a repjegyek. Ezért döntöttek amellett, hogy közösen fognak ünnepelni.
Minden barátjukat megajándékozták, így telt el az egész napjuk. Már csak egy-egy szatyor volt a kezükben, ami azt jelentette, hogy csakis egy személy maradt megajándékozatlanul.
Felix egyetlen Koreában tartózkodó rokonát készültek meglepni, Minhot, aki a kis napsugárnak mostohatestvére volt. Nem sokáig, mindössze fél évig éltek együtt, amíg Felix szülei ki nem békültek, és Lix apja egy más nővel volt, de annyira jó lett a kapcsolatuk, hogy heti szinten találkoznak.
Jisung még nem találkozott legjobb barátja tesójával, így duplán izgult a találkozás miatt. Jóformán azt sem tudta mit vegyen Minhonak, így Felix segítségével vett egy finom illatú parfümöt, egy meleg kesztyűt, téli bundás zoknit, illetve édességet.
Jisung egyik pillanatban csak azt vette észre, hogy egyedül sétál, így furcsálva nézett hátra. Felix nevetve nézte őt egy hatalmas vaskapu előtt.
– Hová sietsz annyira? Megérkeztük.
– Nem gondoltam volna, hogy a bátyád a gazdag negyedben él. – sétált vissza Jisung.
– Nem akármilyen rokonaim vannak. – kacsintott Lix, majd csengetett a kapucsengőn.
Amikor látta, hogy bekapcsol a kapun a kamera mosolyogva integetett, míg Jisung csak furcsálva bámulta barátját, hogy mégis mi a fene ütött belé.
A kapu másodpercek alatt nyílt ki, és Felix büszkén lépte át, magával húzva Jisungot is. Az egy nappal idősebb csak kapkodta a fejét a hatalmas udvaron.
Az udvar két részből állt, tekintve arra, hogy a ház egy domb tetején volt. Az alsó rész le volt rakva kővel, és bal felé egy út vezetett a garázshoz, míg jobb felé egy szintén kövezett út vezetett a dombra, ahol fák takarták el a házat.
Felix szája gyorsabban kezdett el járni az eddiginél is. A jobb felőli utat választva indultak el, de Lixben a sok emlék hatására megindult a szó lavina.
Amikor felértek, egy hatalmas, két emeletes ház tárult eléjük, ami szemkápráztató volt, mégis Jisungnak egy dolog ütött szeget a fejébe.
– Hol vannak a karácsonyi világítások? – fordult Felix felé, aki éppen egy gyerekkori történetet magyarázott.
– Minho egyedül él itt, biztosan nem tudta feltenni! Gyere, kopogjunk be! – ragadta meg a barátja karját, és az ajtó elé húzta.
Itt is csengettek, és Felix ismét integetett a kamerának, mielőtt az ajtó elektromos zárja egy kattanással jelezte volna, hogy kinyílt az ajtó.
– Még nem is találkoztunk vele, de már kétszer is integettél. – forgatott szemet Jisung, miközben az előszobában lehúzták a cipőiket, és felakasztották a fogasra a kabátjukat.
Felix rutinszerűen lépett bele egy bundás papucsba, ami még további 2 párral elő volt készítve.
– Azt mondtad egyedül él. – értetlenkedett Jisung.
– Igen, egyedül él, de figyelmes a vendégekkel.
Jisung bólintott, majd ő is bebújtatta a fázós lábát az egyik papucsba. Felvették a csomagokat a padlóról, amit a vetkezésük közben letettek, majd Felix vezetésével elindultak a nappaliba.
