!A történet Omegaverse-ben íródott!
(Alfa&Omega&Béta)
Minho a tengerpart parkolójában állította le az autóját, majd mosolyogva nézett a visszapillantóba, hogy leellenőrizze a hátul utazók állapotát. Szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy az 5 éves Ryung éppen a 3 éves öccse arcát maszatolja össze csokis jégkrémmel.
– Ryu! A fenébe! – szitkozódott, majd azonnal kipattant az ülésről, és a kinyitotta a hátsó ajtót. – Fiam!
– De ő kezdte apaaa~! – sírta el magát a fiú.
– Jól van, semmi baj! – sóhajtott a férfi, majd óvatosan kiemelte az ülésről a koszos fiút. – Megyünk, és megmossuk, jó? Nem kell sírni. – guggolt le, és letörölte a fia krokodil könnyeit.
– Jó. – hajtotta le a fejét durcásan a fiú.
– Többiek? – nézett a másik két gyerekre.
– Belement a szemembe! Apaaa! – sikított a 3 éves kisfiú.
– Kyung!
– Apa, nem csináltam semmit! Ryu volt! Miért kell mindig engem hibáztatni?! – görbültek le a szintén 5 éves kislány ajkai.
– Ne, ne kicsim! Ne sírj, nincs semmi baj! – esett kétségbe az apuka.
– A fiúk csinálták! – jelent meg az első könnycsepp a kislány arcán.
– Istenem. – túrt a hajába a férfi. – Rendben, aki sír, az nem kap epres fagylaltot, amikor odaértünk!
Erre a mondatra mind a három gyerkőc abbahagyta a sírást, és hatalmas boci szemekkel néztek az apukájukra. Minho elmosolyodott, majd Ryung arcáról letörölt egy kis maszatot.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Igeeen! – tapsikolt a kislánya.
Nemsokára a kis család egy yachton találta magát. Minho felcipelt két bőröndöt, amiben mind az ötüknek elegendő ruha volt. A terv úgy szólt, hogy három napot maradnak a Japán tenger partján a Minho szüleitől kölcsönkért yachton. Majd a tervek szerint kihajóznak, de nem mennek messze Korea területétől.
Jelenleg a gyerekek a szobájukon civakodnak. Egyszerű a választás, legalábbis Minhonak, hiszen két szoba van, így az lesz az övé, amelyik nem nyeri el a gyerekek tetszését. Jelenleg éppen a yacht aljára levezető lépcsőkön botorkázik lefele a két hatalmas bőrönddel. Ahogy közeledik a két szobát elválaszó folyósóra, már messziről hallja a gyerekek veszekedését.
– Én ezt akarom! – sejpített a 3 éves Jihun.
– De nem, mert az kisebb! Ez a szoba nagyobb, és szebb! – érvelt Kyung.
– Én is abba akarok menni, amelyikbe Jihun! – hisztizett Ryung.
– De nem! Kell hely a játékoknak! – toporzékolt a sötétbarna hajú kislány, és már már a sírás szélén állt.
– Mi a baj cimbik? – tette le a bőröndöket Minho.
– Az, hogy mindketten hülyék! – sírta el magát a kislány, és apukája lábához sietett, amit szorosan átölelt.
– Miért hülyék picim? – guggolt le az apuka, és letörölte a lánya könnyeit.
– Kyu a nagyobb szobát akarja, de az csúnyább! – fonta keresztbe a karjait Ryung.
– Nem is! – sírt ismét a lány.
– Jól van! Elég lesz! – ölelte meg a hisztis lányt Minho, majd felvette a karjaiba. – Gyertek, sorsot húzunk!
