Nincs annál fájdalmasabb, amikor rájössz, hogy amiben eddig hittél, az mind hazugság. Szeretnek? Hazugság! Tisztelnek egy kicsit is? Persze, hogy nem! Emberszámba vesznek? Bárcsak…
Azt mondják, hogy aki nem tud sírni, az egy gyenge ember. Ez igaz, de mi tette őt gyengévé? Mi annak az oka, hogy az a szerencsétlen ember nem képes könnyeket hullajtani? Valaki mondja már meg a választ, mert megőrülök!! Miért kell azt átélnem, amit most?! Mivel érdemeltem ki?!
Miért vannak ilyen emberek a Földön?
Miért gonoszak az emberek?
Miért?
Hogy szavam értelmet nyerjen, elmagyarázom, hogy miről is van pontosan szó. Dühömet ne sima fellángolásnak higyje, aki ezt olvassa.
Minden 11. végén, 12. elején kezdődött. Mivel sosem voltam a nagy barátkozós fajta, de a bunkó sem, így valahol köztes állapotban voltam az osztály szempontból. Természetesen ez egyeseket nem zavart, de mindig a kivételek erősítik a szabályt.
Tudjátok mindig vannak azok a 3 fősnél nagyobb bandák, akik többsége vagy beképzelt fiú, vagy faszhiányos lány. Na, ebben a bandában 4 fiú volt csak: Minho, Bangchan, Jeongin és Hyunjin.
Folyton piszkáltak egészen 11-ig, de végül nyáron egészen elviselhető viselkedést produkáltak. Kérdezheted, hogy nyáron? Hát nyáron nincs is iskola.
Minhoval egyszer futottam össze a nyári szünet első hetében egy kisboltban. Nagyon kedves volt, és vett is nekem egy fagyit. Kényelmetlenül éreztem magam vele, de hamar elérte, hogy teljesen megbízzak benne, így barátokká váltunk.
Folyton rángattuk egymást a saját programainkra, emlékszem, hogy amikor az unokatesóm lemondta a közös vásárlást a plázában, akkor is Minhot hívtam meg helyette.
Egy szóval minden a legnagyobb rendben zajlott. Boldog voltam, és Minho is az volt. De ez a barátság fokozatosan fordult át valami komolyabb dologra, ami sajnos akkor nem volt ellenemre.
Egyre romantikusabbakká váltunk, egyre többször becéztük egymást, egyre többször aludtunk egymásnál. Ennek meg is lett az eredménye. Egy nyár végi ottalvás alkalmával feküdtünk le egymással először.
Persze itt hol lenne a probléma? Minden okés, összejöttünk, lefeküdtünk, boldogak voltunk, és abbamaradt szeptemberben a zaklatás…
Persze, túl szép is lenne!
12. elején még ment a dolog, de már akkor láttam rajta, hogy a barátai jobban foglakoztatják, mint én. Nem volt a legjobb érzés, de elfogadtam, hiszen nem csak én voltam az életében.
Aztán egyre többször kellettem neki nemi okokból, ami természetesen még mindig tetszett, hiszen szerettem őt. Úgy gondoltam, hogy biztosan ezzel akar kárpótolni, amiért a suliban majdnem teljesen leszar.
Aztán jöttek a problémák tetőstől, amikor az a bizonyos teszt kibaszott két csíkot mutatott ki december elején. Szörnyen megijedtem, viszont már elmúltam szeptemberben 18, szóval saját felelősségem volt a gyerek, a szüleimnek nem volt beleszólásuk.
Félve hívtam fel magamhoz Minhot, hogy mindent elmondjak neki. Tűkön ülve vártam, de amikor megérkezett, és elmondtam, akkor közölte, hogy ő nem akar gyereket nevelni, és engem sem akar már.
Nem bontanám részletekre, hogy mit éreztem aznap. Legyen elég egy annyi, hogy teljesen újra kellett terveznem az egész életem…
Most itt vagyunk márciusban. 3 hónapos terhesként. Még nem döntöttem úgy, hogy nem érettségiznék le vagy abbahagynám a sulit. Ha már ennyit tanultam, akkor rendesen be akarom fejezni az iskolát, egy gyerek nem fog keresztbe tenni nekem.
