6 éve élünk boldog házasságban Minhoval. Egymást már 3 éves korunk óta ismerjük, hiszen óvodában találkoztunk először. Nem voltunk legjobb barátok, vagy ilyesmi, csupán csak barátok, néha kisebb-nagyobb veszekedésekkel.
Voltak éjszakák, amikor zokogtam a holfényben, a szobám ablakában, mert bármit megtettem volna, hogy meghaljon, és többé ne kelljen elviselnem a bántó megjegyzéseit. Azonban olyan éjszakák és nappalok is akadtak, amikor azt kívántam bár sose érne véget az iskola, bár sose érne véget a hazafele vezető út, csakhogy többet tudjunk beszélgetni.
Talán csak nekem volt ennyire kilengő gyerekkorom. Minho rám se nézett, neki mindig is a nagy mellű és nagy fenekű csajok jöttek be, nem a félénk kisfiúk. Azt hittem sosem komolyodik meg, de ez érettségire megtörtént, és már nem egyik buliból a másikba ment kurvázni, hanem hazajött hozzám.
A középsuli nagy közös korszakot zárt le kettőnk közt, de végre mint felnőtt a felnőttel leültünk, és beszéltünk. Órákig képesek voltunk dumálni ketten. Végül adtunk egy esélyt a kettőnk kapcsolatának, így közösen elköltöztünk, és együtt keztük el az egyetemet.
Azóta már házasok vagyunk, egy nagyobb házba költöztünk, és egy kiscicánk is van, akit Dorinak hívnak. Minho él-hal a cicákért, pedig gyerekkorában csakis kutyái voltak.
Én fogorvos vagyok, míg Minho építészmérnök. Sokat utazik, ami kissé nehéz számunkra, de eszem ágában sem volt soha félrelépni. Tudom, hogyha megcsalnám, az nekem is ugyan annyira fájna, mint neki. Nem tudnám megtenni velünk, ahogy ő sem.
Azonban pár hete kezdett felbukkani Minhoban a folytonos fáradtság érzet. Hiába vett ki szabadságot, hiába kíméltük kábé mindentől, csak rosszabb lett az állapota, ami már kezdett aggasztani.
Minho tipikusan az a fajta ember, aki addig halasztja az orvost, amíg csak lehet. Ő biztosan nem megy el orvoshoz, ha csak fáradt. Ő megvárja, amíg már annyira rosszul lesz, hogy nem bírja.
De itt vagyok én, aki addig fúrtam az oldalát, hogy elment a kórházba. Sajnos nem tudtam elmenni vele, hiszen egy óvodás kifiúnak szörnyen fájt a foga, és hallottam, a sírását amikor az édesanyja hívott. A recepción nem fogadták, ezért hívott egyenesen engem.
Szóval ezt a kisgyereket betettem egy túlórára, így Minhonak egyedül kell orvoshoz mennie. Otthon elbúcsúztunk a szokásos búcsúcsókkal, majd mindenki ment a dolgára.
A kisfiúnak kihúztam a fogát, és az orrára kötöttem, hogy minden csokievés után mosson fogat. Pici aranyos annyira boldog volt, hogy már nem fáj neki a fogacskája. Imádom az ilyen bátor lurkókat.
A kis pluszmeló után egyből hazamentem, de Minho még nem volt otthon. Elkezdtem főzni, amit a férjecském szeret. Nem gyakran főzöm, be kell hogy valljam, mert nincs időm. Meg is kapom rendesen az ősanyáktól, hogy lusta vagyok. Ők nem érthetik, nekik nincs munkájuk, a férjük tartja el őket. Nekik van idejük mindenre.
Minho 20 perc múlva toppant be az ajtón. Úgy örültem neki, mint kisgyerek a nyalókának. Lennébb húztam a főzőlapot, lefödtem a fazakat, és a férjem elé siettem.
– Szia szívem. – öleltem át a nyakát, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
– Szia. – ölelt magához hirtelen.
– Aww, picim! – öleltem vissza szorosan. – Ugye minden rendben van? Ugye, hogy csak a kimerültség?
– Üljünk le a konyhában! – húzódott el tőlem, és előre ment.
Furcsáltam a helyzetet, de követtem. Rossz előérzetem van, de nem festem az ördögöt a falra, lehet csak ezért ennyire kedvetlen, mert most is fáradt.
