Reggel 6-kor keltem, mivel iskola van sajnos. 12-es diák vagyok, és teljes gőzzel készülök az érettségire, ami 6 hónap múlva lesz. Jelenleg január van, épp hogy átléptük 2024 küszöbét.
Az ablakomon kinézve láttam meg, hogy hatalmas hó hullott az éjjel. Vagy 10 centis hóréteg takarta az utakat, és mivel még korán volt, el sem takarították. Szép látványt nyújtott, azonban köztudottan veszélyes és lelassítja a forgalmat is.
Ezt elemezve az elmémben szépen el kezdtem készülni, hiszen hamarabb kell elindulnom, hogy odaérjek a suliba. Felvettem tehát a napi kiválasztott szettemet, bepakoltam majd megreggeliztem, és elindultam.
A suli kapujában azonban megtorpantam...
A mi sulink bejárata eléggé veszélyes ilyenkor, amikor nagy a hó. Az udvar része ide nyílik, és ahhoz, hogy be tudjak menni a suli épületébe, végig kell mennem a járdán, ami az uvart kettészeli. Na de ez nem is lenne annyira vészes, ha a járda két oldalától pár méterre nem állnának a kedves fiú osztálytársaim, kemény hógolyókkal a kezükben, bevetésre készen.
Mindig várják a telet, hogy bosszút állhassanak az egész évben ellenük kiejtett szavakért. Legtöbbször lányok szoktak kapni a hó golyók hűvös csókjaiból, azonban sok riválisom van, akik ily' módon rajtam is bosszút állnak.
A fiúk között ott állt Changbin, Chan, Hyunjin és örök riválisom, Lee Minho. A többieket nem ismertem.
Tudniillik, én és Minho igazából „se veled, se nélküled“ kapcsolatban vagyunk. Vagy nagyon jóban vagyunk, vagy szétszedjük egymást. Ezt nem tudom magamnak sem reálisan elmagyarázni, egyszerűen sose lehet tudni, hogy mi éppen imádjuk vagy gyűlöljük egymást.
Azonban a Lee gyerek imád engem szívatni. Egészen harmadikos korom óta minden télen belebasz a hóba, és megpróbál betemetni a kristályos hidegséggel, ami köztudottan akkor a legkellemetlenebb, amikor a nyakadba vagy más melegített testrészedhez kerül.
Féltem bemenni, de a szám még mindig nagyobb, mint az eszem. Tartalék hógolyójuk is van, mellesleg ha el kezdenék szaladni úgyis elkapnának, és megfürdetnének hóval.
Valami taktikai tervet kellett kieszelnem...
– Na mi van Han? Félsz bejönni? – kiáltott hozzám Minho, majd összeröhögtek az idióta osztálytársaimmal.
– Csak félek, hogy nem kapsz el hógolyóval, és mindenki rájön, hogy mennyire kancsi is vagy valójában! – kiáltottam vissza neki hangosabban, amin ugyancsak röhögött a többi.
– Ugyan már Sungie, odabenn meleg van, hamar átmelegedsz, és akkor újra lehűtünk majd! – röhögött idegesítően Changbin.
– Jó, de mi van akkor, ha lefejeled véletlenül a könyököm? Nem akarom a kórházi költségeidre költeni az ösztöndíjam.
Erre a mondatomra minden hülyegyerek hangosan kiadta a tipikus „húúú“ hangot. Mondtam, hogy a szám hamarabb jár az eszemnél. Ezért nagyobbat fogok kapni, érzem...
[...]
Bejutottam.
Miután becsengettek, visszavonultak, mert nem akartak elkésni, így én pár perc késéssel, de bementem. Legalább megúsztam szárazon.
Óra után, amikor mentem volna ki az udvarra, szokásosan sikítozó, hóban tocsogó, vagy éppen tiszta havas hajjal befelé tartó lányokkal találkoztam. Mindegyiküket ismertem, ami felidegesített.
Minho, miért az ismerőseim a prédák?
Amikor kiértem az udvarra, láttam, hogy a fiúk körbe állják Minhot, aki éppen most intézi el a bestie-met, Felixet. Na jó, most telt be a pohár.
