Ezt a oneshotot már a másik oneshotos könyvembe kitettem, de mivel inkább ezt a könyvet folytatom, így ide is kitettem, mert nekem ez az egyik kedvencem.
Három hét van hátra az esküvőig. Három hetem van, amit még szinglin, függetlenül tölthetek itthon a tévé előtt, az unikornisos pizsamámban egy tál csipsz kellemes társaságában.
A szüleim mindenképpen természetelleninek kezelik, hogy 23 évesen még senkim sem volt, ezért kicsit besegítettek a dologba. Olyan kedvesek!
Szóval fél éve el vagyok jegyezve, de azt sem tudom, hogy kivel, vagy hogy nő vagy egyáltalán férfi. Semmit sem tudok a jövendőbelimről, de nem is izgat annyira. De azért legyen már férfi légyszii.
Lesz egy lakótársam, akivel néha kufircolunk, és végre lesz egy személy, aki helyettesíti a kezem. Nem számít ha nem is szeretem, de legalább itt lesz mint beszélgetőtárs vagy éppen veszekedőtárs.
Szóval ma reggel kaptam üzenetben egy címet, ahova el kell mennem, mert a jövendőbelimnek nagy kikötése, hogy két kedvenc zenéjére táncoljunk az esküvőn. Nem mondom, hogy távol áll a tánc tőlem, de inkább a hip-hop-ot szeretem, nem a klasszikust.
Biciklire pattantam és elindultam a táncórámra, amiről csak annyit tudok, hogy táncolni fogok, többet nem. Az út hosszú volt, de nem untam, főleg hogy párszor majdnem elcsaptak kocsival a volt osztálytársaim, de csak úgy viccből. Tudjátok csak viccből. Aztán meg ha viccből meghalok a geciba akkor bőgnek a temetésemen. Azt is csak úgy viccből.
Na tökmindegy, megérkeztem a táncórámra. Még azt sem tudom, hogy hol kell benyitnom. Na ezért nem szeretek új helyekre járni. Sosem kapom a bejáratot.
Végül mégis egy bejáratnak kinéző fehér ajtónak feszültem, de az az Istennek sem mozdult meg. Újból nekirugaszkodtam, de ugyan az. Anyaaa, mibe kevertél bele?!
Szó szerint majdnem elbőgtem magam.
– Oh, szia, elnézést a késésért! – hallottam meg magam mögött egy férfi hangot, és egy kulcscsomó zörgést, mire megfordultam.
– Te vagy a tanár? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Én lennék. – mosolydott el a férfi, majd a kezét nyújtotta felém.
– Han Jisung, egy botlábú. Nehéz lesz velem megtanítattni azokat a lépéseket. – csúsztattam a kezem az övébe.
–Lee Minho, a tanárod. Majd megbírkózunk azokkal a mozdulatokkal. – villantotta ki a fogait, majd elengedte a kezem, és kizárta az ajtót.
Előreengedett, majd bejött, és bezárta az ajtót, gondolom, hogy senki ne zavarjon meg minket. Elvezetett a folyósón az öltözőig, ahol átvettem a nadrágom, illetve a pulcsimat leváltottam egy bő pólóval.
Ezután a táncparkettre vezetett, ahol bekapcsolta a hangszórót, és rácsatlakoztatta a telefonját. Gondolom kész listát kapott a zenékről, hiszen hatalamas szakértelemmel hallgattuk végig az egyiket.
– Minho?
– Hm? – nézett fel rám a telefonjából, és megállította a zenét.
– Hány koreó van? – vágtam szenvedő arcot.
– Kettő. – mosolyodott el.
– Melyik az a kettő?
– Util found you és I wanna be yours.
– Tiszta romantikus házastársat kapok. – forgattam szemet.
– Lesz egy fincsi kis csókjelenet is.
