Akkor este egyikük sem ment le vacsorázni, csak egyedül magányoskodtak a szobájukban. Jisung depis zenéket hallgatott a fülesén, miközben sírva a lelkiismeretével küzdött, Minho pedig a lámpája mellett olvasott teljesen átadva magát a történetnek.
Reggel egyszerre mentek a suliba, és minden harag ellenére még mindig játszották a boldog párost. Kézen fogva lépték át az ajtót, mire a szülőknek csak egy sóhaj volt a reakciójuk. Jisung volt az, aki bár vidámnak tűnő arccal, de ördögi szavakkal támadta le az idősebbet.
– Csak szólni akartam, hogy apám ma este üzleti ügyben megy vacsorára. Győzd meg anyádat, hogy maradjon otthon! Csak szégyenbe hozná apát!
– Az apád önmagát hozza szégyenbe azzal, hogy egy ilyen neveletlen fia van. – vágott vissza Minho, miközben rá sem nézett Jisungra, és elengedte a kisebb kezét.
– Legalább nem egy csöves, műveletlen fasz vagyok, mint te!
– Hát én ebben nem teljesen értek egyet. Lehet, hogy műveltnek hiszed magad, de egy kiskutya műveltebben viselkedik közösségben, mint te.
– Azt hiszed meg tudsz sérteni? Kettőnk között ki a gyenge? Aki rezzenéstelen marad, vagy aki a négy fal között vagdossa magát? Hm?
– Vagy aki gyáva bantani magát, és a szobájába burkolózva zokog? – húzta fel a szemöldökét Minho.
– Magadat bántani szánalmas, és megvetendő. Gyűlölöm az ilyen embereket, csak figyelemre vágynak!
– Ebben be kell vallanom van valami. Csak kijavítanám: nem figyelemre, hanem törődésre vágyunk.
– Akkor is szánalmas.
– Legalább vannak érzéseim, és egy érző ember vagyok, nem pedig egy tuskó, aki alig várja, hogy veszekedhessen valakivel.
– Nagyszerű, hogy ezzel vigasztalod magad. Csodálatra méltó! – tapsolt Jisung, majd lelépett az átjárón, de előtte nem nézett szét.
Minho utána ment, de észrevette a közelgő fehér autót, aminek a sofőrje éppen pakolászott, és nem vette észre a szabálytanaul közlekedő Jisungot. Az idősebb azonnal cselekedett.
– Jisung! – esett neki a kisebbnek, és az úttestre lökte, el a vészesen közelgő fehér autótól.
Jisung a betonra esett fenékkel, de a többi sofőr időben kapcsolt, és megálltak.
Minho rosszabbul járt. Mivel megmentette Jisungot, így saját magát vetette az autó elé. Nem volt esélye félreállni, elgázolták.
A fehér autó sofőrje szerencsére észre vette, és fékezett, de késő volt. Ijedten szállt ki az autóból, amikor Minho a betonra esve hatalmas csattanással ért földet, de még eszméleténél volt.
– M-Minho? – sokkolt le Jisung, majd közelebb kúszott az idősebbhez.
– Látod, még arra sem neveltek meg, hogy az átjárón a lámpa szerint közelekdj. – vette viccesre a figurát Minho.
– Ne! Kérlek ne! Annyira sajnálom! – folydogáltak Jisung könnyei.
– Akármit is mondassz, ez a csöves, neveletlen fasz, aki vagdossa magát, megmentette az életedet. – súgta erőtlenül Minho.
– Annyira sajnálom! – sírt Jisung.
Sokk hatása alatt volt, csak ezt a mondatot tudta ismételgetni.
– Ha nem élem túl, üzenem anyunak, hogy szeretem, és legyen boldog apukáddal! És...téged is szeretlek. – mosolyodott el, majd lehunyta a szemeit.
