Hello, Han Jisungnak hívnak, és egy kávézóban dolgozom. 22 éves vagyok, és már külön élek a szüleimtől. Mondhatni próbálok önálló életbe vágni, ami eddig nem olyan könnyű feladat.
Az egyik barátom ajálnotta ezt a helyet, mert ő sokat járt ide, és amikor meghallotta, hogy új kiszolgálót keresnek, felcsillant a szeme. Sosem gondoltam volna, hogy egy kávézóban fogok dolgozni, de be kell vallanom, hogy szeretem.
Nem kell amúgy nagyot belegondolni, ez egy kis hely. Három asztal van bent az épületben, három pedig a kis kiülőn. A nagy pult mögött én foglalok helyet, és készítem el az italokat, amiket a pincér felír a jegyzetfüzetébe. A kint lévőknek kiszolgáljuk, a bentieknek érte kell jönniük.
Sajnos ma a munkatársam Jeongin nem jött. Reggel hívott, hogy nem tud bejönni, mert a kiskutyusa megbetegedett és el kell vinnie állatorvoshoz. Később ismét szólt, hogy a kutyával kell maradnia, mert valamt megevett az utcán és azért beteg. Igazából nem nagyon izgat Jeongin és a kutyája. Kamu szaga volt.
Így hát egyedül fogtam neki a napnak. Kinyitottam a kis kávézót, és felnyitottam a pénztárat. Kitettem a székeket és asztalokat az épület elé, felhúztam kint a napernyőket. Az egyik viszont csúnyán beragadt.
Mivel alancsony is vagyok, és béna is, elvettem egy széket, hogy majd arra felállva szépen felhúzom az ernyőt. Mivel fából készültek ezek a drágaságos székek, eléggé táncikál az így is remegő lábaim alatt. Nem hiányzik, hogy ráessek egy asztalra és ki kelljen fizetnem.
Végül sikerült megoldanom, de azzal nem számoltam, hogy amikor az ernyő kinyílik, engem orrba fog baszni. Ez meg is történt, én pedig elveszítettem az egyensúlyomat, próbáltam belekapaszkodni valamibe, de az ernyő már kinyílt és nem tudtam belemarkolni a vászonba sem.
Az isntabilitás új fogalma lassan dőlt el hátra alattam, miközben én még mindig rajta csöveltem. Kezeimmel próbáltam megtartani a szék egyensúlyát, de ez már túlszárnyalt minden emberi képességet. A fizikával szemben nincs hatalmam.
- Ne, ne, ne! Ááhhh! - szorítottam össze a szemeimet, és vártam az édes találkozást a macskaköves talajjal.
A kemény kövek elől viszont valaki megmentett. Nem tudom, hogy másképp lehetett volna-e, de a drága idegenünk felkapott a karjaiba mintha a menyasszonya lennék.
Lassan nyitottam ki a szemeimet, és néztem fel életem hősére. Megmentett egy nyaktöréstől. Szép ívelt szemeivel engem kémlelt, tökeletes ajkait pedig kissé elnyitotta. Kis bámészkodás után kapcsoltam, kiugrottam a karjaiból, és talpra álltam
- Köszönöm! - hajoldoztam hálásan.
- Legközelebb légy figyelmesebb! Ha én nem vagyok az úton, leestél volna és beütötted volna a feneked. Akár nagyobb bajod is eshetett volna - vette fel a földről a gitárját, ami természetesen a neki megfelelő tokban foglalt helyet.
- Nem nyílt az ernyő - mutattam egyik karommal a fránya ernyőre miközben zavartan elnevettem magam.
- Azt láttam. De nekem mennem kell! Vigyázz magadra és ne állj fel többé azonra a székekre! Göröngyős a talaj a macskakő miatt - vette a vállára a gitárt.
- Úgy lesz! Szia! - köszöntem el tőle.
- Szia! - intett, majd sietve elszaladt.
Még szerencse, hogy pont ekkor járt errefelé. Ha ő nincs itt, akkor a fejem is betörhettem volna. Jaj, de folytatnom kell a pakolászást! Mindjárt beindul a forgalom, aztán nyár lévén a turizmus is kikészít.
Visszatettem a széket az asztala mellé, és bementem az épületbe. Az ajtót kitámasztottam, felvettem a kötényem, és beültem a pénztár mögé. Mivel én csinálom az italokat, itt van minden szükséges kellék is. Ami kifogyott, azt újra töltöttem. Ilyenkor jönne jól Jeongin, hiszen a fiatal srác nagyobb termet nálam. Könnyebben kiemeli a nagy dobozokat a raktárból.
