Minho ma is egy nehéz napot tudhat maga mögött. A munkahelyén mindenki azt hiszi, hogy ő kevésbé tapasztalt másoknál, mindezt azért, mert ő még csak egy gyakornok orvos.
Azt nem veszik figyelembe, hogy attól mert gyakornok orvos vagy, az nem azt jelenti, hogy azt a hat évet nem tanultad végig Korea legjobb egyetemén. Neeem, az nem lényeges, hiszen az csak röpke hat év volt.
Attól, mert még csak gyakornok vagy, ugyan annyit tudsz mint egy orvos, csak kevesebb tapasztalattal rendelkezel, hiszen még nem műtöttél, nem beszéltél betegekkel csak a műtéteket figyelve segítetted a főorvos dolgát.
Minho már ezerszer keveredett összeszólásba az ápolókkal, hiszen még ők sem képesek elfogani őt. Ez talán még jobban bosszantja, mint bármi más. A többi ember csak átlagos ember, akik nem sokat tudnak az orvostudományról, de az ápolóknak elviekben tudniuk kéne, hogy Minho jelenleg miért még csak gyakornok.
A veszekedés a mai nap eléggé félelmetes folyamatba ment át, amikor a főorvos rajtakapta őt amikor ápoló munkáját becstelenítette. Nem tehetett mást, hiszen valahogyan meg kellett védenie magát.
Viszont ebből a kalamajkából már nem sikerült hatásosan kimenteni magát, így elég nagy szidást kapott. Teljesen letört az orvos szavai hallatán, hiszen mindig is nagyra tartotta őt, s most a szidás amit tőle kapott a lelkéig hatolt.
Bocsánatkérés után szaladt el a kórházból, és eldöntötte, hogy ő ezt nem akarja tovább folytatni. Nem akar orvos lenni, ha annak az az ára, hogy nem fogadják el őt. Nincs értelme bizonygatni a tudását, ha egyszer senki sem hisz benne, mindenki lenézi, és mindenki szava fennébbvaló az övénél.
Egy senkinek érezte magát, akivel mindenki úgy beszélhet ahogy kedve támad. Aki bármit elkezd, bármeddig folytathatja, sosem fogadják el. Egy élet terveit kellett úrjaalkotnia.
Hevesen potyogó könnyekkel szaladt ki a kórházból az oldaltáskájával. Kezeivel próbálta eltűntetni a sós könnycseppeket, de a régieket mindig helyettesítették újabbak.
A fájdalom a szívében elterjedt, s szinte az egész testét elárasztotta. Teste minden pontja zsibogott, lüktetett a hirtelen ért csalódás és megalázás bomba hatására.
„Bárki szívét képes lennék meggyógyítani, csak az enyémet nem.“ – bánkódott magában, ami mégtöbb könnyet követelt.
Éjjeli műszakja lenne, de az incidens miatt már este tízkor az úton barangol, fájdalommal küzdő szívvel.
Az utcákon már nincsenek gyalogosok, csak az autók fénye világítja meg a hulló esőcseppeket, s néhány utcalámpa.
Észre sem vette; eleredt az eső.
Szomorú mosollyal rázta meg a fejét, s cipői orrát bámulva haladt tovább az egyre vizesebb járdán.
Amikor a beért a lakónegyedbe, s már közeledni kezdett az utca végéhez, a két utolsó panel közül valami emberféle hang ütötte meg a fülét.
Az esőcseppek földre caapódásának hangját próbálva kizárni koncentrált a hangra, s közelebb merészkedett a siktátorhoz.
Valóban emberi nyöszörgések, s heves lélegzetvételek hangzottak el.
Egy épeszű ember, aki nem akarja magát a bajba keverni, elsétálna a hangot figyelmen kívül hagyva. Minho azonban nem ilyen ember. Őt érdekli a többi ember, a lelkiismerete élete végéig bántaná, ha nem nézi meg mi a helyzet az ott nyöszörgővel.
Telefonját elővette a zsebéből, majd annak a vakujával indul el lassú léptekkel. Az igaz, hogy a szívén viseli az emberek sorsát, de ez nem azt jelenti, hogy minden sikátorba vidáman beszalad.
